EGY
Alf Gunndersont Pawnee megye börtönében keresték fel.
Hátát a plasztacél falnak vetve, karjaival átölelte csontos térdeit. A plasztacél padlón ősrégi, háromhúros mandolin hevert: a seriff helyettesétől kapta kölcsön, s némi tehetséggel el-eljátszadozott rajta, hogy agyonüsse a forró nyári napot. Széles feneke alatt behajlott a matrac nélküli priccs üres teknője. Görnyedt alakja is elárulta öles termetét.
Ösztövér, jelentéktelen külsejű ember volt. Fakó, fésületlen haja szürkésbarna csimbókokban lógott le alacsony homlokára. Szeme mint két borsószem, amelyet hüvelyéből frissen kihámozva, a mészfehér arcra ültettek.
Tekintetének üressége még jobban hangsúlyozta az egész alak jelentéktelenségét. Arcán, de az egész magatartásában szikrányi kifejezés vagy felismerés sem moccant. Olyasvalaki benyomását keltette, aki réges-rég feladta a keresést.
Több volt, mint fáradt, több volt, mint kimerült. Maga volt a belső kimerültség. Üres tekintete arra sem rebbent, amikor vele szemben feltárult a plasztacél rácsos ajtó, és belépett hozzá a két senki.
A két férfi belépett, olyan egyforma léptekkel, mint amilyen egyforma volt rajtuk semmitmondó, hálószövésű szürke ruhájuk, mint amilyen egyforma volt az arcuk, amelyre haláluk után egy perccel a kutya sem fog emlékezni. A foglár – ez az őszülő, mínusz nyolcas intelligenciájú vidéki helyettes seriff – nem titkolt kíváncsisággal fordította szakállas arcát az emberek után.
Az egyik szürke ruhás visszafordult, s a helyettes arcára fagyasztotta a bámuló kíváncsiságot. Hangja nyugodt volt, mint a szélcsendes tó tükre:
– Csukd ránk az ajtót, és menj vissza az asztalod mellé. – Szavai hidegen és kimérten koppantak. Ellentmondást nem tűrően. Nyomban kitetszett: a két férfi a gondolatolvasókhoz tartozik.
A késő délutáni csillagközi rakétajárat dübörgése hasította ketté kívülről a várakozás pillanatát; aztán az őr becsapta az ajtót, s tenyerét az érzékelőre helyezve, bezárta maga után. Kezeit mélyen az overall zsebeibe süllyesztve, kiódalgott a cellatömbből. Fejét lehajtotta, mintha valamilyen bonyolult probléma megoldásán gondolkodna. Ez is magáért beszélt: igyekezett elbarikádozni az agyát azoktól az istenverte gondolatfürkészektől.
Távozása után a telepaták lassan közrefogták Gunndersont. Arcukon finom, észrevétlen változás zajlott le: felszínre tört az egyéniségük. Zavart tekintetet lövelltek egymás felé.
Ez? – gondolta az egyikük, és a néma, magába roskadt rab felé biccentett.
A jelentés azt mondja, Ralph. – A másik lekapta a homlokát elrejtő pörge kalapját, és leült a priccsteknő szélére. Fürkésző ujjai Gunnderson térdére siklottak. Az ég szerelmére, hiszen nem gondolkodik! – villant a gondolat. – Egy árva foszlányt sem kapok el.
A gondolatban megdöbbenés szikrázott.
Nyilván traumagáttal sáncolja el magát – jött a válasz a Ralph nevű telepatától.
– A neved ugye Alf Gunnderson? – kérdezte az első fürkész lágyan, s Gunnderson vállára helyezte a kezét.
Ennek arckifejezése semmit sem változott. Feje lassan elfordult, és az üres tekintet megállapodott a sötét ruhás telepatán.
– Gunnderson vagyok. – Hangjában nem volt egy árnyalatnyi élet, egy csöppnyi kíváncsiság sem.
Az első férfi ajkát csücsörítve, kétkedően ráncolt tekintettel nézett a társára. Vállat vont, mintha csak azt mondaná: Fene tudja?
Újból Gunnderson felé fordult.
Ez mozdulatlan, mint az előbb. Kőből faragott, hallgatag szobor.
– Miért hoztak be ide, Gunnderson? – kérdezte a telepaták akadozó szavaival, mint akinek szokatlan a beszéd.
Az élettelen tekintet visszaúszott a plasztacél rácsokra.
– Lángra gyújtom az erdőket – felelte.
A gondolatolvasó arca elborult a rab szavaira. Ezt állította a jelentés is. A jelentés, amely ennek az isten háta mögötti országnak egy távoli csücskéből futott be.
