A KIVETETTEK

 

 

Beazyk látta, amint Riilán kitör az őrület, és addig csapkodja magát az ablakhoz, amíg gombostűfeje vörös hús és vérkásává nem foszlik. Mélyet sóhajtott, hogy hatalmas, fújtató mellkasa hordónyira dagadt, s azon morfondírozott, hogyan lehetséges, hogy a kivetettek éppen őt választották hallgatólagosan vezérükké. A hajó kint lebegett az űrben, a Hold és a Föld között: nem kívánt, észrevétlen, sodródó tutaj az éjszaka tengerén.

Körülötte a többiek némán figyelték a hajó társalgójában, mint öli meg magát Riila, s amikor a lány teste lehanyatlott a szőnyegre, elfordultak, Bedzykre bízva, hogy ki legyen az, aki eltakarítja a hullát, ő John Smitht választotta – akinek tollak nőttek a haja helyén –, meg azt a névtelent, aki beszéd helyett csak gágogni tudott.

Ezek ketten felemelték a borsószemnyi fejű nehéz testet, és a szemétkivető ajtóhoz cipelték. Miután eltávolították a szemetet, megnyitották az ajtót, betuszkolták a lányt, rázárták a fedelet, és kifúvatták az űrbe. Nap felé tartó útjában még elúszott a társalgó ablaka előtt, aztán örökre eltűnt szemük elől.

Bedzyk ledobta magát egy fotelba, és sípolva teleszívta hordónyi mellkasát. Nem kis gond vezérüknek lenni ezeknek az embereknek.

Emberek? Nem, ez a szó semmiképpen nem illett rájuk. Ezeknek a kivetetteknek. Micsoda szép, hajlékony kifejezés! Mert micsodák ők mindahányan, ha nem hulladék, vakarcs, selejt, szemét? Milyen jól ráillik Riilára, hogy éppen ott: a szemétkivetőn át távozott el. Egy nap itt fog búcsút inteni mind. De hiszen nincs is „nap” a hajójukon – villant eszébe. Mindegy: egy szép valamin – napon vagy éjszakán – mindegyiküket ki fogja szippantani ez a nyílás, mint a szemetet.

Ennek így kell lennie. Mert ők voltak a kivetettek.

De emberek-e? Nem, semmiképpen sem azok. Mert az embereknek nem nő kampó a kezük helyén, sem egy szemük, sem páncéljuk, sem púpjuk a mellükön meg a hátukon, de úszójuk sem meg mindenféle fura kinövéseik, amikkel a hajó lakói dicsekedhetnek. Az emberek normálisak. Szabályosan összeillő kezük, lábuk, szemük van. Hozzájuk illő férjük, feleségük. Egyenletesen eloszlanak az egész Naprendszerben, és egyenlően megosztják maguk között meg a Határvidék között a rendszer javait. És boldogan tudomásul veszik, hogy a rút kivetettek pusztuljanak csak el börtönhajójukon.

– Elment.

A férfi összeszorította az ajkát, tökéletesen szabályos fejét hatalmas mellkasára hajtotta, és gondolataiba mélyedt. Most felkapta a tekintetét. John Smith állott előtte, akinek tollak nőttek a haja helyén.

– Azt mondtam: elment.

Bedzyk szótlanul bólintott. Riila csak egy volt a sorban. Eddig már több mint kétszáz kivetettel könnyebbült meg a hajójuk. De a sornak még nincs.vége.

Különös, hogy ezek a – megint megakadt az ember szónál, végül megállapodott annál a kifejezésnél, amelyet maguk között használtak: –, ezek a teremtések mennyire hozzáedzödtek a magukfajtájúak halálához. Vagy talán nem is mérték magukat a többi torzszülötthöz. A hajón senki sem hasonlított a másikra. Egyes teremtéseknél megváltoztatta az izomrostokat, és hasznavehetetlenné tette a tagjaikat; másoknál elzárta a bőrfelület nyílásait, és teljesen szőrtelenné tette őket. Ismét másoknak különös nedvek árasztották el a vérét, fura kinövéseket serkentve ott, ahol simaságnak kellene lennie. De talán mindegyikük abban a hitben élt, hogy ő kevésbé visszataszító, mint a többi. Amiben volt is valami. Bedzyk tisztában volt vele, hogy az ő hordómelte távolról sem olyan undorkeltő, mint mondjuk Samswope gerinctaréja és kettős feje. Meglehet – próbálta meggyőzni magát Bedzyk –, hogy még jól is áll nekem ez a hatalmasan előreékelődő, sötét szőrzet borította mellkas, sőt egyenesen hősi külsőt kölcsönöz nekem. Ajaj, elég undorító ránézni a többiekre, de énrám? Aligha. Igen, lehetséges ilyesmi.

