MAGÁNYKÓR

 

 

A vérébe ivódott megszokás még mindig az ágy egyik felére száműzte. Hiába szeretett kezét-lábát szétterpesztve, négyes alakban keresztbe hajlított lábbal – fekvő feszület – aludni, a széles dupla ágynak még mindig csak az egyik felére húzódott vissza. Az emlék hatalma, hogy még ott kucorog ő is mellette, testük egymásba fonódik, hol mint két kérdőjel, hol éjszakáról éjszakára más-más alakzatban, hogy még ott van ő is. Pedig már csak teste melegének az emléke láncolta a saját ágyfeléhez. És minél ritkábban, csak az alvás kényszerétől űzve hevert le erre az emlékké silányult kínpadra. Inkább fönn maradt hajnalig, semmiségekkel ütve agyon az időt, nevetve a nevetőkön, vagy addig takarítva a házat, amíg a beteges tisztaságtól makogott-ugrándozott-visítozott magában, mint egy majom, vagy semmitmondó filmeket nézett, vagy egyszerűen figyelte, hogyan illannak el értelem és cél nélkül az éjszaka, az idő és a lét párái. Míg aztán végsőkig kimerült testét a késői órák súlya le nem taglózta a gyűlölt ágyra.

Hogy csak az egyik felén kuporogjon.

Hogy meglepjék kegyetlen és félelmetes álmai.

Ugyanaz az álom, ugyanaz az átkozott ismétlődő álom, sohasem teljesen ugyanaz, de mindig ugyanarról: éjszakáról éjszakára, fejezetről fejezetre ugyanaz a történet; mint valami rémmesékről szóló könyv, amelyben minden történet egy és ugyanazon témának újabb és újabb változata; hasonlóképpen a rá-rátörő sötét víziók.

Ma éjjel a tizennégyes számú került sorra. Tőrőlmetszett főiskolás srác, büszkén villogtatja széles, barátságos mosolyát. A homokszín kefehaj meg a ritkás barna szemöldök kamaszosan ártatlan, azonnali barátkozásra feltárulkozó kíváncsiságot kölcsönzött ennek a tacskós arcnak. Paul tudta, hogy más körülmények között szoros barátságra lépne ezzel a fickóval. Még álmában is fickónak nevezte, és nem kollégának vagy embernek, vagy hogy pontosabbak legyünk: bérgyilkosnak. Ha nem ebben a ködös lidércálomban találkozik vele, és nem ezzel a sötét szándékkal közeledik feléje, bárhol játékosan megcsapkodják egymás hátát, hogy s minttel köszöntik egymást. Ám ez az álma, álmának legújabb változata, és ez a főiskolás fickó a tizennégyes számú. A legutolsó azoknak a szakszerű és kedélyes alakoknak a végtelen sorában, akiket felbéreltek Paul meggyilkolására.

Az álmok történetfüzérré formálódtak, amelyre ma már csupán gépiesen utalnak a szereplők szavai és tettei (egyes fejezetek bizonytalanok, a részletek ködösek, a színváltások elmosódok, a gondolatmenet álomszerűén torz); Paul hozzátartozott ehhez a bandához, ehhez a csoporthoz vagy ezekhez a fickókhoz, ahogy tetszik. De most mind őt üldözi. Meg akarják ölni. Ha csapatostul törnének rá, ez sikerülne is nekik. De valami oknál fogva, aminek csak az álomban volt értelme, egyszerre csak egyre ruházták rá a feladatot. És amikor ezeknek a kedves teremtéseknek már-már sikerült őt elintézniük, Paul mindannyiszor végzett velük. Egyik gyilkosát a másik után ölte meg, a lehető legalaposabb, kegyetlenül brutális és gyomorfölforgató módszerrel. Tizenhárom alkalommal törtek rá ezek a tisztességes és kellemes és odaadó fickók, akiket más körülmények között büszkén nevezne a barátainak, és tizenháromszor menekült meg gyilkosai karmai közül.

Egy éjszaka ketten vagy hárman – sőt egyszer négyen – is egymás után az elmúlt pár hét alatt (és hogy eddig még csak tizenhárommal számolt le, arról tanúskodik, hány olyan éjszakája volt, amikor egyáltalán nem feküdt le, vagy csak akkor, amikor már végleg elcsigázta magát, és álom nélküli álomba zuhant).

A legborzasztóbb volt az álmok brutalitása. Sohasem egyszerű golyó vagy megbízható méreg. Csupa olyan kép, amit ha Paul felébredve elmesélne valakinek, iszony és döbbenet torzítaná el a hallgatója arcát. Csupa bizarr és részletes affaire de morte.

Az egyik gyilkos vékony, kegyetlenül éles tőrt ragadott, és Paul véget nem érő tusára kelt vele, vagdosta a húsát, és ujjai érzékeny közét hasogatta, mígnem a késhalál valósága émelyítő remegésként járta át alvó testét. Mintha maga a meghalás folyamata nyűgözte volna le az érzékeit. Több volt ez, mint álom: új gyötrelemküszöb, életbe vágó új borzalom volt ez, amelyet ettől fogva élete végéig táplálnia kell. Életének új kísérője. Végül a markolatra szorította gyilkosa kezét, és erejét megfeszítve mélyen a hasába döfte a keskeny pengét, érezte, amint az áthatol a bőrön, áthatol a szerveken, érezte azok ruganyos ellenállását. Aztán kirántotta a halálosan sebesült bérgyilkos testéből a tőrt, és (a valóságban-e, vagy csak úgy gondolta) újból és újból beledöfte, amíg az a bútor alá nem rogyott. Egy másikat addig ütlegelt, amíg térdre nem rogyott, és egy sima, súlyos, fekete márványdarabbal halálra sújtotta. Egy harmadikat Paul (agyarszerű fogait vicsorító, kegyetlen vadként) letaszított a szikláról, és az áldozat ordítva, bukfencezve, nehéz kődarabként zuhant alá. Ebben a jelenetben különösképpen az volt az undorító, hogy micsoda kéjjel figyelte a test zuhanását micsoda vágy égett benne, hogy szinte átélje az alámerülést. Egy negyedik pedig valamilyen, azóta már elfeledett fegyverrel rontott rá, Paul viszont hólánccal intézte el, először a nyaka köré tekerte, és addig szorította, míg felrepedt a bőre... majd addig sulykolta az eszméletlen testet, míg elszállt belőle a lélek.

