TURISTAMENTES HELYŐRSÉG:

KARÁCSONYI MESE
A HÁROM KIRÁLYRÓL ÉS A CSILLAGRÓL

Az álom határán táboroztak le, és várták a reggel első fényeit, mielőtt ostromra indultak volna.

Menyhért a Rolls csomagtartójához ment, és kinyitotta. Addig kotorászott benne, míg megtalálta a gumimatracot és a felfújhatós tévét, aztán a letisztított körbe vitte. Meghúzta a madzagot a matracon, ami felszisszent és teljes, királyi méretre fúvódott föl. Meghúzta a dugót a tévén, ami sziszegett és megszilárdult, aztán csettintett az ujjával és a készülék bekapcsolódott.

– Ne! – mondta Gáspár. – Nem bírom! Már megint egy újabb éjszakányi roller derby! Messzi Keletről jött király vagyok én, és átkozott legyek, ha megint elmulasztom az alvást, és ezeket a primitív lényeket kell hallgatnom, amint péppé verik egymást!

Menyhért saját, éjszakai fényével ragyogott.

– Perelj be – mondta, majd letelepedett a matracra, és eligazgatta maga körül vakondbőr köpönyegét. – Tudod, hogy álmatlanságban szenvedek. Tudod, hogy igen szörnyű hiatus herniában szenvedek. Tudod, hogy azok a latkék malomkövekként nehezednek a mellkasomra. A változatosság kedvéért légy ember, mensch, ha úgy tetszik. Nem fogsz belehalni.

Gáspár fölemelte a mirhával teli kelyhet, a halál jelképét, és megrázta Menyhért felé.

– Hipochonder! Az vagy, egy csaló, gazember. Csak ülsz ott, és nézed, amint egy falka ledér bige gyepálja egymást. Hiatus hernia, ó, szakrament! Képes lennél iszapbirkózást nézni egész este, majd a balettszerű nüanszokról áradozni egész nap. Kapcsold ki... vagy legalább, Jehova nevére, kapcsolj a prédikációs csatornára!

– Mindjárt megsül a borda – szólt közbe Boldizsár. – Az édes vagy a fűszeres szószt kéred?

Gáspár az égre emelte a tekintetét, a csillag felé, amit nem érhettek el, mégis tébolyítóan közel volt. Jehovához szólt:

– Ez meg itt az etnikummal jön. Amott, a Vándorló Zsidó az őrületbe kerget a soha el nem halványuló ragyogásával, egész éjszaka az intézményesített mészárlást nézi, napközben meg csörög-zörög az aranyláncaival... emitt meg, a „Fekete Csodaszép” azt akarja, hogy harmadfokú szívelégtelenségben pusztuljak el, mielőtt még rátalálnánk a Megváltóra. Kösz, Jahve, nagyon szépen köszönöm. Várj csak, míg neked lesz szükséged szívességre!

– Édes vagy fűszeres? – kérdezte Boldizsár beletörődve.

– Én édes szósszal óhajtom – mondta Menyhért nyájasan. – És egy pinduri almaszószt mellé, ha szabad kérnem.

– Én dim sumot kérek – mondta Gáspár. Bal kezében megjelentek malachit evőpálcikái, amelyeket egészen a végüknél fogott, ami a legmagasabb kaszthoz tartozásra utalt.

– Csak kicsit ingerlékeny – mondta Menyhért. – Ne zaklasd föl magad, kedves Boldizsár! Tálald csak a finom, édes bordákat!

– Szabadíts meg! – dünnyögte Gáspár, így aztán megvacsoráztak a csillag alatt. A núbiai király, a fürkésző keleti király és a héber király. Aztán roller derby-t néztek, majd a szellem nevű betűzős játékkal játszottak, de ennek a szórakozásnak hamar vége szakadt, amikor Boldizsár és Menyhért összefogtak Gáspár ellen a neszkvik szó kapcsán, amiről Gáspár azt állította, hogy nem általános, hanem konkrét márkanév. Végül elaludtak mind, a tévé pedig tovább beszélt magához, csak Menyhért fénye tükröződött a képcsövön.

A csillag egész éjszaka fényesen ragyogott, még álmukban is hívogatta őket. A sötétség leple alatt pedig a Káosz Seregeinek felderítő csapatai denevérszerű bőrszárnyaikon elrepültek fölöttük, s nyomukban British Leyland emeletes buszok szénmonoxid-aromájú kipufogógázának bűzét hagyták maguk után.

Amikor Menyhért fölkelt másnap reggel, első szavai ezek voltak:

– Ki kakált be az éjszaka?

– Nézzétek! – mutatott Boldizsár.

A földön a denevér-sereg árnyékának letörölhetetlen nyoma látszott: a félelmetes lények sötét, kormos alakjának lenyomata, amint rajban repülnek.

– Mindig is az volt a véleményem, hogy úgy néznek ki, mint a repülő majmok az 1939-es, MGM-féle Óz, a csodák csodája filmváltozatában, látványtervező Arnold Gillespie, smink Jack Dawn – jegyezte meg Gáspár tűnődve.

– Idefigyelj, Sárga Veszedelem – mondta Boldizsár –, a „ki mit tud” ismereteidet gyakorolhatod máskor is. Ha nem vágtad volna, ez azt jelenti, hogy tudják, hogy jövünk és felkészülten fognak várni ránk. Elveszítettük a meglepetés erejét.

Menyhért felsóhajtott.

