HÁROM

Azt hitték, alszik. A fürkész – egy csontváz soványságú, őszülő halántékú férfi, maradék haját csíkokban a feje búbjára fésülte, s időnként idegesen a füléhez kapott – akadozó szavakkal a robbantóhoz fordult:

– John, mintha egyáltalán nem gondolkodna!

A robbantó sima, kemény vonásai alig rebbentek, csak tusvonás vékonyságú szája görbült kétkedő fintorba.

– Meg tudja ezt tenni?

A fürkész felállt, és lenyalt haját gyorsan végigsimította a kezével.

– Hogy meg tudja-e tenni? Nem szabadna, hogy megtegye, mégis megteszi! Nem értem! Hátborzongató az egész. Vagy én veszítettem el a képességemet, vagy ő tett szert valami új...

– Traumagát?

– Ezt mondták a felszállás előtt is, hogy valami gát van körülötte. Csakhogy szerintük ez ideiglenes, hogy le fog omolni, mihelyt kikerül az Iroda épületéből.

Csakhogy nem omlott le!

A robbantó vigasztalni próbálta:

– Hátha nálad van a baj.

– John, én nem potyán kaptam a mesterfokozatomat, és vedd tudomásul, hogy nincs az a traumagát, amelyen legalább valami rést ne tudnék hasítani. Legalább valami motyogás erejéig. De ennél itt semmi sincs, semmi!

– Hátha te vagy az oka – ismételte meg a robbantó a korábbi együttérzéssel.

– Fészkes fenét! Hogy lehetnék én? Hiszen téged nagyszerűen olvaslak: a jobb lábadat szorítja az új csizma, szeretnél leheveredni a priccsre, meg... az ördögbe is, látod, hogy tudok olvasni benned, tudom olvasni elöl a kapitányt, a bányászokat lent az aknában, de képtelen vagyok olvasni őbenne! Mintha üveglapnak ütköznék a fejében. Legalább visszaverődést kellene tapasztalnom, de tisztára olyan, mint egy homályos üveg. Persze, erről egy szót sem, ha felébred.

– Nem gondolod, hogy meg kéne piszkálnunk egy kicsit, felébreszteni és figyelmeztetni, hogy átlátunk a szitán?

A fürkész felemelte a kezét, mintha még a gondolatot is el akarná hárítani magától.

– Az ég szerelmére, dehogyis! – hadonászott vadul a kezével. – Ez a Gunnderson felbecsülhetetlen érték. Ha rájönnek, hogy engedély nélkül bármit is csináltunk vele, mindkettőnknek befellegzett.

Gunnderson meg csak feküdt a gyorsítóheverőn, alvást színlelve, és hallgatta őket. Számára is új volt, amit hallott. Néha maga is gyanította, hogy agyának pirogén képessége nem az egyetlen, amiben eltér a normális emberektől, s talán más furcsaságai is akadnak. Hátha ez csak valami mellékhatás, valami másnak a mellékterméke. Azzal tisztában volt, hogy ő gondolatolvasásra képtelen; de az neki is új volt, hogy őt sem tudják olvasni.

Talán a robbantó is tehetetlen vele szemben?

Ez sem oldja meg persze a problémáját – ezzel önmagának kell megbirkóznia –, ám biztosabb helyzetből hozhatja meg végső döntését.

Csak egy mód van rá, hogy erről megbizonyosodjék. Annyit tudott, hogy az ŰRKÖZ parancsára a robbantó nem okozhat neki komolyabb sérülést; egy percig sem habozna viszont, hogy ha nincs más kiút, figyelmeztetésül le ne robbantaná és el ne égetné mondjuk az egyik karját.

Gunnderson megítélése szerint a robbantó minden helyzetben hajlamos túlbuzgóságra. Nagy volt hát a kockázat, de muszáj végére járnia a dolognak.

Csakis egy módon bizonyosodhat meg, és vállalnia kell a kockázatot: harminc év óta először érezte felbuzogni magában ezt a meglepő új életerőt.