Egyik a másik után. Tizenhárom, már ezen az éjszakán kettő, és most a tizennegyedik, ez a felettébb kellemes fickó a pajtáskodó modorával, s magabiztos kezében ott szorongatja a piszkavasat. A banda sohasem fogja nyugton hagyni. Hiába futott, hiába bújt, hiába ment el messzire, hogy ne kelljen újból ölnie, mindig rátaláltak. Nekirontott a fickónak kicsavarta a kezéből a piszkavasat, és dühösen feléje bökött a hegyével. Egy pillanat, és meglátja, hová hatolt be a vas tompa hegye, de ekkor egyidejűleg megszólalt a telefon és az ajtócsengő.

Az észbontó iszonyattól megdermedve feküdt a hátán egy másodpercig, az ágy másik felén csak görcsösen szétvetett keze hagyott egy kis gödröt: az ágy másik felén, ahol valaha ő hált, de most csupán szétvetett keze nyomán elillanó árnyak libbentek még egy utolsót.

Közben az ajtó és a telefon csengőjének disszonáns duója zengett.

És megmentette őt attól a látványtól, hogy mit tett a diákos fickó arcával. Mint valami dallamos megváltó. Mintha a figyelő Isten avatkozott volna be, aki csak bizonyos mennyiségű borzalmat és nyomorúságot utal ki minden álomra. Jól tudva, hogy legközelebb pontosan ott fogja felvenni az álom fonalát, ahol most megszakadt. Vagy abban bízva, hogy egy évig, kettőig megtartóztatja magát az álomtól, és nem fogja megtudni, hogyan halt meg ez a pajtáskodó modorú fickó. Mert meg fog halni, abban bizonyos. Hallgatta a telefon és az ajtócsengő erőszakos kettősét. Hálás volt nekik, hogy felverték őt az álmából, de most mégis félt válaszolni rájuk.

Hasára fordult, és egyik kezét kinyújtotta a sötétségbe. Fölkapta a kagylót.

– Egy pillanat, kérem! – kiáltotta bele, és ugyanazzal a lendülettel félresöpörte a gyűrött lepedőt, leugrott a padlóra, és magabiztosan az ajtó felé csörtetett. _

Föltárta az ajtót, amikor éppen újból megszólalt a csengő, és az előszobából kivetődő fényben csak egy árnyékot látott. Az mondott valamit, de nem értette, mit, és türelmetlenül kiszólt:

– Tessék, tessék, jöjjön már be, az ég szerelmére, és csukja be az ajtót!

Ezzel hátat fordított, visszament az ágyhoz, felvette a kagylót a párnájáról, ahová sietségében levágta, megköszörülte a torkát, és beleszólt a telefonba:

– Igen, hallgatom, ki az?

– Paul, Claire ott van már, odaért már?

Mintha kősószemcsék marnák a szeme sarkát. Ujjával próbálta kipiszkálni őket, miközben azon törte a fejét, kié lehet ez a hang. Valaki ismerőse, barátja, valaki...

– Harry? Te vagy az, Harry?

A vonal másik végén, valahol messze az éjszakában, Harry Dockstader izgatott hangja válaszolt sietősen:

– Igen, igen, én vagyok. Paul, Claire ott van már?

Paul Reedre hirtelen rázúdult a mennyezetlámpa fényözöne, szemét behunyta a vakító világosság elől, vakon pislogott egy darabig, aztán meglátta Claire Dockstadert az ajtó mögötti kapcsolónál.

– Igen, Harry, itt van. – Ekkor jutott csak el a tudatáig a helyzet furcsasága, és kifakadt: – Harry, mi a fene ez, Claire itt, miért nincs teveled? Mit keres itt?

Elég idétlen beszélgetés volt, se füle, se farka, de hát még mindig nem zökkentek helyre az idegvégződései.

– Harry?

A vonal másik végén csak egy torokhangú dörmögés hallatszott.

Ekkor Claire közeledett feléje a szobán keresztül, hangjában gyűlölet, türelmetlenség és ádáz indulat izzott.

– Add ide azt a kagylót! – Csak nő képes ilyen élesen, minden hangot külön hangsúlyozva, összeszorított ajakkal sziszegni a szavakat. – Add ide azt a kagylót, Paul. Majd én beszélek vele... Halló, Harry? Te csirkefogó, menj a pokolba, dögölj meg, hallod! Te nyomorult!

És dörrenve levágta a kagylót.

Paul csak ült az ágya szélén, félmeztelenül, mezítelen lábát a szőnyegen nyugtatva, érezve, hogy nincs az a nő, aki ilyen hangot megengedhetne magának ebben az órában.

– Claire... mi az ördög akar ez lenni?

Az asszony remegve, dühös hárpiaként állt egy percig, aztán kimért léptekkel, meg-megbotolva, szinte belezuhant a szoba másik felében a fotelba. Alighogy leült, eleredtek a könnyei.

– Ó, a nyomorult! – fakadt ki újólag, nem Paulhoz, nem is a néma telefonhoz, hanem talán a levegőhöz intézve szavait. – Az a rohadt szoknyapecér, az a görény a maga nőcskéivel, azokkal a senkiháziakkal, akiket felcipel a lakásunkra. Hogy miért is mentem hozzá ehhez a görényhez!

Az egész mondat persze – ha eltekintünk a körülményektől, de még az óra is stimmel – Paul fülének szólt, és olyan tisztán összecsengett azzal, ami nemrég történt ővele, hogy beleremegett. A szoknyapecér volt az a szó, amely mindent felidézett. Az ő nővére is ezzel a szóval illette őt, amikor a fülébe jutott, hogy ő meg Georgette válik. Átkozott szó. Még mindig a fülében cseng.

Paul felállt az ágyáról. A másfél szobát, amelyben (mostanában) egyedül él, egyszerre otthonossá tette a párás asszonyi jelenlét.

– Claire kérsz egy kis kávét?

Az asszony bólintott, befelé fordult tekintettel még mindig a maga gondolatai rózsafüzérét morzsolgatta, Paul bevonult a parányi teakonyhába. A villamos kávéfőző ott volt a konyhaszekrényen, felemelte, megrázta, hogy maradt-e benne elegendő az utolsó főzetből. A nehéz csobbanó hang megnyugtatta, bedugta a zsinórt a konnektorba.

