HÉT

A féreg sokkal gyorsabban jött az alagútban, mint a macska várta volna. Mintha siklanék, de miközben nézte, felgörbült és előrelökte magát, amit újabb siklás követett. Ahogy a féreg elhaladt, az alagút fafalait valami bűzös nedvesség borította el. A féreg a saját váladékán siklott előre.

Az átmérője nyolc láb volt, gyűrűkből állt, mocskosszürke színe volt, és ahol a fejének kellett volna lennie, csak egy széles szájnyílás volt, amelyből sárgás nyál csöpögött, és sok száz szálszerű érzékelő vette körül, a nyílás felett pedig négy egyenetlenül elhelyezkedő üveges kitüremkedés, amely talán valami csökevényes szem lehetett.

Mintha valami furcsa Jancsiként morzsákat szórna el, hogy megtalálja az utat, a macska hátára ragadt spóraszerűségek elkezdtek leperegni. Először csak egy, aztán még egy. A macska hátrált az alagútban. A féreg közeledett, lehajtotta húsos, péniszhez hasonlatos fejét, és megszaglászta a macskáról lehullott spórákat.

Aztán a szálak megragadták őket, és a spórák eltűntek a szájnyílásban. A féreg gusztustalan, cuppogó hangot hallatott, és újra előrelendült. Ugyanez ismétlődött meg a következő spóradarabkánál. És a következőnél és az utána következőnél.

A filonik néhány mérfölddel odébb a képernyőikre meredtek, amikor az erdőből vörös spórák hosszú lánca jött elő, és kezdte körülvenni a hajót.

– Taszítók? – kérdezte Kicker.

– Nem, még nem, egyelőre nem tettek ellenséges lépést – mondta Homer. – Lehet, hogy a macska valami módon megnyerte őket. Lehet, hogy ez üdvözlő szertartás. Várjuk ki a végét.

A hajótól ötvenlábnyi távolságra bezárult a kör.

A filonik vártak, bíztak a macskafiukban.

A vadászmacska pedig mélyen a föld alatt egyik tekervényes alagútból a másikba vezette a férget. Némelyik alagút csak másodpercekkel azelőtt nyílt meg, hogy a macska és üldözője beléptek. Az alagutak mindig felfelé haladtak egy kissé.

A macska – menet közben egymás után vesztette el a spóráit – igyekezett távol maradni a féregtől, de csak annyira, hogy azért tovább kövesse.

Aztán az utolsó alagútban a macska felugrott egy párkányra, aztán át egy kis lyukon az alagút mennyezetében, aztán pedig eltűnt.

A filonik örvendezve kiáltottak fel, amikor a macska feltört a felégetett föld alól, az összekapcsolódva várakozó vörös spórák körén kívül.

– Látjátok! Pompás macska! – kiáltott oda Driver a társainak.

De a macska nem indult el a hajó felé.

– Arra vár, hogy befejeződjék az üdvözlő ceremónia – mondta Homer magabiztosan.

Aztán látták a képernyőn, hogy a vörös spórák egymás után tűnnek el, mintha valami beszívná őket a föld alá.

Sorban tűntek el, a filonik a képernyőn figyelték, hogy a körnek előbb csak a negyede tűnik el, aztán 180 fok, aztán 250, és reszketni kezd a talaj.

És mielőtt a féreg leszívhatta volna teljes 360 foknyi vacsoráját, a föld beszakadt a filoni csillaghajó tizenháromezer tonnás súlya alatt, és lezuhant a speciális alagútba. Zuhanás közben a hajó lemezei recsegve-ropogva hasadtak fel. Lezuhant a féreghez, amely hamarosan meg fogja tudni, hogy még a vörös spóráknál is vannak ízletesebb falatok.

A filonik próbáltak menekülni.

De nem sokat tehettek. Driver megátkozta a macskát, és végső kapcsolatba lépett a Succubusszal. Automatikus kapcsolat volt, sokkal könnyebb volt létrehozni, mint kilőni a hajót. Különösen, mivel negyedmérföldnyire voltak a föld alatt.

A féreg feltörte a hajót. A tszechmák vártak. Amikor a féreg jóllakott, el fogják pusztítani. És akkor ők fognak lakomázni.

De Bailey nem lesz ott, hogy lássa a lakomát. Mert másodpercekkel azután, hogy a filoni hajó eltűnt a mélyben, érezte, hogy valami vadul megragadja lelke lényegét, és a vadászmacska ismét kiürült – ezáltal bebizonyítván, hogy a féloldalas megállapodásokban mindig a bank nyer –, és William Bailey lelke elszáguldott a Belialról az ismeretlenbe.

A faalagutak mélyén pedig táplálkozni kezdtek a lények.