Elég az hozzá, hogy most már a szemük sem rebbent, ha valamelyikük végzett magávaí. Egyszerűen elfordították a fejüket; a legtöbbjüknek amúgy is megváltás volt a halál.

De megálljunk csak!

Ő is kezd ugyanúgy gondolkodni, mint a többiek! Ennek véget kell vetnie. Igaztalan dolog. Senki sem veheti ilyen könnyedén a halált. Eltökélte, hogy legközelebb közbe fog lépni, és szigorúan rájuk fog dörrenteni, és biztatni fogja őket, hogy hamarosan révbe érnek, és elég a csüggedésből.

A lelke mélyén azonban jól tudta, hogy legközelebb sem fogja az ujját sem mozdítani, mint ahogy most sem tette. Mert ugyanígy fogadkozott akkor is, mielőtt Riila eltávozott volna.

Samswope jött be a társalgóba – egész „nap” konyhai szolgálaton volt, s mindkét fejéről csöpögött az izzadság –, és a kivetettek beszélgető csoportjai között utat törve magának, leült a Bedzyk melletti székre.

– Mmm. – Ez üdvözlés akart lenni, jeladás a jelenlétéről.

– Szia, Sam.Miújs?

– Mecu-mecc – utánozta csúfolódva Scalominát (az egyszerű szicíliait, volt vízvezeték-szerelőt), egyik fejét az ő modorában félrehajtva. – Élni fogok. Sajnos – tette hozzá árnyalatnyi humorral.

– Meséltem már neked a bukorseggű kanadai kelésszopóról? – Eközben mosoly sem rebbent egyik száján sem. Bedzyk unottan bólintott: semmi kedve sem volt belemenni ebbe a játékba. – Hát igen – legyintett Samswope unottan. Néhány hosszú pillanatig haligatagon ült magában, aztán gúnyosan kifakadt: – De mondtam azt is, hogy a feleségem volt? – Merthogy a felesége adta őt fel.

A hajó tele volt rémségekkel.

– Pár perccel ezelőtt Riila megölte magát – vetette oda Bedzyk félvállról. Csak ilyen nyersen rukkolhatott ki a hírrel.

– Gondoltam, hogy valami ilyesmi történt – felelte Samswope. – Láttam a konyhaablakból, hogy a szemétkivetőhöz cipelik. Ez már a hatodik csak ezen a héten. Mit akarsz tenni, Bedzyk?

Bedzyk hirtelen feléje fordult. Tekintetét mereven egy pontra szögezte Samswope két feje között. Szavaibői sütött a tehetetlenség és a ráháruló felelősség miatti düh:

– Mi az, hogy én mit akarok tenni? Én is ugyanolyan fogoly vagyok itt. A nagy begyűjtés idején engem ugyanúgy eltéptek az asszonytól meg a három gyerektől, mint téged a használtautó-üzletedtől. Mi az istennyilát akarsz tőlem? Könyörögjek tán, hogy ne csapkodják a fejüket az ablakhoz, mert elrontják a szép kilátást az éjszakai űrbe?

Samswope két kezével fáradtan végigsimította mindkét arcát. Bal feje kék szemeit lehunyta, jobb fejének barna szemeivel pedig sebesen pislogott. Bal fejét, amellyel eddig beszélt, a mellére hajtotta. Jobb feje, a csaknem tompa fej, értelmetlen dünnyögésbe fogott – Samswope bal keze a magasba lendült: undor és gyűlölet ködösítette el a tekintetét.

– Elhallgass, te nyomorult hülye! – És öklével püfölni kezdte a jobb fejét.

Bedzyk semmi sajnálatot nem érzett iránta. Amikor először tanúja volt, hogyan sulykolja magát a mutáns – vagy talán jobb szó lenne rá az önkorbácsolás? –, akkor még sajnálta. De azóta megszokottá vált, hogy Samswope így veri ki ostoba fejéből a gyötrelmét. És voltak idők, amikor Bedzyk úgy vélte, Samswope szerencsésebb a többieknél. Legalább van egy biztosítószelepe, egy tárgya, amit gyűlölhet.