Az asszony követte őt a tekintetével, amint visszatért a szobába, lehuppant az ágyra, felkuporodott, a párnát a háta mögé gyömöszölte.

– Halljuk – mondta Paul, és a telefon mellett heverő cigarettáért nyúlt –, ki vele: ki volt az ez alkalommal, és meddig jutottak, amikor rájuk nyitottál?

Claire Dockstader olyan erővel szorította össze az ajkát, hogy a két arca gödröcskékbe gyűrődött.

– Csakis egy Harry-féle nőcsábász és legalább akkora görény, mint ő, foghatja fel így a dolgot!

Paul vállat vont. Magas, sovány férfi volt, szalmaszín üstökkel, hátragereblyézte homlokából a haját, és nekiveselkedett, hogy rágyújtson. Kerülte a nő tekintetét. Itt a szobájában, olyan hamar Georgette után, még ha a barátja felesége is. Mélyet szívott a cigarettáján, megpiszkálta a gondolatait: egyikben sem talált örömöt. Túl langalétának, túl félszegnek látszott, olyannak, aki aligha kelti fel a nők érdeklődését, de úgy látszik, a látszat csal, mert az asszony egészen más szemmel nézett rá. Alig észrevehető hangulatváltás a szobában, mintha az asszony egyszerre ráébredt volna, hogy nemcsak a férfi nappalijába, hanem a hálószobájába is betört, ami nem kizárólag az ott-tartózkodás céljait szolgálja. Nagyon közel voltak egymáshoz, de távol tartotta őket az a tudat, hogy együttlétük bármelyik pillanatában véget érhet.

Egyszerre mindketten kényelmetlenül érezték magukat. A férfi derékig magára húzta a lepedőt; az asszony elfordította a tekintetét.

Hála istennek, közben fütyülni kezdett a kávéfőző.

– Jézus, hány óra van? – kérdezte Paul (önmagától inkább, önvédelemből, mintsem az asszonytól). Leemelte az éjjeliszekrényről az úti vekkert, és a számlapra bámult, erre az ostoba számlapra, mintha jó ég tudja, mi mindent olvasna le onnan. – Jézus, Jézus, Jézus, hajnali három. Jézus, ti sosem alszotok? – Bagoly mondja a verébnek. Ő az, aki sohasem alszik, le sem fekszik, kit akar hát átejteni ezzel a kisvárosi dumával?

Az asszony lejjebb húzta a szoknyáját, amely túl magasra csúszott a combján, és Paul ezúttal is élvezettel vette tudomásul, mennyi gyönyörűsége telhet az embernek a minidivatban, ha valakinek a láb a gyöngéje, mint neki is, amire nyomban rájött, amikor divatba jött a miniszoknya. Az asszony elkapta mindezt a tekintetében, egy pillanatig eljátszadozott vele, aztán ahelyett hogy viszonozta volna, ezúttal még hagyta elpárologni.

Ilyen könnyedén ment a dolog. Anélkül hogy bármelyikük is becsületesen bevallotta volna, létrejött közöttük az alkalmi bűnszövetség. Paul nem elég régen vált el ahhoz, hogy megengedhesse magának a magas erkölcsiség luxusát. Claire-ben pedig még mindig fortyogott a megaláztatás dühe. Egyikük sem nevezte nevén a játékot, de annál nagyobb élvezettel voltak készek belemerülni, és mindketten tudták, hogy ez be fog következni.

És mihelyt Paul Reed bevallotta a magányosságát, s a bűntudata és a vágya összeesküdött, hogy (minek kertelni: nevezzük nevén a gyereket!) házasságtörésre bírja, vagyis a szerelem cementje nélküli szerelmi aktusra, a szoba távoli, sötét, üres sarkában valami kellemetlen kezdett testet ölteni.

De Paul még nem vett észre semmit.

– Miért éppen énhozzám menekültél? – kérdezte az asszonyt.

– Mert hirtelenjében nem jutott másvalaki az eszembe, aki ilyen későn még fönt lenne... és nem is nagyon voltam képes fontolgatni... a düh elvette a józan eszemet.

Elakadt, így is többet mondott a kelleténél. Hiszen mehetett volna akárhova: egy olcsó lebujba, ahol könnyedén felcsíphették volna, és a bosszúvágy rá is vitte volna erre; nagyszámú nős barátaik bármelyikéhez, egy olcsó szállodába, ahol már nyolc dollárért megvásárolhatta volna magának az, éjszakai nyugalmát, de nem, neki éppen Pault kellett kiválasztania, meg a nappaliját, amely a hálószoba is egyben, ahol a megcsaltság és a fájdalom szövetsége egykettőre megszüli a bűnt.

– Nincs még kész a kávé? – kérdezte az asszony.

A férfi kicsusszant az ágyból, és kiment a teakonyhába, végig meztelen bőrén érezte a nő tekintetét. Hiába tiltakozott ellene, testében növekvő feszültséget érzett, és tudta, hogy be fog következni, aminek nem szabadna bekövetkeznie, és azt is tudta, hogy mihelyt túl lesznek rajta, mihelyt megölnek valamit kettejük kapcsolatában, nemcsak gyűlölni fogja az asszonyt is meg önmagát is, hanem egykettőre el fogja felejteni az egészet. Tévedett.

Amikor átnyújtotta neki a csészét, a kezük összeért, és a tekintetük először kapcsolódott ezen az új módon egymásba, és ezen az éjjelen a milliomodik alkalommal kezdetét vette az a bizonyos körmozgás. És ha egyszer elkezdődött, nincs az az erő, amely megállíthatná.

Ezenközben észre sem vették, hogy lassan, de biztosan növekszik ott a sarokban az a szörnyűség. Esztelen szenvedélyük bábáskodott ennél a különös születésnél.