Egy szempillantás alatt talpra ugrott, villámként átcikázott a kabinon, és öklét elhelyezte a robbantó száján. Ezt annyira meglepte ez a gyors és váratlan mozdulat, hogy első, reflexszerű gondolatkitörése az egyik kabinfalat korbácsolta végig. Szikrázó gondolatlövedékeitől recsegett-ropogott a plasztacél. A gondolatvillám irányt tévesztett. Gunnderson azonban nagyon is tisztában volt vele, hogy mihelyt a robbantó visszanyeri lelki egyensúlyát, minden erejét őrá fogja zúdítani.

Gunnderson a kabin ajtajánál termett, és tenyerével hatástalanította a zárat – a robbantótól leste el a módját, amikor az több alkalommal is eltávozott a helyiségből –, és már a folyosón volt az egyik lába.

Akkor lecsapott rá a robbantó ereje. Annak agyát elöntötte a düh, és teljesen megfeledkezett a parancsról. Lecsapott rá, egy bevett pszioidára, akiről lemosták a csodabogár bélyeget! Sötét szeme feneketlenné mélyült, arca megfeszült. Pofacsontjait felvonta a torz fintor, és elszabadult az ereje.

Gunnderson ott érezte magán ezt az erőt.

Érezte a melegét... látta, hogy ruhái tüzet fognak és ellobbannak... haja szálainak a vége megperzselődik... a levegőben ott vibrált a pszi-erő.

Őrá azonban semmi hatással nem volt.

Biztonságban van – biztonságban a robbantó hatalmától.

Látta, hogy semmi szükség a menekülésre, és visszafordult a kabinba.

A két pszioida leplezetlen rémülettel meredt rá.

Az antitérben szinte folyamatos éjszaka van.

A hajó szünet nélkül a feketeség mocsarát szántotta: fém belül, fém kívül, és a változatlan pokolfeketeség a fém mögött. Az emberek utálták az antiteret, és gyakran szívesebben választották a normális térben való utazás éveit, csak hogy elkerüljék az antitér vérfagyasztó titokzatosságát. Az egyik pillanatban sűrű sötétség veszi körül a hajót, a következő pillanatban villogó-kavargó tarkaságban siklanak tovább. Aztán megint feketeség, majd világosság, fénypontok, fénysugarak és újból a sötétség. Akár egy őrült feketeség, úgy változik percről percre. De korántsem az az érdekes változás ez, amibe szívesen belefeledkezik az ember, mint mondjuk a kaleidoszkóp káprázatos mintáiba. Ez itt különös volt, természetellenes, ésszel felfoghatatlan, szemmel követhetetlen. Az ablaktáblákat csak a tisztek tartományában tárták fel, de ott is egyetlen gombnyomásra vastag ólompajzsok zökkentek alá. Mert hiába, az ember az ember, és az űr örök ellensége az embernek. És senki sem néz önszántából farkasszemet az antitér mélységeivel.

A tisztek tartományában Alf Gunnderson szemével, agyával átfogta a hajó mögött húzódó koromfüggönyt. Amióta bizonyságát adta, hogy a robbantó nem árthat neki, az ő kezébe adták a hajó irányítását. Hiszen hova is mehetne? Mindenütt a nyomára bukkannának. Az őrség egy pillanatra sem hagyta őrizetlenül a kijáratokat, így valójában továbbra is fogoly volt az hajón.

Rámeredt a hatalmas kvarcablakokra: minden pajzs széttárva, akadálytalanul utat engedve a külső sötétségnek. A kabint elárasztotta a sötétség, ám fele olyan mély nem volt ez a homály, mint az a másik.

Az a sötétség feneketlenebb volt a sötétségnél is.

És ő micsoda? Ember vagy gép, amelynek csak úgy azt mondhatják, hogy változtasson novává egy napot? És azok az emberek ott a nap bolygóin? Az asszonyok meg a gyerekek, akármilyen idegenek is? Vagy akik gyűlölik a háborút, vagy akik szolgálnak, mert azt parancsolták nekik, meg azok, akiknek egyetlen vágyuk, hogy békén hagyják őket? Vagy akik túrják a földet, miközben embertársaik kötelességtudóan végzik gyilkos mesterségüket, és hurráznak? Hurráznak, mert félnek, mert fáradtak, és szeretnének élve kikerülni ebből az egészből. Mi legyen mindezekkel az emberekkel?