– Nyugi, nyugi, Sam. Semmi sem segít rajtunk, egy kurva do...

Samswope tekintete korbácsként csattant Bedzyken, aztán számba vette annak izmos karjait, hatalmas mellkasát, és csüggedten csak ennyit dörmögött:

– Ó, Bedzyk, nem tudom, nem tudom! – Bal fejét a kezébe temette, a jobb oldali pedig gügyén pislogott Bedzykre.

Bedzyk megrázkódott, és elfordította a tekintetét.

– Csak sikerült volna leszállnunk akkor a Vénuszon – nyöszörögte Samswope a tenyere mélyéről. – Bárcsak leengedtek volna bennünket.

– Tudhatnád már, Sam – korholta Bedzyk keserűen –, hogy sehol sincs számunkra hely a rendszerben. Sem a Földön, sem egyebütt. Keretek vannak meg kvóták meg elosztások. Ennyi az Ióra, ennyi a Callistóra, emennyi a Lunára meg a Vénuszra meg a Marsra meg bárhová, ahol le akarnál telepedni. A kivetettek számára nincs hely. Sehol a világűrben.

  

A társalgó másik végében három halember – a fejük átlátszó, gömbölyű sisakba zárva – valamin összekülönbözött, és ketten próbálták kinyitni a harmadik sisakján a vízcsapot. Ez valami új volt: a harmadik halember ellenállt, nem akart megfulladni. Ez már nem öngyilkosság, hanem kész gyilkosság, hacsak nem avatkoznak közbe.

Bedzyk talpra ugrott, és rávetette magát a két támadó halemberre. Az egyiknek elkapta a karját, és penderített rajta egyet. Már félig magasba emelte az öklét, amikor eszébe villant, hogy elég egy nagyobb ütés, és ripityára hull a halarcot bezáró vízgömb, és a mutáns sorsa megpecsételődne. Rántott hát rajta egyet, és nem éppen szelíden háton teremtette, és az ajtó felé lökte. A halember átokbuborékokat eregetve életfenntartó vízgömbjébe és társaira dühös pillantásokat vetve, kitántorgott a teremből. A másik halember saját jószántából az első után somfordált.

Bedzyk egy nyugágyhoz segítette a harmadik halembert, és érdektelenül figyelte, amint az friss légbuborékokkal tölti meg a gömbjébe zárt vizet. A halember ajaktalan köszönetet rebegett, amit Bedzyk egy kézmozdulattal elhárított. Majd visszatért a helyére.

Samswope tompa fejét dörzsölgette.

– Azoknak ott sohasem nő be a fejük lágya – dünnyögte.

– Te sem lennél valami boldog, Swope, ha olyan aranyhalköcsögben kellene leélned az életedett.

Samswope abbahagyta tompa fején a ráncos, sárga bőr masszírozását, s éppen ellenkezni akart, amikor az interkom kattanása és sípolása belefojtotta a szót.

– Bedzyk! Bedzyk! Ott vagy lent? – Harmónia Teat hangja szállt feléjük a gépteremből. Miért hogy folyton csak őt hívják? Miért ragaszkodnak hozzá, hogy őt tegyék meg döntőbírójuknak?

– Igen, itt vagyok a társalgóban. Mi a baj?

A sípláda megint kattant egyet, és Harmónia Teat bársonyos hangja újból megszólalt a mennyezetről:

– Egy hajó közeledik felénk, kábé három harmincas irányból. Átnéztem a táblázatot meg a hajózási menetrendet. Semmi jelzés nincs hajóról. Mit tegyek? Mit gondolsz, nem vámhajó lesz a Földről?

Bedzyk feltápászkodott a fotelból. Sóhajtott.

– Á, kötve hiszem, hogy vámhajó volna. Kivetettek bennünket ide, de remélem, nem lesz bőr a pofájukon, hogy még helypénzt is kivessenek ránk. Fogalmam sincs, Harmónia. Állíts le mindent, és vedd fel minden jelzésüket. Rögtön fönt leszek én is.

Kisietett a társalgóból, és felkapaszkodott a gépterembe. Csak a hidropónikai szinten vette észre, hogy Samswope is a nyomában baktat.