 

A válás maga elég volt ahhoz, hogy ízzé-porrá őrölje a férfit. Járkálni a lakásban, ahol azelőtt folyton egymásba botlottak, az ügyvéd, az iratok, az üres és értelmetlen telefonhívások, a szemrehányások, és ami a legrosszabb: az az egyre mélyebben meggyökeresedő tudat, hogy ami megromlott közöttük, az semmiség volt, a képzelet játékáé, póz, illékony álom, káprázat. Csupa jelentéktelen, de szüntelen jelenlétükkel olyannyira valóságos árny, hogy összezúzták Georgette és az ő házasságát. Mintha kőkemény, megfogható, valóságos markukkal tépték-szaggatták volna az asszonyt ki a karjaiból, a gondolataiból, az életéből. Fantomlovasok az ő tulajdon fejükből, azzal az egyetlen életcéllal, hogy felperzseljék, cafatokra tépjék és szilánkokra zúzzák az ő szövetségüket. A képzelet szürke árnyalakjai kitartóknak bizonyultak, és ő most itt tengődik egyedül ebben a másfél szobában, ahol annak idején sorra alakra kelt a sok-sok árny, mialatt az asszony a kezét tördelte és litániázott, és főzte a boszorkánykotyvalékát, amint ez oly szépen le volt fektetve a válás bűvészkönyvében. És ahogy a válásuk ügye előrehaladt – esztelenül legördülő kődarab, amelyet csak az elképzelhető legnagyobb erő lett volna képes megállítani pusztító útjában –, az ő élete új kerékvágásba zökkent, és hiába élt egyedül, egész életét az asszony léte és hiányának ténye határozta meg.

Aznap felhívta őt az asszony telefonon. A beszélgetés egyike volt acsarkodó, engesztelhetetlen és gyűlölködő összecsapásaiknak, s a végén a pokolba küldte az asszonyt, és kijelentette neki, hogy a végső rendezésig egy fityinget sem kap tőle, és bánja is ő, milyen szűkösen él.

– A bíróság havi százhuszonöt különélési tartást ítélt meg, és én nem adok ennél többet. Ne vegyél annyi göncöt, és akkor elég lesz.

Csipogás a vonal másik végén.

– Százhuszonöt, fiam, és kész. Te hagytál el, nem én; ne várd, hogy még hálás is legyek érte. Végeztünk egymással, Georgette, vésd be végre a makacs fejedbe, befejeztük. Nekem elegem volt, elegem volt a mosatlan edényekből, a metróiszonyodból, meg hogy ne nyúlj a frizurámhoz, most jöttem a fodrásztól, meg... meg... az ördögbe is, mit érdekel... a válaszom az...

Csicsergő közbeszólás, elektromos úton közvetített vitriol, telefon útján sistergő gyűlölet, a fülén keresztül egyenesen bele az agyába.

– ...igen? Neked szintén, te ostoba ringyó, neked duplán! Eridj a fenébe! A végső rendezésig egy fillért sem adok, és bánom is én, ha éhen döglesz is!

Levágta a kagylót, és folytatta az előkészületeit a találkára. Amikor felcsípte ezt a barnát a biztosítója irodájában, ahol az titkárnősködött, olyan érzéssel tette, mintha munkanélküli-segélyt venne fel, mintha olyasmit szakítana le, ami megilleti, még ha csak segély is az a valami.

Pontosan úgy szedte fel először ezt a lányt, mint a munkanélküli-segélyt. Ahhoz elég, hogy éhen ne haljon, de ahhoz kevés, hogy rendesen megéljen. Alamizsna. Könyör-adomány, de életbevágóan szükséges. Alkalmi lány, a maga külön életével, útjaik egyszer véletlenül keresztezik egymást, aztán ki erre, ki arra megy a maga útján, könnyedén, beleolvadva a messzeségbe.

– Attól tartok, nem leszek ma valami szórakoztató partner – mentegetőzött, amikor a lány behuppant a kocsiba. – Egy asszony, aki nagyon hasonlít magára, alaposan megfájdította ma a szívemet.

– Igen? – érdeklődött a lány tartózkodóan. Ez volt az első találkozásuk. – És ki legyen az?

– A volt feleségem – felelte, és ez volt az első hazugsága a lány számára. Nem nézett rá azóta, hogy áthajolt az ülésen, és kinyitotta neki az ajtót. Tekintetét mereven előreszegezve, beindította az ütött-kopott Fordot, és besorolt a forgalomba.

A lány tűnődő pillantásokat vetett rá, azt mérlegelve magában, hogy vajon olyan szerencsés ötlet volt-e végül is elfogadni egy ügyfél vacsorameghívását, akármilyen jópofa volt is az illető. Az arcáról most egyáltalán nem sugárzott az a fiatalos bölcsesség, mint a, biztosítási ügynökségen tett három látogatása alkalmával. Valahogy megkeményedett azóta, mintha a vonásait kitöltő habkönnyű anyag, az egyhetes szószhoz hasonlóan, megkocsonyásodott volna. Persze lerítt róla a boldogtalanság; de valami más, afféle mélaság is ott bujkált az arckifejezésében, ami furcsa riadalmat ébresztett a lányban – jóllehet tisztában volt vele, hogy ez nem neki árt, hanem a férfit rágja valami belül.

– Miért hagyta, hogy szívfájdalmat okozzon magának? – szólalt meg.

– Bizonyára, mert még mindig szeretem – vágta rá egy kissé túl gyorsan, mintha begyakorolta volna magában.

– És ő szereti magát?

– Igen, azt hiszem. – Megállt, aztán elgondolkodva hozzátette: – Igen. Egészen biztos vagyok benne. Másként nem marnánk egymást olyan elkeseredetten. A szerelem mindkettőnknek nagyon fájdalmas.

A lány a retiküljével babrált az ölében, és erősen gondolkodott, merre terelhetné a beszélgetést, de csak az jutott eszébe, hogy „az kellett volna mondanom, el vagyok foglalva ma este”.

– Nagyon hasonlítok rá?

A férfi előrebámult, kezével könnyedén fogta a kormányt, mint aki nagyon magabiztos az úton, és nagy-nagy öröme telik a vezetésben, abban, hogy ez a behemót fémtömeg engedelmeskedik minden mozdulatának. Úgy tűnt, hogy ott ül ugyan a lány mellett, mégis nagyon messze volt tőle; elmerült a járművével való szerelmes ölelésben.

– Á, nem nagyon! Ő szőke, maga barna. Talán a homloka körül meg a haja, ugyanúgy hátrafésüli az egyik oldalon, meg a szeme körül ugyanazok a ráncocskák. No meg a bőrük színe. Ilyesféle. Inkább emlékeztet, mintsem hasonlít rá.