– Nem is beszélve arról, hogy pontosan egyezerkilencszázkilencvenkilenc éve, plusz mínusz néhány órácskája követjük a csillagot, amiből, hacsak nem komplett hülyék, már leesett nekik, hogy egy ideje úton vagyunk.

– Mindazonáltal – mondta Gáspár, majd, örömét lelvén a szóban, még egyszer. – Mindazonáltal.

Vártak, de nem fejezte be a mondatot.

– Ezzel a derűs végszóval – jegyezte meg Boldizsár – bontsunk vitorlát, mielőtt itt, a nyílt terepen csapnak le ránk. Így aztán összeszedték a holmijukat – Menyhért kosárnyi Krugerrandját, a felfújható matracot és tévét, Gáspár mirhás kelyhét, Judy Garland albumait és szerencsesüti-szerencseíró kalligráfiás készletét, Boldizsár wokját, rézcsatos James Baldwin összesét és hajbodorító készletét –, aztán gondosan elcsomagolták a Rolls csomagtartójába.

Aztán, Boldizsárral a kormány mögött (de erkölcsi alapon elutasítva, hogy viselje a sofőrsapkát), a szervokormány áldásának hála, áthajtottak az álom határán.

A csillag tovább ragyogott a fejük fölött.

– Átkozottul furcsa egy jelenség – jegyezte meg Gáspár, immár tízezredik alkalommal. – Ellenkezik a csillagászat minden ismert törvényével.

Boldizsár dünnyögött valamit. A tízezredik alkalommal is.

– Mi volt az, amit nem hallottam? – kérdezte Menyhért.

– Azt mondtam: ha legalább egy kondér arany lenne az egész végén...

Méltatlan volt hozzá, mint ahogy az előző tízezer alkalommal is, a többiek pedig nem törődtek vele.

Az álom külső vidékén, egy lerobbant szakaszon, ami mellett gyorséttermek, vízágyas és zárt láncú kábeltévével rendelkező motelek, lengyel atlétikai szövetségek, használt riksa-kereskedések álltak, szembetalálkoztak a Káosz Erőinek első csapatával.

Amikor megálltak egy piros lámpánál, ezernyi denevérszárnyú, majompofájú lény rontott elő a sikátorokból és kapualjakból, kezükben vödör vízzel és szivaccsal, aztán nekiálltak lemosni a szélvédőt.

– Gáspár, gyorsan! – kiáltotta Boldizsár. A Keleti Király kivágódott a jobb hátsó ajtón, kezében a mirhás kehellyel.

– Vissza, vissza, alvilági söpredék! – ordította.

A Káosz katonái pedig rémülten és fájdalmasan felsikoltottak, aztán elterültek, mintha meghaltak volna, a hangjuk pedig úgy emelkedett az álom fölé, akár egy sűrű, sötét füstfelleg.

– Jaj, ugyan már! – kiáltotta Menyhért. – Mi szükség erre a rengeteg zajra? Ez a szörnyű virnyákolás! Fölébresztitek a gyermeket!

Aztán Boldizsár máris tövig nyomta a gázt, Gáspár bevetődött a hátsó ülésre, becsapta az ajtót, és áthajtottak a piroson, amit természetesen a Káosz Erői kapcsoltak át, hogy akárcsak a többi lámpa – örökké piros maradjon.

Egész nap ostromolták az álmot.

Az Autóklub azt mondta nekik, hogy innét nem tudnak eljutni oda, a sebességcsapdákat mindenütt tizenöt kilométer per órára állították be. Vallási fanatikusok szektái vetődtek a lökhárítók elé, de végül eljutottak a Jászolhoz, a Hyatt egyik fiókjához, és beverekedték magukat az épületbe ajándékkal a kezükben.

Odabenn, egy mérsékelt árú szobában pedig rátaláltak a Megváltóra, akit egy munkanélküli műbútorasztalos ápolgatott, és egy olyan asszony, akinek nyilván nem volt ki mind a négy kereke, mert azt hajtogatta, hogy őt megerőszakolta Isten; s volt ott egy csomó juhász, böllér, kisállat-kereskedő, butikoslány, mérlegképes könyvelő, pólóárus, oknyomozó riporter, színházi díszletmunkás, Sammy Davis Jr. és egy fickó, akinek a foxija állítólag egyszerre két frizbit is képes volt elkapni a szájával.

A három király pedig belépett a szobába, ahol alig fértek el a tömegben, letették az ajándékaikat, és az alvó gyerekre néztek.

– Nevezzük el Dzsomónak! – mondta Boldizsár.

– Ne hülyéskedj! – mondta Gáspár. – Dzsomó hozza az ajándékot a fa alá? Nevezzük inkább Lao Cének! Csak úgy gördül, száll és suhan.

Így aztán jó sokáig vitatkoztak, végül megállapodtak a Krisztusban, mert a Jézussal együtt hat öt volt az arány, ami minden hibamutatón belül maradt.

Mégis, még kétezer év múltán is, kicsit nyugtalankodtak. Lepillantottak az alvó gyerekre, aki úgy nézett ki, mint minden kisbaba: mint egy apró, pihe-puha Benny Hill, mielőtt az alkohol és a nők meggyűrték volna, Boldizsár pedig azt dünnyögte:

– Én beértem volna egy kondér arannyal. Gáspár pedig azt mondta:

– Az ember azt gondolná, hogy kétezer év után legalább ülőhellyel kínálnak.

Menyért pedig minden, jobb világba vetett reményüket és álmukat szavakba öntötte, amikor hozzátette:

– Tudjátok, elég vicces, de ez a kölyök nekem egyáltalán nem tűnik zsidónak.

Horváth Norbert fordítása