– Izé, úgy gondoltam, én is veled jövök, Bed – mentegetőzött, apró, rőtes kezeit dörzsölgetve. – Nem szerettem volna egyedül maradni ott lent azokkal a... hm... korcsokkal. – Tompa feje félrebillentve mély álomba merült.

Bedzyk nem felelt. Hátat fordított, és közömbösen, anélkül hogy visszatekintett volna, folytatta útját felfelé.

Vaklárma volt az egész. A hajó még tisztes távolban azonosította magát. A Központi Rendszerből, A Földön lévő Montana állambeli Butte-ból való futárhajó volt. Értékes terhe nem más, mint egy Curran nevű különleges futár. Mihelyt a kivetettek hajójával egy szintbe került, és a közvetlen közelébe manőverezte magát, Harmónia Teat (akinek szürkészöld haja hosszan lelógott a hátgerincéből kinőtt hegyes tüsketaréj mentén) a hajótest megfelelő szakaszán bekapcsolta a vonzási mezőt. A földi hajó hozzákattatit a kivetettek hajójához, és egymáshoz illesztették a zsilipeket.

Curran kíséret nélkül bújt át hozzájuk.

Sovány, hihetetlenül napbarnított fiatalember volt, rövidre nyírt kefehaja közepén, a feje búbján csaknem kopasz folt virított. Tekintete élénk, modorából kirítt a külügyi szolgálat hivatásos tisztségviselőinek lekötelező közvetlensége.

Bedzyk mellőzött minden udvariaskodást.

– Mit óhajt?

– Ha megmondaná, uram, kihez fordulhatnék. – Curran maga volt a diplomácia példaképe.

– Bedzyk volt a nevem a Földön. – Hűvös, fölényes „lehet-hogy-rút-vagyok-de-azért-maradt-némi-büszkeségem” hang.

– Curran vagyok, Curran úr, Bedzyk uram. Alan Curran a Központi Rendszerből. Azzal bíztak meg, hogy beszélgetést folytassak...

Bedzyk hanyagul a zsilippel szembeni válaszfalnak támaszkodott, és eszébe sem jutott a követet beinvitálni a társalgóba.

– Azt akarják, ugye, hogy tűnjünk el az egükről... – A hangja elfulladt, olyan erővel ragadta el a düh, hogy nem tudta befejezni a mondatot. – Ész nélkül durrogtatják odalent a bombáikat, nem csoda, hogy a vérünk megromlik, és szörnyetegekké válunk. És önök erre?... Kijelentik, hogy a betegség a ludas, és összeterelnek bennünket, s akár akarjuk, akár nem, kiebrudalnak a világűrbe.

– Bedzyk úr, én, ...

– Ön micsoda? Mi az istennyilát akar ön, Központi Rendszer uram? A maga normális, tiszta testével meg takaros földi házával meg a maga kiosztásával, hogy hol hány ember élhet, nehogy a kultúra egyensúlya megbillenjen! Mit akar? Azt akarja, hogy elkotródjunk? Rendben van, elmegyünk! – A hangja rekedt rikácsolásba fulladt, arcát bíborvörösre festette az indulat, hatalmas ökleit szorosan a testéhez szorította, attól félve, hogy meg találja ütni a követet. – Eltakarodunk az egükről. Kihajóztunk mi már egészen a Határvidékig, Curran úr, de sehol sincs számunkra hely az űrben. Még a határvidéki világokra sem engednek be bennünket, pedig meg tudnánk fizetni a belépőt. Ugyan, félnek, hogy megfertőzzük őket. Rendben van, kérés nélkül is elmegyünk, Curran úr.

Ezzel hátat fordított, és már félig lerohant a hajóhídról, amikor Curran kemény hangjára megtorpant:

– Bedzyk!

Az ékmellű megfordult. Curran éppen lehúzta kezeslábasa felső részének tapadózárát. Ruháját szétnyitva, feltárta a mellét. Csupa zöld és barna leprafolt borította a testét. Arcára kiült az átok rémülete, ő is a betegség áldozata, de fogalma sincs, mitől kapta, és hogyan szabadulhatna meg tőle. Curran baját a hajón „pacninak” hívták.

Bedzyk lassan visszasomfordált Curranhoz, percre sem véve le annak arcáról a tekintetét.

– Azért küldték, hogy beszéljen velünk? – érdeklődött Bedzyk.

Curran visszazárta a ruházatát, és bólintott. Egyik kezét a mellére helyezte, mintha attól tartana, hogy a sebei elszabadulnak és tovaterjednek. Fiatal szemében rettenet csillant.