– Ezért hívott meg engem?

A férfi összeszorította telt ajkát, és elgondolkozott egy percre a kérdésen, aztán megrázta a fejét.

– Nem. Nem ezért. Ellenkezőleg, amikor rájöttem, hogy maga emlékeztet őrá, fel akartam hívni az irodát és lemondani a találkozót.

„Bár így tettél volna – gondolta magában a lány keserűen –, bár ne lennék itt... Veled.”

– Ha úgy gondolja, nem muszáj elmennünk.

A férfi feléje fordította a fejét, aztán láthatóan meghökkenve:

– Hogy mit? Á, a csudába is, nem akartam elkedvetleníteni! Ez már így megy hónapok óta, és mint minden nyomorúságos ügy, majdcsak a helyre rázódik valahogy. Csak nem gondolja, hogy ki akartam bújni a meghívás alól?

– Én nem arra gondoltam – felelte a lány hűvösen. – Csak hátha jobb szeretne egyedül maradni ma este.

A férfi elmosolyodott, feszült kis mosollyal, amely félig homlokráncolás, félig vicsorítás volt inkább, és tiltakozón megrázta a fejét.

– Ördögöt! Akármit, csak azt ne! Ma este egyedül, semmiképpen!

A lány hátradőlt a műanyag üléstámlára, és eltökélte magában, hogy védekezésül kegyetlen lesz a férfihoz.

Mindketten úgy érezték, mintha gumiként nyúló órák települtek volna közéjük, míg végre a férfi teljesen új hangon, mesterkélt könnyedséggel, amiről mindketten tudták, hogy nem igazi, megszólalt:

– Hova volna kedve menni? Olasz? Tudok egy kellemes kis örmény vendéglőt...

A lány hallgatott, szándékoltan, ami meg is tette a hatását: a férfi a korábbinál is kényelmetlenebbül, nyomorúságosabban érezte magát, ám ez az érzése a következő pillanatban dacos és kötekedő gyűlöletnek adta át a helyét, és szerette volna vagy azonnal ágyba dönteni a lányt, vagy kidobni az utcára, csak hogy ne kelljen végigkínlódnia vele az egész estét: így védte meg magát a lány: mint meghasadt szikla, amely maga alá temeti a férfi gyöngédségét. A gyöngédséget, a bánatot felfalta a fondorlat.

– Ide hallgasson – mondta a férfi hízelgően (megint egy új hang, lakkozott-krómozott simulékonyság), könnyedén –, nem volt időm megborotválkozni, mielőtt magáért mentem, és most úgy érzem magam, mint valami tróger. Nincs ellenére; ha megállunk egy percre a lakásomnál, és végigszántom a képemet?

A lányt nem ejtették a fejére. Egyszer már férjnél volt, elvált, tizenöt éves kora óta férfiakkal jár, és pontosan tudta, mire akár kilyukadni a férfi. Meg akarja mutatni a rézkarc-gyűjteményét. Agya lassan forgatta, vizsgálgatta az ajánlatot – mindezt egyetlen lélegzetelállítóan örökkévaló pillanat alatt, amikor a nagy döntések megszületnek –, és alaposan szemügyre vette az összes csillámló lapocskát. Tudta, hogy ostobaság, hogy semmi értelme, és bolond, ha komolyan veszi, és a férfi egyből visszakozna, ha a legkisebb ellenkezését is tapasztalná. Úgy igaz, ostobaság, legjobb, ha azon nyomban nemet mond, és nemet is mondott.

– Rendben van – mondotta.

A férfi élesen bekanyarodott a legközelebbi sarkon.

 

A lány arca felé hajolt, és egyszerre hatvanöt éves öregasszonynak látta őt. Kristálytiszta bizonyossággal tudta, milyen lesz öregkorában. A halvány rózsaszín ruganyosságú arcra rávetült a párna keretében a majdani öregasszony szürke ránchálója. A száj körülöltögetve, a vékony szálkákkal körültűzdelt ajak; a szemek alatt ólálkodó poros üregek; a jellemvonalak és az arckifejezés csíkjai összeszabdalva, mintha az élet fejében egész mezőket áruba bocsátott volna, még ha ezért a külső megjelenés elvesztésével kellett is fizetnie. A húst kormos patina fedte, mint amikor elnyomnak egy lepkét, és szárnyainak finom hímpora beszennyezi a halál mezejét. Bámult lefelé erre a kettős képre, a lány mostani arcán kibontakozó jövőre, ami ismeretlen alkatrészek és üres szenvedélyek kusza halmazává zilálta szét az alatta fekvő szeretőt. A valószínűség ázott, fakó pókhálója ott a szemgödrökben, a száj körül, amelyet csókolt, szertesugároz az orrnyilasokból, és alig észrevehetően ott rezeg a torokban.

Aztán a látomás szertefoszlott a fiatal arcról, és újból ott feküdt alatta vágyainak tárgya, melyet az imént használt. Szeméből őrült, eszelős láng lobogott.

– Mondd, hogy szeretsz, ha nem is igaz – suttogta rekedten.

Hangjában mohó sürgetés és türelmetlen követelés izzott, és a férfi szívét jeges kéz markolta össze, és alig visszanyert magabiztosságát, realitásérzékét megdermesztette. Szerette volna otthagyni a lányt, elmenekülni tőle, amilyen messzire csak lehetséges, és embrióként összekuporodni a sarokban.

A szoba sarka azonban, ahová mehetett volna, már foglalt volt. Elfoglalta egy sötét, baljós valami. A lélegzése, ha nehéz is, de szabályosabb a korábbinál; úgy tűnik, akkor öltött állandóbb, ritmikus jelleget, amikor beléptek a lakásába; és a légyottjuk teniszjátszmájának minden ütésére metronómikus szabályosságra és lüktető állandóságra tett szert. Egyre inkább alakot öltött, alakot, alakot.

Paul ösztönösen megsejtette a jelenlétét, de elhessegette magától.

Harsogó, mély, erőltetett légzés – de egyre szabályosabb.

– Mondd, hogy szeretsz, tizenkilencszer, gyorsan.

– Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek – kezdte darálni sebesen, a könyökére emelkedett, és a bal keze ujjain számolta. – Szeretlek, szeretlek, szer...

– Miért számolod? – incselkedett a lány, hangja azonban az ártatlan kacérság bizarr paródiája volt.

– Nem akarom elvéteni a számot – felelte a férfi brutálisan. Aztán oldalt csúszott, a hátára feküdt, Georgette ágyfelén (kényelmetlenül érezte magát itt, mintha az ágy még mindig őrizte volna az asszony testének minden kidudorodását és hajlatát, de eltökélte magában, hogy nem engedi ezt a lányt az ágynak arra a felére). – Aludj! – parancsolt rá.

– Nem akarok aludni.

– Akkor menj és verd a falba azt a ronda fejedet! – förmedt rá. Próbált elaludni. Szemét szorosan lezárta, érezte, milyen dühös mellette a lány, és szinte ráparancsolt az álomra, hogy jöjjön már, és az álom félénken, mint őzgida a baljós erdőben, odalopakodott és megérintette. És álmodni kezdett. Ugyanazt az álmot.

A szemébe, a jobb szemébe. Oda hatolt be a piszkavas hegye, megtette a magáét, és vérmocskosan előjött. Paul vadul elugrott a látványtól, és a kefehajú lucskosan előrebukott mellette, még mindig élt, a halál pillanatról pillanatra darabonként felfalta a húsát, amint ott kúszott a padlón. Paul forgószélként megpördült, feje felett csillag és sötétség iramodott tova, és egyszerre egy másik helyen találta magát.

 

Á csillogó, elegáns üzletek keretezte utcán – flancos utca (hol?), talán a Beverly Hillsen, ragyogó, szinte vakít a tisztasága – morajló tömeg közeledik feléje.

Az emberek arcán groteszk álarc; furcsa karnevál vagy jelmezbál vagy boszorkányszombat, ahol az arcokat álcázni kell, nehogy felismerje a sátán, és kárhozatba döntse az igazi tulajdonosaikat. Fortyogó, kavargó, áradó tömegként zúdult feléje ez a sok idegen, mintha egy őrült festő fény és árny látomása volna. Egy boschi látomás; Hogarth lázálmából kiröppent félig megemésztett Dali; Dante Poklának legalsó köréből életre kelt jelenet. Jön érte. Őérte jön.

Hetek múltán végre új alakot öltött az álma, és immár ömlesztve tör rá a rémség. Nem egyesével többé, nem kellemes gyilkosok egymást követő sorában. Most együtt van mind a groteszk, álarcos és vérszomjas rémalak.

Ha meg tudom fejteni ennek a jelentését, akkor tudni fogom – villant az agyába. Az álom sokszínű ködében hirtelen ráébredt, hogy ha meg tudná ragadni a szeme mögött lezajló események értelmét (mert ebben az esetben tudta, hogy álmodik), akkor megtalálná a kulcsot a problémáihoz, megtalálná az igazi kiutat. Összpontosított hát. Ha megértem, kik ezek, mit keresnek itt, mit akarnak tőlem, miért nem hagynak békén, miért üldöztek, hogyan tudnám kiengesztelni őket, lerázni őket, ki vagyok én, ki vagyok én, ki vagyok én... akkor szabad leszek, egész megint, és ez befejeződik, ennek vége lesz, ennek vége...

Megiramodott az utcán, a tiszta és fehér utcán, átcikázott az egyszerre csak ott termő és a zöld jelzésre váró autók sorain.

Végigrohant az utcán, a sarkon átvágott a lassan döcögő járművek között, a szíve a torkában dobogott, a lába sajgott a futástól, rohant valami menedék, kijárat, akármilyen kiút felé, ahol biztonságban megpihenhet, magára zárhatja az ajtót, és biztos benne, hogy nem tudnak rátörni.

– Ide! Mi segítünk rajtad! – kiáltotta felé egy férfi az egyik autóból, amelybe egész családja, a népes gyerekhad be volt zsúfolva. Paul az autóhoz rohant, a férfi feltárta az ajtót, előrehúzta az ülést, és Paul nagy nehezen begyömöszölte magát a hátsó ülésre. Közben a férfit előrenyomta a kormányhoz.

Aztán az ülés visszazökkent a helyére, Paul ott volt hátul a gyerekek között, és az autó zsúfolásig meg volt rakva (mivel? az egész ködbe mosódott) valamilyen ruhákkal vagy puha göncökkel, a gyerekek ezen ültek, és Paul kénytelen volt leheveredni a hátsó ablak alatti kalaptartóra. (Hogy lehetséges ez?) Hiszen felnőtt férfi létére hogy gyömöszölhetné be magát arra a szűk helyre, ahogy gyerekkorában tette, amikor az apjával és az anyjával útra kelt, és ő a hátsó szélvédőhöz bújt, mert a kocsi tele volt mindenféle holmival, vagy amikor az apja meghalt, és ő az anyjával elindult új otthonuk felé. Miért támadt fel most ilyen élénken ez az emlék? Mi ő, felnőtt vagy kisgyerek? (Feleljetek, kérlek!) És a hátsó ablakon át látta, hogy a rémisztő álarcokba bújt, csillogó szemű üldözők tömege elmarad mögöttük. Valahogy mégsem érezte biztonságban magát! Pedig itt volt azokkal, akik segítenek rajta, a kormánykereket szorongató férfi erős, és gyorsan elillan Paul üldözői elől, mégis, miért nem érezte biztonságban magát... miért? Sírva felriadt. A lány már nem volt mellette.

Azután ott volt az, aki közben rágógumit rágott. Egy olajos combú serdülő lány, akinek fogalma sem volt róla, mit kezdjen a saját testével. Az aktus lucskos és fásult lassúsággal zajlott le.

Utána úgy gondolt a lányra, mint a képzelete szüleményére, aki csak a nevetését hagyta hátra.

A nevetése olyan volt, mintha borsószemek pattannának ki a hüvelyükből. Egy partin találkozott vele, és a kelleténél több vodka és tonik lökte a lány felé.

Egy másik felettébb csinos volt, mégis az volt a benyomása róla, ha belépett hozzá, mintha éppen most hagyta volna el a szobát.

