HUSZONKILENC

 

 

Valamikor holdnyugta és hajnal között Devon hangokat hallott, és felébredt. Nem is aludt igazán, csak szunyókált; rémálmok gyötörték.

A hang... megismétlődött. Fém koppant fémen. Devon felemelte a fejét, és feltámaszkodott a könyökére. A hangok a ketreccel szemközt lévő rácsos ablak felől jöttek.

– Van ott valaki? – kérdezte Devon, de nem jött válasz.

Hallotta az elgörbített fém csikorgását. Azután egy reccsenés hallatszott, mint amikor a fémrács kiszakad a helyéből.

– Ki az? – Megint nem kapott választ.

Devon felállt, és az ablakhoz ment. Az éjszakai szél befújt a nyitott ablakon.

– Ki az? – ismételte. Nem sokat látott a sötétben, de biztos volt benne, hogy az ablakon túl semmi nem mozdul.

Negyedik próbálkozásra sikerült neki a felső testét átpréselnie az ablakon. Hirtelen gyengének érezte magát, csak annyi ereje maradt, hogy kevésbé méltóságteljes módon hagyja magát leesni a földre. Több méternyit zuhant, és a vállára érkezett le, amit az ejtőcsőben már egyszer megütött.

Devon egy ideig mozdulatlanul feküdt, a fájdalommal küszködött. Azután négykézlábra támaszkodott. Valami hideget tapintott; az ablakrács volt, egyik vége elhajlott, amint kifeszítették a keretéből.

– Garth – suttogta. Először úgy gondolta, más nem lett volna képes kifeszíteni a rácsot. Egy feszítővassal azonban bárki megtehette. De ki? Rachel ki tudott szökni otthonról? Netán Silas, a tanító szedte össze a bátorságát? De még Esther Nagyi is képes lett volna megtenni.

– Itt vagy még? – mondta. Nem érkezett válasz a sötétből; Devon ösztönösen megérezte, hogy egyedül van.

Talpra állt, és a falnak támaszkodott. A hold már lement, így nem tudta, mennyi ideje lehet hajnalig. Miután sikerült visszanyernie a lélegzetét, kiosont Cypress Comersből. A hosszú árnyak segítségére voltak a rejtőzésben. A falun áthaladtában senkivel nem találkozott.

Az utolsó házakat elhagyva, Devon kerülőt tett, majd meglelve a keresett utat, elindult Aram háza felé.

 

Amikor a nap első sugarai megjelentek a horizonton, az emberek gyülekezni kezdtek az iskola előtt. Hideg őszi reggel volt, meglátszott az ember lehelete. A kisebb gyerekek párafelhőt fújtak egymásra, amíg a felnőttek rendre nem utasították őket.

De másfajta köd is telepedett a gyülekezetre; a kollektív zavartságé, a rossz előérzeté. Nem egyszerűen egy csőcselék volt, inkább egy tömeg, amely vezetőre vár.

Vén Micah a Tanács többi tagjával együtt a kőhalmok mellé állt. A nap fél fazettányit a hegyek fölé kúszott. Micah azt mondta:

– Hozzátok az eretneket, nézzen szembe a végzetével.

Jubal, meg két másik gyorsan elindult a ketrec felé.

Micah körbejártatta a tekintetét.

– Merre van Ifjú Rachel?

– Aram és Öreg Rachel hozza magával – mondta Esther Nagyi.

– Miért nincsenek még itt?

Az öregasszony tétovázott, majd zavartan mondta:

– Neki ez nagyon nehéz, Vén Micah. Ő, akárcsak mi, nem látott még kövezést, nem hogy részt vett volna benne.

Micah mérgesen emelte fel a hangját.

– Hát nem értitek? Nem látjátok, hogy az istentelenség csírája kelt ki ebben a gyarló gyermekben? Ma minél többet imádkozunk, annál kevesebb gonoszság száll belénk.

Ifjú Goodman szólalt meg:

– Vén Micah, választhatunk már követ?

A Vén bólintott.

– Jól válasz, fiam.

A gyülekezet lassan széthordta a kőhalmokat. Goodman és Esau addig válogatott, amíg nem talált megfelelő nagyságú darabokat. Esther Nagyi a legkisebbet, a legsimábbat kereste meg magának.

– Vén Micah! – furakodott át a tömegen Jubal. – Eltűnt!

– Eltűnt? – mondta Micah. – Hogyan mehetett el, hogyan?

– Az ablak ki van feszítve. Megszökött. – Jubal csak állt ott, nem tudta, mit mondjon. Valamelyest úgy érezte, szégyenben maradt.

– Ha egyszer megtaláltuk... – mondta Micah –, megtaláljuk másodszor is.

– Biztosan nem ugyanarra a hegyre ment vissza – mondta Jubal.

A gyülekezet zavartan suttogott. Micah szorosan Jubal nyomában átfurakodott a tömegen, míg meg nem találta a szülei mellett álló Garthot.

– Ifjú Garth megvan még a számszeríjad?