– Odalent, Bedzyk, egyre rosszabb lesz – hadarta, mintha egy perc ideje sem maradt volna. – Napról napra többeken ütközik ki a változás. Ilyet még nem láttam.

Bizonytalanul elhallgatott s megremegett. Kezével végigtörölte az arcát, teste meg-megingott, mintha minden pillanatban ledönthetné lábáról a fojtogató emlékek terhe.

– Szeretnék... nem ülhetnék le, kérem?

Bedzyk megfogta a karját, és néhány lépést tett vele a társalgó irányába. Ekkor azonban Dresden, az üvegkezű lány – vattával kitömött behemót kesztyűivel – lépett ki a társalgó felé vezető egyik folyosóról, és Bedzyknek eszébe villant az a százféle szörnyűség, amivel Currannak szembe kellene néznie. Mostani állapotában ez nem tenne jót neki. Megfordult hát, és felvezette Currant a gépterembe. Bedzyk helyet mutatott az egyik kormányosi ülésen.

– Üljön le.

Curran izgult, akár egy diák. Belevetette magát a székbe, és hitetlenkedve megtapogatta a mellét.

– Több mint két hónapja már, hogy így vagyok... még nem jöttek rá; igyekeztem nem eldicsekedni vele...

Bedzyk felterpeszkedett a vezérlőpultra, és keresztbe rakta a lábát. Kezét összefonta hatalmas mellkasán, és fürkész tekintetét Curranra szögezte.

– Mi a csudát akarnak azok ott lent? Mit akarnak az ő szeretett kivetettjeiktől? – Utolsó szavait maró gúnnyal mondta.

– Olyan... olyan rossz a helyzet, Bedzyk, hogy maga sem hinné el.

Idegesen végigsimította kefefrizuráját.

– Már-már azt hittük, hogy sikerült legyűrnünk a betegséget. Teljes joggal feltételezhettük, hogy a földi gyógyszeripar által kifejlesztett légpermet véget fog vetni neki. Bepermetezték az egész bolygót, ám volt valami abban a permetben, amiről sejtelmük sem volt, és. ez a betegségben csak félig sejtett formában lappangó valamivel egyesülve életképesebb változatot hozott létre. Ekkor aztán elszabadult a pokol. Ami addig csak elvétve fordult elő, olyanokkal, mint önök, akik valamilyen vérbeli gyengeségüknél fogva fogékonyabbaknak bizonyultak, az most kivételből szabállyá lépett elő. Szemünk láttára kezdtek megváltozni az emberek. Én... én...

Az emlékezés súlya alatt megremegett, és beleszorult a szó.

– A... a menyasszonyom... – folytatta, tekintetét mereven a diplomatatáskájára meg a kezeire csüggesztve – éppen ebédeltünk vele a Rockefeller Plaza tetőteraszán. Húsz percünk volt, hogy visszaérjünk Butteba, a munkahelyünkre, épp ideje, hogy taxi után nézzünk, amikor ő... amikor várakozás közben megváltozott. A szemei... azok a szemek... képtelen vagyok leírni, fogalma sem lehet róla, mit éreztem, amikor egyszerre elkezdtek vizenyősödni, és lefolytak az a-a-arcán... én... – Arca megfeszült, mintha utolsó erejével próbálná visszatartani magát a teljes őrülettől.

Bedzyk durván elvágta a hisztériás rohamot.

– Ebben a pillanatban hét hozzá hasonló emberünk van a hajón. Tudom, mit akar mondani. S ezek még nem is a legrosszabb esetek. Folytassa, kérem.

A szörnyűségnek ez a hétköznapi tudomásulvétele lehűtötte Curran indulatát.

– A helyzet annyira rosszra fordult, hogy mindenki bezárkózott a steril óvóhelyekre. Az utcák kihaltak, borzalmas! Aztán valami sarlatán orvos Cincinnatiban vagy hol, úgy vélte, hogy megtalálta a megoldást. Szérumot csinált a vérükből a...

– ...a kivetetteknek? – bökte ki az utolsó szót Bedzyk. Curran higgadtan bólintott.

Bedzyk éles nevetése kettéhasította Curran nyugalmának vékony hártyáját. Rámeredt a vezérlőpulton terpeszkedő alakra. Arcát eltorzította a düh.