A következő kicsi volt és törékeny, és pusztán azért sikongott, mert valamilyen olcsó regényben azt olvasta, hogy a szenvedélyes nők sikoltoznak ha közeleg a csúcspont. Vagy helyesebb, ha azt mondjuk: egy jellegtelen regényben, mivel a lány maga is jellegtelen volt.

Egyik a másik után lépte át a másfél szoba küszöbét, csupa céltalan házasságtörés, amelybe újból és újból értelmetlenül belevetette magát, míg végül is (a sarokban alakot öltő valami hatására) ráébredt, mit is csinál magával meg az életével, amely nem is élet többé.

A Genezis azt mondja a bűnről, hogy ott lapul az ajtó előtt, vagy ott kuporog a küszöb előtt, így hát nem volt az új dolog, hanem régi, nagyon is régi, olyan régi, mint azok az értelmetlen aktusok, amelyek életre hívják, és az őrültség, amely felneveli, és a bűntudat – a magánykor –, amely kikerülhetetlenül rá fogja bírni, hogy falja fel önmagát és maga körül mindent.

Azon az estén, amikor először fizetett a szerelemért, amikor a pénztárcájába nyúlt, és két tízdolláros bankjegyet nyújtott át a lánynak, ezen az estén a lény véglegesen alakot öltött.

Éz a lány: amikor a „jó kislányok” a „rossz lányokról” beszélnek, őrá és a húzza hasonlókra gondolnak.

De mi az, hogy rossz lány? Hisz maguk az érdekeltek nem beszélnek így magukról. Ha egy ilyen magára gondol, csak olyasmi jut az eszébe, hogy dolgozó lány, vállalkozó, szolgáltató, csinibaba, aki éppen hogy csak eltengődik... Van családja, múltja, van arca, mint ahogy van az iparának szerszáma.

Az áruba bocsátott szex azonban a szerelem halála, és amikor a kétségbeesés vagy az állati ösztön erre az útra lök valakit az minden reményéről lemondott. Aki idáig aljasul, annak számára nincs visszaút, hacsak csodával nem, csakhogy az elesettek között is a legelesettebbek számára nem terem többé csoda.

Amikor átnyújtotta a lánynak a pénzt, azon rágódva közben, hogy az isten szerelmére, miért teszi ezt, a vadállat ott a sarokban, a fehérneműs szekrény mellett, végső alakot öltött, és ettől kezdve valóságos testi mivoltában jelent meg. A szenvedély hangjaiból, és a kétségbeesés bűzéből szőtt varázsigék hívták életre.

. A lány becsatolta a melltartóját, magára kapta a nejloncuccát, és magára hagyta Pault, aki döbbenten, a rémülettől megnémulva ült új lakótársával szemben.

Az rábámult, és ő, bár próbálta elfordítani a tekintetét (üvölteni hasztalan lett volna), visszabámult rá.

Georgette – suttogta rekedten a kagylóba – hallgass meg, hall... hallgass már az ég szerelmére, ha... hagyd abba egy percre a locsogást, HALLGASS MÁR EGY ROHADT PERCIG?! Jó?... – Az asszony végre elhallgatott, és a férfi szavai, miután többé nem kényszerültek arra, hogy szaggatottan csusszanjanak be az asszony szavai közé, csupaszon és magányosan dideregtek a csönd arca előtt, és szégyenlősen remegve visszabuktak beléje.

– Nos, mit akarsz? – törte meg a csendet az asszony. Szavába belesűrítette, hogy már nincs mit mondaniuk egymásnak, minek hívta hát fel, egyébként is siet, útra készülődik. )

– Georgette, itt vagyok... izé bajban... hm, és valakivel beszélnem kell, és úgy gondoltam, hogy izé... hogy te megértesz, és...

Az asszony azt felelte, hogy nincs nőgyógyász ismerőse, és ha felcsinálta az egyik drágalátos barátnőjét, vegyen elő egy ruhaakasztót, egy rozsdás ruhaakasztót, bánja is ő.

– Ugyan, te buta liba, egyáltalán nem ez a bajom! Különben is mi közöd hozzá, kivel szórakozok, te ringyó, te kettőnk helyett is strichelsz eleget... – Hirtelen elharapta a szót. Minden veszekedésük így kezdődött. Témáról témára, akár a zergék ugrálnak szikláról sziklára, az eredeti téma régen elfelejtve, és csak azzal törődnek, hogy minél fájdalmasabban belecsimpaszkodjanak a másik jelentéktelen semmiségeibe.

– Georgette, kérlek, hallgass meg! Valami izé, valami lény lakik itt velem a lakásban.

– Bolond vagy – mondta az asszony –, mit akarsz ezzel mondani?

– Nem tudom. Fogalmam sincs, mi az.

– Milyen, pókra, macskára vagy micsodára hasonlít?

– Mint egy medve, Georgette, csak nem egészen, magam sem tudom, milyen. Nem szól egy szót sem, csak bámul rám...

– Mi az, megkergültél, vagy mi az ördög? A medve nem beszél, csak a tévében, és különben is, mi jut eszedbe: megjátszod a dilinyóst, csak hogy ne kelljen fizetni a tartásdíjat, amit a bíróság megítélt? És egyébként is mi a fenének hívtál fel? És végül: azt hiszem, Paul, hogy meghibbantál. Mindig azt mondtam, hogy nincs ki a négy kereked, és tessék, itt a bizonyíték.

A telefon kattant, és Paul magára maradt. Kettesben.

Miközben rágyújtott, a szeme sarkából a lényre pislantott. A szoba távoli sarkában, a fehérneműs szekrény mellett, ott kuporgott némán a nagy puha barna bundás valami, amely idejött, hogy őt figyelje, mancsait keresztbe rakta széles mellén. Mint valami kodiakmedve, csak egészen más, szeme vagy agya képtelen volt figyelmen kívül hagyni püffedt testének csonka háromszögét. A. rámeredő vad, eszelős, aranyló szempár meg sem mozdult, meg sem rebbent.

(Felejtsék el ezt a leírást. A lény egyáltalán nem ilyen volt. Még csak nem is hasonlított rá.)

És érezte a szemrehányást, még akkor is, ha magára zárta a fürdőszobát. Ült a kád szélén, és folyatta a forró vizet, amíg a mosdó feletti tükröt elhomályosította a gőz, és a saját arcát sem látta többé, meg az eszelős lángot a szemében, amely ott tükröződött a másik szobában vakon rámeredő lény tekintetében. Gondolatai lávaként ömlöttek.