Az Amerikai Unió két kontinenst is beborított a maga plasztacéljával meg nyomtatott áramköreivel, reléállomásaival meg gyors közlekedésével, de még mindig voltak olyan isten háta mögötti zugok, amelyeket elkerült a civilizáció. Itt még voltak utak meg börtönök, horgászgödrök meg erdők. Az egyik ilyen helyről futott be, egy-egy óra különbséggel, három jelentés is olyasmiről, ami ha igaz, beláthatatlan következményekkel járhat. Miután végigszáguldottak a főváros, Buenos Aires hírgyűjtő csatornáin, és átcikáztak a komputereken, ellenőrzés végett átadták őket az Irodának. Miközben csillagközi járatok pókhálózták be az űrt, miközben a Föld a maga transzgalaktikus háborúival volt elfoglalva, azalatt az amerikai kontinensek egyik távoli zugában különös dolgok történtek.
A két kilométeres dühöngő erdőtűz és Alf Gunnderson, a tettes. Így hát az Iroda gondolatolvasókat küldött ki.
– Mondd, Alf, hogy kezdődött a dolog?
Az élettelen szemek fájdalmasan becsukódtak egy pillanatra, aztán beszélni kezdett:
– Meg akartam melegíteni a bográcsot. Meg akartam gyújtani alatta a forgácsot, de... túl erősre sikerült a tüzem. – Egy másodpercre átvillant az arcán valamiféle önsajnálat és méltatlankodó fintor, de aztán ugyanolyan gyorsan el is rebbent. A korábbi üres kifejezéssel tette hozzá: – Mindig ez van velem.
Az első férfi nagyot fújt, felállt, és a fejébe nyomta a kalapját. Arcáról eltűnt az érdeklődés. Újból a másik telepata hasonmásává vedlett vissza. Megszűntek egyének lenni: az Iroda alkalmazottai voltak ismét, kiszámított, pontos, minden részletében azonos másolatai egymásnak.
– Ez az az ember – mondta.
– Gyerünk, Alf – mondta a Ralph névre hallgató fürkész –, velünk jössz.
A hangjából áradó tekintély annyira sem késztette mozdulásra Gunndersont, mint korábban a két alak megjelenése. Csak ült tovább, mozdulatlanul. A két férfi összenézett.
Mi az ördög van vele? – villant a második gondolata.
Ha olyan volnál, mint ő, magad is rég bediliztél volna – válaszolta az első.
Megragadták a rabot a hóna alatt, s mint egy bábut, felemelték a priccsről. Szólították a börtönőrt, aki egyre ezeken a csodabogarakon törte a fejét, akik az Iroda igazolványát felmutatva betörtek, ide, megeskették, hogy hallgatni fog, mint a sir, s tessék, most meg magukkal cipelik ezt a csavargó tűzbogarat. A börtönőr morgolódva tárta fel a cella ajtaját.
Amikor elhaladtak előtte, a Ralphnak nevezett telepata hirtelen megfordult, és szúrós tekintetét a vén poroszlóba fúrta.
– Államügy, tisztelt uram – emelte fel a hangját. – Még egy ilyen megjegyzés, és hidegre kerülsz a saját börtönödben. Megértettük?
A foglár alázatosan lehajtotta a fejét.
– És vigyázz, mit gondolsz – tette hozzá a gondolatolvasó fenyegetően –, nem szeretjük, ha gennyes fürkészeknek becéznek bennünket! – A foglár arca egy árnyalattal még fehérebbre vált, és némán követte őket a tekintetével, amíg csak el nem tűntek a folyosó végén a Pawnee megyei fogházból. Vadul elreteszelte az agyát egészen addig, amíg meg nem ütötte fülét az Iroda levegőbe emelkedő kocsijának vijjogása.
Mi a fészkes fenét akarhatnak ettől az ütődött csavargó tűzbogártól? – S elszántan hozzágondolta: átkozott fejfürkészek!
Amint megérkeztek vele a kiégett argentin sivatag mélyén meghúzódó Buenos Airesbe, azonnal elkezdték a vizsgálatot.
Érdeklődésük mindenre kiterjedt. És habár nem nagyon árult el igazi segítőkészséget, voltak dolgok, amiket nem tudott eltitkolni, dolgok, amik egyszerű meglétükkel elárulták magukat.
Például az, hogy az elméjével képes volt tüzet gerjeszteni.
Vagy az, hogy nem volt uralma a lángok felett.
Vagy az, hogy tizenöt éve talpa alá vette az országutat, hátha megleli békéjét és nyugalmát.