– Mit nevet? Segíteniük kell rajtunk! Egytől egyig szükségünk van magukra, a vérükre.

Bedzyk hirtelen abbahagyta a nevetést.

– Miért nem használják fel a megváltozottakat odalent? – Hüvelykujjával a plexiablak felé bökött, amelyet szinte teljesen betöltött a Föld sokszínű dagadt korongja. – Miért nem jók azok... vagy maga például? – tette hozzá epésen.

Curran arca megvonaglott a felismerésre, hogy őt is ilyen könnyedén egy kalap alá lehet sorolni a többiekkel.

– Mi nem felelünk meg. Minket már ez az új mutációs betegség változtatott meg. A mi vérünkben mások a nedvek, mint a magukéban. Magukat az elsődleges betegség vagy vírus vagy mi támadta meg. A miénk bonyolultabb. A kutatások azonban kiderítették, hogy az egyedüli emberek, akiknél megtalálhatjuk, amire szükségünk van, az a kive... – Elharapta a szót, majd Igy folytatta: – Azok, akiket még a betegség mutációja előtt raktak hajóra.

Bedzyk lenézően horkantott. Ajka körül meglepett torz vigyor játszadozott.

– Micsoda egy népség vagytok ti, földiek!

S bólogatott, mint aki jól szórakozik magában.

Lecsusszant a pultról, és az ajtó felé fordult, közben félig magában, félig pedig egy nem létező harmadik személyhez intézve szavait dünnyögött:

– Hát nem fantasztikusak ezek a földiek? El tudod képzelni egyáltalán? – Hitetlenkedése döbbenettel párosult. – Először összeterelnek bennünket egy vasbörtönbe, és kilőnek ide, hogy vigyen el bennünket a kórság, nem kíváncsiak ránk, tűnjünk el! Aztán amikor őket is utoléri a baj, utánunk erednek, hogy legyünk olyan szívesek, és segítsük ki őket; ti mocskos, undorító lények, segítsetek rajtunk, tisztácska földieken. – Hirtelen sarkon fordult. – Takarodjon innen! Tűnjön el a hajóról! Nem fogunk segíteni magukon. Megvan a keretűk meg a kvótájuk minden világ számára...

Curran félbeszakította:

– Éppen ez az. Ha nagyon megfogyatkozna a népesség, hisz úgy hullunk, akár a legyek: Öngyilkosság, lázadások, borzalmak, akkor az egyensúly megbillen, és egész rendszerünk kultúrája ebek harmincadjára kerül.

Bedzyk oda se figyelt, hanem folytatta a maga mondókáját:

– Igen, megvan a piszkos kis kvótájuk, de számunkra nincsen helyük. Nos, hát nekünk sincs helyünk a számukra! Most pedig menjen a fenébe a hajóról! Eszünk ágában sincs segíteni maguknak.

Curran talpra ugrott.

– Nem küldhet el csak így! Nem szólhat az egész hajó nevében. Hogy jön ahhoz, hogy egy földi követtel így bánjon!

Bedzyk megragadta a kezeslábasát, és a zárt zsilipajtó felé taszította a követet, mielőtt az tudatára ébredt volna, mi történik vele. Az ajtónak vágódott, s visszapattant róla. Miközben Bedzyk felé tántorgott, a hordómellű mutáns felkapta a vezetőülés mellől a diplomatatáskát, és Curran hasához vágta.

– Nesze! Itt van az ajánlatod meg a nyavalyás követelésed, és kotródj a hajónkról! Ne lássalak itt töb...

Az ajtó felvágódott, és beözönlöttek rajta a kivetettek.

Betöltötték a folyosót, egészen a társalgó meg a konyha felé elágazó keresztfolyosóig. Egymást taszigálva és ágaskodva próbáltak utat nyitni a tekintetüknek a gépterem felé; Samswope, Harmónia Teat meg Dresden az első sorban állt, és Samswope valahonnan kerített egy kicsi, de gyilkos reszelőpisztolyt is. Fenyegetően szorongatta a kezében, és Bedzyknek hízelgett is, hogy így a segítségére siettek.

– Hagyd csak, Sam, Curran úr éppen távoz...

Csak most ébredt a tudatára: a fegyver nem Curranra, hanem őrá irányult.

Kővé dermedt; egyik keze még mindig Curran karját szorongatta, aki a hasához ölelte a táskáját.