Ekkor döbbent rá, hogy soha egyik nő arcát sem látta azok közül, akik megfordultak a lakásban. Egyetlenegyét sem. Csupa arc nélküli nő. Még Georgette arcát is képtelen volt felidézni. Senkiét. Kifejezéstelen, felidézhetetlen arcok. Merev, kifejezéstelen hullákkal közösült. Rosszullét környékezte, és érezte, hogy el kell innen futnia, el a lakásból, el attól a lénytől ott a sarokban.

Kiszökkent a fürdőszobából; Ugyanazzal a lendülettel, biliárdgolyóként visszapattanva a faltól, az ajtóhoz rohant, a hátát keservesen zihálva nekivetette a zárt keményfa lapnak, ám egyszerre rádöbbent, hogy nem menekülhet ilyen könnyűszerrel. Valahányszor és akármikor visszajön, itt fog várni rá.

Mégis elment. Volt ott egy bár, amelyben csupa Sinatra-lemezt játszottak, és a részegségig teleitta magát érzelgős bánattal és önsajnálattal, de onnan is kibotorkált, amikor a vonósokkal kísért hang rákezdte:

Sötét éji szellemek, jöjjetek.

Vigyétek el a szerelmem fájó emlékeit.

Újabb hely, tengerpart talán, és áll a homokban hallgatagon, csak a sirályok vijjognak és kiáltoznak a fekete égen, kri-kri-kri, hangjuk még tovább kergeti az őrületbe, csupasz kezét mélyen a homokba meríti, és teli marokkal szórja a feje fölé a szemcsés sötétséget, hogy megölje azokat a rohadt vijjogó boszorkányokat!

Még újabb hely, ahol fények voltak, és a fények mondtak valamit, érthetetlen neonszavakat és aljas megjegyzéseket, de ő egyet sem tudott elolvasni közülük. (Az egyik helyen bizonyosra vette, hogy az álarcos mulatozókat látja az álmából, és tajtékozva eliramodott.)

Amikor végre hazakerült, a lány, aki vele volt, megesküdött, hogy nem távcső, és persze miért ne? Megnézi, mit mutat neki, és meg fogja mondani, hogy mi az. Jó, felelte, de ugye megígéri, és kinyitotta az ajtót. Az ajtószárny mögé nyúlt, és felkattintotta a villanyt. Igen, igen, itt van, itt van, az a micsoda itt van. Bizony, bizony itt van, a bámuló szemeivel, itt van.

– Nos? – fordult a lányhoz, és csaknem büszkén mutatta az ujjával.

– Nos micsoda? – kérdezte a lány.

– Nos micsoda, az ott kicsoda?

– Ki kicsoda?

– Az ott ni, te ostoba szuka! Ott ni! AZ!

– Tudod, Sid, én azt hiszem, nem vagy eszednél!

– Nem vagyok Sid, és ne mondd azt, hogy nem látod, te hazug boszorka!

– Hé, ide figyelj, azt mondtad, Sid vagy, és ha egyszer azt mondtad, az is maradsz, és én nem látok ott senki istenverte emberfiát sem, és ha le akarsz feküdni velem, akkor gyerünk, rajta, de ha nem, akkor mondd azt, és akkor iszunk még egy pohárral, és kész!

Ráordított a lányra, horgas ujjakkal az arca felé kapott, és kilökte az ajtón.

– Ki innen, ki innen, kifelé!

És a lány elment, és ő megint magára maradt a lénnyel, aki mintha mi sem történt volna, csak ült ott engesztelhetetlenül, puhán, és várt arra az utolsó áramütésre, amikor kitépheti magát a józanság utolsó kötelékéből.

Ott lüktettek egymás mellett, valami idegi szimbiózisban, egyik a másikból táplálkozva. A férfit az iszonyat és a kétségbeesés vékony hártyája fedte, és valami szörnyű magánykór kavargott benne sűrű fekete füstként. A lény szeretetet termett, míg ő szívfájdalmat, magányosságot aratott.

Egyedül volt a szobában, ketten egyedül: ő meg az a lágy-barna, bámuló fenyegetés, nyomorúságának a megtestesülése.

És egyszerre megvilágosodott előtte, mit jelentett az álma. Megvilágosodott, de nem árulta el, mert az álmok azokéi, akik álmodják őket, másokkal nem lehet, másokkal nem szabad megosztania a jelentésüket. Tudta, kik voltak azok az emberek az álmaiban, és azt is tudta, miért nem ölte meg egyiküket sem egyszerű lőfegyverrel. Tudta ezt, mert bebújt a ruhásszekrénybe, megtalálta a katonaruhákkal teli komisz-zsákot és a fenekén azt az acéldarabot. Tudta, hogy ki ő, tudta, tudta, tündöklő világossággal megvilágosodott előtte, tudott mindent, azt, hogy ki az a lény, kicsoda Georgette, felismert minden női arcot ezen az átok világon, minden férfit az álmaiban, megismerte azt a férfit, aki a kocsit vezette, és aki megmentette őt (ez volt a kulcs), és mindez itt van, itt van a kezében a megoldás.

Bement a fürdőszobába. Nem fogja hagyni, hogy az az átok ott a sarokban lássa a diadalát. Egyes-egyedül fogja kiélvezni. Újra látta magát a tükörben. Látta az arcát, ezt a szép, higgadt arcot, és visszamosolygott önmagára, és szelíden azt kérdezte:

– Miért kellett elmenned?

Aztán felemelte az acéldarabot.

– Senki, de senkinek nincs mersze hozzá – mondta, a súlyos 12 mm-es pisztolyt szorongatva –, hogy szemen lője magát.

A nehéz, szögletes fegyver üres csövét lezárt szemhéjához helyezte, és szelíden tovább beszélt:

– Fejbe, igen, bárki. Vagy a rámenőse bedugja a szájába. De a szemébe? Senki, az égvilágon senki. – Aztán meghúzta a ravaszt, ahogy a hadseregben tanulta: puhán, egy mozdulattal.

A másik szobából áthallatszott a nehéz, egyenletes lélegzés ziháló hangja.

 

 

Bárányi Gyula fordítása