Mi ez a háború, mi a célja: megmentés, felszabadítás vagy kötelességteljesítés, mint a hazafias szólamok szajkózzák? Vagy egyike azoknak a véget nem érő hódító hadjáratoknak, amelyeknek egyetlen céljuk van: a terjeszkedés, a zsákmány? Vagy ez is olyan szemfényvesztés, amikor azért kergetik halálba az embereket, hogy az egyik kormányt felváltsa egy másik, szikrányival sem jobb az előzőnél? Nem tudhatta. Nem volt biztos benne. Csak félt. Soha nem látott hatalom van a kezében, és lám, egyik napról a másikra nem semmirekellő csavargó többé, hanem olyasvalaki, aki ha úgy akarja, egy egész naprendszert megsemmisíthet.

Percig sem volt biztos persze abban, hogy hatalmában áll-e megtenni ezt is, de már a lehetőségére kilelte a félelem, a lábai gumivá ernyedtek, a vére folyékony oxigénné lobbant. Egyszerre kicsúszott a talaj a lába alól, és feneketlenebb sötétségbe zuhant, mint életében bármikor. És nem volt kiút belőle.

Magában beszélt, mit sem törődve azzal, hogy a szavai önmaga előtt is ostobán hangzanak, mert tudta, hogy túlságosan sokáig kerülgette őket.

„Meg tudom tenni? Meg szabad tennem? Olyan sokáig vártam reménytelenül, hogy megtaláljam a helyemet, és most azt mondják nekem, hogy megtaláltam. Ez lenne az igazi, a végső? Amit egész életemben hajszoltam? Lehetek egy hasznos hadi gépezet. Olyasvalaki, akihez állásért folyamodnak az emberek. De miféle állásért?

Megtehetem? Mi a fontosabb számomra: hogy megnyerjem a békémet – még ezen az áron is, a rombolás árán –, vagy maradjak továbbra is békétlenül kószáló csavargó?”

Alf Gunnderson belebámult az éjszakába – a látóhatára szélén halovány fénypontok kezdtek feltünedezni –, és a gondolatai vizében tisztára mosódott az agya. Az elmúlt néhány nap alatt sok mindent megtudott önmagáról. Sok olyan tehetségre, sok olyan eszményre bukkant magában, amiről addig sejtelme sem volt.

Fölfedezte, hogy van jelleme, és hogy egyáltalán nem az a haszontalan csodabogár, amelyet feleslegként a szemétdombra löknek. Fölfedezte, hogy van számára jövő.

Ha meg tudja hozni a megfelelő döntést.

De mi a megfelelő döntés?

– Omalo! Az omalói kizökkenő!

A kiáltás végigdübörgött a folyosókon, leugrándozott a kabinlépcsőkön, nekiütődött a hajó fémburkának, ezt fröcskölték a hangszórók, és megsüketítette a zajládáik mellett alvó embereket.

A hajó végigszántott egy kavargó színekből szőtt orkánon, vaktában bukdácsolt, és remegve kibukkant. És íme, itt van ellőttük a Delgart napja. Az Omalo. Hatalmas és aranyszínű, körülötte a bolygók, mint kősziklák a tenger partján. A tengeren pedig, mely maga az űr, felbukkant a hajó. Halál a gyomrában, halál a csöveiben és halál, csupa halál minden apró kis csavarjában.

A robbantó meg a fürkész felkísérte Alf Gunndersont a hajóhídra. Megálltak, és előreengedték őt a kvarcablakhoz. Az ablakhoz, mely előtt a gyújtogató annyi órát elácsorgott az antitérbe meresztve tekintetét. Hátramaradtak, és hagyták őt előremenni, mert tudták, hogy nem árthatnak neki. Bármilyen szorosan tartották is a karját, bármilyen ádázul szikrázott is rája a gondolatuk, fel sem vette. Mert valami új volt. Nem egy egyszerű gyújtogató, de nem is olyan elsáncolt agyú pszioida, akivel szemben a robbantó tehetetlen, hanem valami teljesen új.

Nem valami keverék, mert ilyen is akadt szép számmal, akinek tulajdonképpen egyik pszi-képessége sem volt kifejlődve. Hanem valami új és felfoghatatlan az őrzői számára. Pszioida-plusz, és ez a plusz akármit rejthet.

Gunnderson lassan lépegetett előre, mély árnyéka elnyúlt előtte, felsurrant a vezérlőpultra, az ablak peremére, magára a kvarcra. És megállt ott, mintegy rávetítve magát az űr végtelenségére.