– Dresden mindent hallott, Curran úr – szólalt meg Samswope hangsúlyozottan behízelgő hangon. – Ő azt akarná, hogy itt rohadjunk ezen a bárkán – intett Bedzyk felé a szabad kezével, míg a tompa feje egyetértően bólogatott. – Ön mit tudna ajánlani nekünk, Curran úr, hazamehetünk?... – Volt valami szűkölő könyörgés Samswope hangjában, amiről Bedzyknek korábban csak halvány sejtése volt.

Megpróbált közbeavatkozni:

– Elment az eszed, Swope? Puhányok vagytok mindannyian! Elolvadtok, mihelyt a leghalványabb reményt megcsillanni vélitek, hogy elkerülhettek erről a hajóról! Hát nem látjátok, hogy csak ki akarnak használni bennünket? Hát nem értitek?

Samswope arca hamuszürkére vált.

– Hallgass! – visította. – Fogd be a szád, és hagyd, hogy Curran úr beszéljen! Nem akarunk ezen a hajón megdögleni. Lehet, hogy neked a kedvedre van, te kis faszent, de nekünk gyűlöletes ez a hajó! Hallgass hát, és hagyd őt beszélni!

Curran sebesen hadarni kezdett:

– Ha beleegyeznek, hogy orvosi különítményt küldjenek ide, és hajlandóak vért adni, akkor én a Központi Rendszer nevében kijelentem, hogy mindenkit leengednek a Földre, ahol rezervátumot hozunk létre, és megint többé-kevésbé élhetnek...

– Hé, mi esett belétek?! – próbálta Bedzyk túlkiabálni a folyosó hangzavarát. – Hát nem látjátok be, hogy hazudik? Kihasználnak bennünket, aztán megint csak kivetnek maguk közül!

Samswope fenyegetően ráförmedt:

– Ha nem fogod be a szád, Bedzyk, megöllek!

Bedzyk hebegve elhallgatott, és némán figyelte az előtte zajló jelenetet. Társai beadták a derekukat. Eltűrik, hogy ez a rohadék földi köpönyegforgató elvakítsa őket hamis ígéretekkel.

– Megnéztük a területfölosztást, nem lehethn-e nektek is helyet biztosítani valahol Dél-Amerika új irtásain vagy a rhodesiai bozótosokon. Cserébe szükségünk van a véretekre, a segítségetekre.

– Ne higgyetek neki! Hogy hihetnétek egy földlakónak? – üvöltötte Bedzyk, és előreugrott, hogy kicsavarja Samswope kezéből a fegyvert.

Samswope közvetlen közelről lőtt. Először a parányi pisztolyból kilövellő energia sziszegése, majd az égő hús szaga töltötte be a vezetőfülkét, és Bedzyk tekintete tágra meredt a fájdalomtól. Vékony hangon felsikoltott, és Curran felé hanyatlott. Ez félrelépett az útjából, s Bedzyk nyöszörögve lerogyott a padlóra. Jókora lyuk tátongott hatalmas mellkasán. Hatalmas mellkas, tágra nyílt szemek, s véres ajka alig hallhatóan formálja a szavakat:

– Ne... nem bízhattok egy földlakóban...

Utolsó szavai örök mementóvá merevedtek.

Curran arcából kifutott a vér, hogy szinte fehéren világított sötétkék kezeslábasa felett.

– Mi... mi... mit? – hebegte.

Samswope beugrott a vezetőfülkébe, és megragadta Curran karját, csaknem azon a helyen, ahol az imént még Bedzyk szorongatta.

– Megígéri, hogy leszállhatunk és letelepedhetünk valahol a Földön?

Curran tompán bólintott. Akkor is beleegyezően bólintott volna, ha magát a Földet kérték volna tőle bekeretezve. Samswope még mindig a kezében szorongatta a fegyvert.

– Jól van hát... Hívja ide az orvosi különítményt, és vigyék azt a vért. Haza akarunk menni, Curran úr, mindennél inkább haza akarunk menni!

A zsilipajtóhoz vezették. Curran még látta, hogy a háta mögött három mutáns a vállára emeli Bedzyk élettelen testét, s megindul vele a tömegen keresztül. Szemével követte a testet, amíg el nem tűnt az egyik keresztfolyosóban.

Samswope szavai jutottak el a tudatáig:

– A szemétkivetőhöz. A mi utunk oda vezet, Curran úr. – Szavai keményen és eltökélten koppantak. – Egyáltalán nincs ínyünkre ez a kijárat, Curran úr. Haza akarunk menni. Ugye segíteni fog ebben, Curran úr?

