HAT

– Megmondtam előre, hogy nem egy rendes lány. – Blood érdeklődéssel figyelte, ahogy a vágást a készletből kivett fertőtlenítővel kitörültem, és a zúzódást jóddal bekentem. Felszisszentem, de ő csak sunyin vigyorgott.

Elraktam a cuccot, és körülnéztem a bojlerben. Összeszedtem annyi lőszert, amennyit elbírtam, a browningot meg otthagytam a nehezebb 30-06-os kedvéért. Aztán találtam valamit, ami a lány ruhájából eshetett ki.

Egy kis fémlap volt az, kábé három és fél hüvelyk hosszú és másfél hüvelyk széles. Egy számsor volt rajta, meg lyukak összevissza.

– Mi ez? – kérdeztem Bloodot.

Szemügyre vette a fémlapot, még meg is szaglászta.

– Valami azonosító kártya lehet. Talán ennek segítségével jött fel az alvárosból.

Ez szöget ütött a fejembe.

Zsebre vágtam a kártyát, és elindultam az ejtőakna felé.

– Hova a fenébe mész? – kiáltott utánam Blood. – Gyere vissza, meg fognak ölni! A fenébe is, éhes vagyok! Albert, te szarházi! Gyere már vissza!

Csak mentem tovább. Megkeresem azt a szukát, és szétverem az agyát.

Egy órámba került, amíg elértem a Topekába vezető aknát. Úgy rémlett, mintha láttam volna Bloodot, amint jó messziről követ. Fütyültem rá. Veszett dühös voltam.

Aztán egyszer csak odaértem. Magas, egyenes, jellegtelen oszlopnak látszott, valami csillogó, fekete fémből. Olyan húsz láb lehetett az átmérője, a teteje egészen lapos, és egyenest eltűnt a talajban. Egyszerű pillér, semmi több. Odamentem, és kotorászni kezdtem a zsebemben a fémkártya után. Aztán valami megrántotta a jobb nadrágszáramat.

– Ide hallgass, te agyalágyult, csak nem akarsz lemenni?!

Odébb rúgtam, de nem tágított.

– Figyelj már ide!

Megfordultam, és végignéztem rajta.

Blood lehuppant, a por felcsapódott körülötte.

– Albert...

– Vicnek hívnak, ha nem tudnád.

– Oké, oké, Vic, ne bomolj már! – A hangja békülékenyebb lett. – Szóval, Vic. Hagyd az egészet! – Megpróbált hatni rám. Valósággal forrtam belül, de ő helyre akarta billenteni az agyamat. Vállat vontam, és lekucorodtam melléje.

– Ide figyelj, haver – mondta Blood –, ez a csaj tisztára elvette az eszedet. Tudod te is, hogy oda nem mehetsz le. Rend és nyugalom mindenütt, mindenki mindenkit ismer, a szólókat pedig gyűlölik. Épp elégszer rohanták le őket a galerik, elégszer erőszakolták meg a lányaikat és rabolták el az élelmüket. Biztos, hogy felkészültek a támadásra. Ezek ki fognak nyírni téged!

– Na és, mit törődsz vele! Mindig azt mondtad, hogy jobban megvolnál nélkülem. – Erre lekushadt.

– Vic, már csaknem három éve vagyunk együtt. Jóban és rosszban. És könnyen lehet, hogy ez a mostani lesz a legrosszabb. Félek, haver! Attól félek, hogy nem jössz vissza. És éhes vagyok. És muszáj lesz keresnem egy másik srácot, aki elvállal... és te is tudod, hogy a legtöbb szóló a galerikhez csapódott. Én leszek köztük az unterdog. Nem vagyok már olyan fiatal. És fáj a sebem is.

Ezt felfogtam. Egyenes beszéd volt. De semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy az a ribanc, az a Quilla June, leütött. Aztán felmerült bennem a lágy didkók képe, meg ahogy azokat a kis hangokat csinálta, amikor benne voltam, és megráztam a fejem, és tudtam, hogy muszáj egyenlítenem.

– Muszáj megtennem, Blood. Muszáj.

Nagyot sóhajtott, és még jobban lekushadt. Tudta, hogy hiába.

– Hát nem látod, Vic, hogy mit csinált belőled?!

Felkeltem.

– Igyekszek vissza. Megvársz?

Jó darabig hallgatott. Végül ezt mondta:

– Várni foglak... egy ideig. Lehet, hogy itt leszek, lehet, hogy nem.

Megértettem. Sarkon fordultam, és elindultam körbe a fekete fémoszlop körül. Nagy nehezen találtam egy rést a falon, és belecsúsztattam a fémkártyát. Halk zümmögés: az oszlopon nyílás támadt. Még a körvonalai sem látszottak előtte. Beléptem a kör alakú lyukon. Megfordultam. Blood odakint állt, és engem figyelt. Egymásra néztünk. Közben az oszlop tovább zümmögött.

– Viszlát, Vic!

– Vigyázz magadra, Blood!

– Siess vissza!

– Igyekezni fogok.

– Oké, rendben.

Aztán megfordultam, és beljebb léptem. A bejárat, blende módjára, összezárult mögöttem.