Vagy az, hogy különös elmebeli képessége elgyötört és boldogtalan embert csinált belőle...
– Alf – szólította a testetlen hang a nézőtér mélyéről –, gyújtsd meg azt a cigarettát ott az asztalon. Tedd a szádba, Alf, és gyújtsd meg. Gyufa nélkül.
Alf Gunnderson csak állt ott a fénykörben. Esetlenül toporgott a fényárban úszó színpadon, és szemét rámeresztette az asztalon heverő fehér papírhengerkére.
Megint bezárult hát körötte a csapda. A nógatás, a próba, a figyelő tekintetek. Más volt, mint a többiek – nem hasonlított egyetlen bevett pszioida típusra sem –, ezért hát félre akarják állítani az útból. Ez volt korábban is, ez történt most is. Számára nincs igazi béke.
– Nem dohányzom – mondta, ami nem volt igaz. Ám ez a színjáték semmiben sem különbözött attól a számtalan rendőri vizsgálattól, amely elől hasztalan próbált menekülni, hiába futott végig az amerikai kontinenseken, a földgolyón, el egészen a Centauri IX-ig meg vissza. Dühös volt, rettegett, mert tudta, hogy most sem menekülhet.
Csak az a különbség, hogy ezúttal nem sziklaképű, kemény hekusok ülnek ott a sötétben, ahová a pillantása már nem érhetett el. Ezúttal az Iroda sziklaképű, kemény emberei meg ŰRKÖZ-hivatalnokok ülnek ott.
Még Terrence, az ŰRKÖZ feje is ott ül az egyik felfújható székben, s egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét.
Mintha csak bátorítaná, hogy mutassa meg, mit tud. Tétován felemelte a pálcikát, s már-már visszaejtette az asztalra, amikor:
– Gyújts rá, Alf – csattant egy új, az előbbinél vastagabb hang a sötétből.
Ajkai közé helyezte a cigarettát. A nézők feszülten várakoztak.
Szeretett volna mondani valamit, talán tiltakozni, de képtelen volt rá. Alf Gunnderson súlyos szemöldökei megfeszültek. Üres tekintete – ha ez egyáltalán lehetséges – még jobban kiürült... Éles, horpadt ránc rajzolódott a szemöldökei közé.
A cigaretta lángra lobbant.
A végén hirtelen életre kelt egy lángnyelvecske. Egyetlen villanással elemésztette a dohányt, a papírt, a nikotinszűrőt. A tűz belemart Gunnderson ajkába, belecsapott az orrába, az arcába.
Fölüvöltött, hasra vágódott, és kezével csapkodni kezdte a lángot.
A színpad egyszerre megtelt az ŰRKÖZ kék és gráfitszürke egyenruhás embereivel. Gunnderson kínjában a padlón vonaglott, megperzselt arcából füstzászlócska kígyózott a magasba. Az egyik ŰRKÖZ-alkalmazott betörte egy tűzoltókészülék fedelét, és végigpermetezte a padlón heverő testet.
– Hívjátok a mallaportot! Gyorsan azt az átok mallaportot! – kiáltotta egy szőke, kefehajú, fiatal zászlós, aki mintha rajtra készen várakozott volna odalent, elsőnek ért fel a színpadra, s most izmos kezébe fektetve Gunnderson fejét, iszonyattal legyezgette a perzselt bőrcafatokat. Szeme, ez a vízenyőskék űrhajósszem, iszonyú látványokon edződött meg; most mégis feneketlen borzadály meresztette tágra tekintetét.
Néhány perc, és a szögletes testű, előreugró állú mallaport (malleábilis transzporter, vagyis olyan pszioida, aki gondolati úton képes képlékennyé tenni és megújítani a szövetet) kisimította Gunnderson arcán a bőrt: az atomok átrendezésével a megpörkölt húst egészséges rózsaszín bőrrel fedte be.
Még néhány perc, és a pszioida rendbe jött. Az égési sebek eltűntek; Gunnderson mintha újjászületett volna, csupán itt-ott tarkállott az arcán a réginél egészségesebb bőrfolt.
Az egész procedúra alatt mormolt magában valamit. Amint a mallaport befejezte szellemi munkáját, és sóhajtva felegyenesedett, az ifjú ŰRKÖZ-zászlós is meghallotta a mormolását. Egy percre Gunndersonra szögezte a pillantását, majd a körülötte ácsorgó személyekre emelte vízenyőskék szemét. Tekintetében félelemmel elegy csodálkozás ült.
Gunnderson azt dörmögte egész idő alatt:
– Hagyjatok meghalni, kérlek, hagyjatok meghalni, meg akarok halni, miért nem hagytok meghalni...