Curran ezúttal is tompán bólintott, és bebújt a zsilipkamrába.

Tíz órával később hajóra szállt az orvosi különítmény. A kivetettek módfelett alázatosaknak és mértéktelenül segítőkészeknek bizonyultak.

Megközelítőleg tizenegy hónapba tellett, mire a Föld és – amint azt a megelőző óvatosság diktálta – az egész rendszer lakosságát beoltották, és ez alatt az idő alatt egyetlen kivetett sem emelt kezet magára. Miért is tették volna? Hiszen haza fognak menni. Hamarosan eljönnek a vontatóhajók, és földi leszállópályára segítik a kivetettek irdatlan hajóját. Haza fognak menni. Végre találtak helyet a számukra, mostani állapotukban is. A jókedv magasra szárnyalt, és „esténként” kísérteties kacagás töltötte be a folyosókat. Még esküvőnek is szerét ejtették: Arkay (aki vak volt, és bozontos farka nőtt neki) meg egy csinos kis teremtés kelt egybe, akit a többiek Danáénak hívtak maguk között, mivel nem tudott beszélni. Száj nélkül ez valóban nehéz lett volna. A társalgói szertartáson Samswope játszotta a pap szerepét, mivelhogy a kivetettek – ugyanazzal a hallgatólagos egyetértéssel, mint előtte Bedzyket – őt tették meg vezérüknek. Eltöltötte őket a jókedv meg annak állandó tudata, hogy haza fognak térni, mihelyt a Föld legyűri a betegséget.

Aztán egyik „délután” megérkezett a hajó.

Nem a kis vontatóhajók, amint remélték, hanem egy majdnem akkora teherhajó, mint az övéké. Samswope rohant, hogy összekapcsolja a zsilipkamrákat, és amikor a műszerfalon egybeolvadt a két vörös fényjel, szorosan egymáshoz kapcsolta a két hajót, és a tömegen át utat tört magának, hogy ő legyen az első, aki üdvözli a szabadítókat.

Ám alighogy szisszenve feltárult az ajtó, és meglátták az első tíz teremtést, akit átlöktek hozzájuk, rögvest ráébredtek az igazságra.

Az egyiknek olyan volt a feje, mint a tányér, szeme sehol, a szája a nyakán. A másiknak a karjai helyén több százezer nyálkás nyúlvány vonaglott, s a lábak helyett tuskószerű csonkokon vonszolta magát. A harmadikat két üres tekintetű férfi cipelte be lavórban. A lavórt valami sárga kocsonya töltötte ki, s abban lebegett a nő.

Most már tudták. Tudták, hogy nem fognak hazatérni. Amint a zsilipkamra egyik rakomány kivetettet a másik után ontotta közéjük, hogy még jobban földuzzassza a soraikat, rádöbbentek, hogy ezek voltak az utolsó megfertőzöttek a Földről. Az utolsók, akikre lesújtott a betegség, még azelőtt, mielőtt a szérum megmenthette volna őket. Ezek voltak az utolsók, s velük megtisztult a Föld.

Samswope figyelte a szerencsétleneket; volt, aki kar és láb nélküli törzsét vonszolta, másokat kosárban cipeltek be, az egyiknek a melléből nőtt ki egyetlen karja, egy másikat kék szőrzet fedett, és egész testét ellepte a penész. Nézte őket, és rádöbbent, hogy annak az embernek volt igaza, akit ő megölt. Mert megpillantott a kivetettek között egy csupasz mellű alakot, jókora sebekkel az egész testén. Curran volt.

És miközben a teherhajó átrakta terhét, és visszaúszott a Föld felé, hátrahagyva néma fenyegetését – Ne kövessetek, ne próbáljatok leszállni, mivel nincs itt számotokra hely –, Samswope egyre hallani vélte Bedzyk hisztérikus üvöltését:

„Ne higgyetek nekik! Sehol sincs hely a számunkra! Ne higgyetek nekik! Hogy hihetnétek egy földlakónak!”

Samswope lassú léptekkel megindult a konyha felé, mivelhogy valakinek be kell zárnia utána a szemétkivetőt. Mindegy, hogy ki lesz az. Éppen elegen vannak a kivetettek hajóján.

 

 

Bárányi Gyula fordítása