Az ember, aki Gunnderson volt, rámeredt a kinti éjszakára, a napra, amely ott izzott magasan és állhatatosan az éjszakában. Hevesebb láng lobogott benne, mint abban a napban. Birtokában van egy hatalomnak, amelyet még ki sem próbálhatott, de elég csak egyszer is szabadjára engednie, és nincs többé megállás.

Van egyáltalán kiút a számára?

– Azt várják, hogy lobbantsd fel azt a napot – szólalt meg a lenyalt hajú fürkész, és gyalázatosan felsült abban az igyekezetében, hogy tekintélyt parancsoló hangsúlyt adjon a hangjának. Tisztában volt vele, hogy tehetetlen ezzel az emberrel szemben. Lelőhetnék persze, de ezzel mit érnének el?

– Mit fogsz tenni, Gunnderson? Mi a szándékod? – dörrent közéjük a robbantó is. – Az ŰRKÖZ azt akarja, hogy az Omalót eleméssze a tűz. Meg fogod ezt csinálni, vagy jelentsük, hogy áruló lettél?

– Azt ugye tudod, Gunnderson, mit csinálnak veled, ha visszamegyünk a Földre? Ugye tudod?

Alf Gunnderson hagyta, hogy az Omalo végigfürössze rőt fényével az arcát. Tekintete elmélyült. A kapcsolóasztal szélének támasztott kezei megfeszültek, ujjízületei kifehéredtek. Fölmérte a lehetőségeket, és döntött. Sohasem fogják megérteni, hogy a nehezebb utat választotta. Lassan hátrafordult.

– Hol találom meg a mentőcsónakot?

Azok rámeredtek, s ő megismételte a kérdést. Azok nem válaszoltak, mire ő félrelökdöste őket, és a fedélközbe vezető siklóba lépett. A fürkész dühtől eltorzult arccal megperdült.

– Gyáva vagy és áruló, tűzmadár! Te piszkos csodaállatja, te! Vidd csak el a mentőcsónakot, de meg fogunk még találni! Akárhová bújsz is, rád találunk.

Kiköpött, és hiába feszítette meg minden erejét a robbantó, agya tehetetlen volt Gunndersonnal szemben.

A gyújtogató leereszkedett az ejtőliften, és némi idő múltán ráakadt a mentőcsónakra. Semmit sem vitt magával, csak az ütött-kopott harmonikát meg az Omalo rőt derengését az arcán.

Amikor a robbantó meg a fürkész meghallotta a kilőtt mentőcsőnak hangját, és megpillantotta a gyorsan távolodó pontot, amely egy pillanaton belül befúrta magát az antitérbe, levetették magukat a fotelba, és egymásra meredtek.

– Nélküle kell befejeznünk a háborút.

A robbantó bólintott.

– Egy rövidke perc alatt megnyerhette volna a számunkra. De tessék, lelépett.

– Gondolod, hogy meg tudta volna tenni?

A robbantó megvonta széles vállát.

– Lelépett – ismételte a fürkész dühösen. – Eliszkolt! A gyáva! Az áruló! De egyszer... egy napon...

– Hová mehet?

– A szíve szerint csavargó. Nagy a világűr, bárhová elmehet.

– Komolyan gondoltad, hogy egyszer rátalálsz?

A fürkész hevesen bólogatott.

– Mihelyt megtudják odahaza a Földön, mit követett el, tűvé fogják tenni érte a világűrt. Nem lesz egy perc nyugta sem. Mert muszáj őt megtalálni: ő a tökéletes fegyver. És örökké nem futhat. Meg fogják találni.

– Fura egy ember.

– Egy ember az ő hatalmával nem bújhat el, John. Hiszen ezt a zabolátlan hatalmat hogyan is tudná véka alá rejteni? Előbb-utóbb el fogja árulni magát. Nincs az a ravaszság, hogy örökre el tudjon bújni.

– Fura, hogy a futást választotta. Élete végéig megszerezhette volna magának a lelke békességét. Ehelyett...

A fürkész a bezárt védőpajzsokra meredt. Hangja izzott a dühtől és az elkeseredéstől.

– Egyszer meg fogjuk találni!

A hajó megrázkódott, megfordította a hajtóművet, és visszabukott az antitérbe.