– A kovácsműhelyben van.      '

– Akkor menj el érte, de sebtiben! – Mihelyt Garth megfordult, hogy induljon, Micah a többiek felé fordult: – Hozzatok fegyvereket! Husángokat, botokat, kaszát, amit találtok.

– De hol kezdjük a keresést? – kérdezte Jubal.

Micah elmosolyodott.

– Azt hiszem; tudom, hol keressük.

 

Aram végigvezette családját Cypress Corners utcáin. Öreg Rachel és Ruth mögötte lépkedett, és sírdogált. Aram a karjánál fogva vezette Rachelt, és olyan szorosan fogta, mintha csökönyös csikót vezetne. Rachel kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani magát. Apja felváltva kérte a teremtő átkát Devonra, és korholta engedetlen lányát.

– Hálátlan gyermek! Gyere már! Ostoba viselkedéseddel megszégyenítesz bennünket a gyülekezet előtt.

– Apám kérek, ne! Nem fogok követ dobni Devonra! – Rachel oly erővel igyekezett kiszabadítani magát, hogy megbotlott, és majdnem elesett. A ruháját már így is vastagon fedte az út pora. Aram megállt, és lehajolt hozzá.

– Nem áll szándékomban bántani téged – mondta.

– Akkor ne tedd, Aram!

Aram felismerte a hangot, és lassan megfordult. Devon bújt elő az utat szegélyező vadcseresznye bokrok közül. Rachel eltátotta a száját, Ruth abbahagyta a szipogást, Öreg Rachel ijedten fogta vissza a lélegzetét.

– Hogy lehet az, hogy te itt vagy? – Aram a családja elé állt, hogy megvédje őket az őrült fiútól.

– Azt hiszem, tudod – mondta Devon – Azért jöttem, hogy elvigyem Rachelt.

Aram előre lépett.

– Ez még nem a kövezés, Devon, de én megöllek téged. El az útból,

– Nem. – Devon Aram válla fölött a lányra nézett. – Rachel, jössz?

– Igen, Devon – hangzott a gyors válasz.

Aram megfordult, és a lányára nézett.

– Széthasítalak! Te elárultad...

– Ereszd el, Aram! – Devon maga is elcsodálkozott, milyen határozott a fellépése; mindig is tartott ettől a durva embertől: Csakhogy most elérkezett a félelmek leküzdésének ideje.

Aram visszafordult, és már ugrott is. Devon bár fiatal volt, pillanatnyilag ki volt merülve. Összekapaszkodtak és birkózni kezdtek, Öreg Rachel pedig visítozott. Rachel átölelte az anyját.

– Megöllek! – kiáltotta Aram, és hüvelykujját a fiú szemébe mélyesztette.

Devon félrerántotta a fejét, és kibillentette Aramot az egyensúlyából. Az elvágódott, és beverte a fejét. A karja egy pillanatra elernyed, Devon pedig kihasználva a helyzetet, megragadta a férfi torkát. Aram ábrázatáról Micah jutott az eszébe, és szerette volna mindkettőt megölni. Összeszorította az ujjait.

– Devon, ne bántsd! – Rachel hangja végül áttört a fiú haragján, és elengedte Aram torkát. Az jobbra-balra ingatta a fejét, és a torkát szorongatta.

Devon bizonytalanul felállt, és Rachel a segítségére sietett. Öreg Rachel és Ruth döbbenten álltak.

– Meg akartam ölni – mondta Devon hitetlenkedve.

– De nem tetted – mondta Rachel, azzal lehajolt az apjához, és arcon csókolta. Aram elcsodálkozott, de csak feküdt tovább, és igyekezett visszanyerni a lélegzetét.

Rachel az anyja és a testvére felé fordult. Megcsókolta őket is. Anyját meg is ölelte.

– Egy nap talán még találkozunk – mondta. – Bánj jól Apával! – Azzal megfogta Devon kezét. – Nos?

– Irány a hegytető! – mondta Devon.

 

Az üldözők egy kisebb csapata a csőcselék előtt haladt. Micah haladt elöl, öreg testéből igyekezett kipréselni a maximumot. Nem törődött sajgó mellével, égő tüdejével, sem azzal, hogy tüdeje minden lélegzetvételnél hangosan sípolt.

Jubal aligha volt fiatalabb, mint Micah, de kipirulva, izzadva mögötte caplatott. Úgy nézett ki, minden pillanatban összeeshet.

Jubal mögött az Ifjú Goodman haladt, egyik kezében még mindig a követ szorongatta, a másikban egy husángot lóbált. Mellette Garth, vállán a számszeríj.

– Nézzétek!

Mindenki abba az irányba nézett, amerre Jubal ujja mutatott. A távolban két apró alak éppen eltűnt a fák között.

Micah egyenként ejtette ki a szavakat:

– Tudtam! Ugyanoda mennek vissza, ahol megtaláltuk, miután Aram házától követtük.

– A vízmosásba, ahol azt a különös sikolyt hallottuk? – érdeklődött Goodman.

– Aha.

Abban a pillanatban újra meghallották a sikolyt.

– Ez csak Devon trükkje – mondta Micah.

A visító hang egyre magasabban szólt.

– Nézzétek! – kiáltott fel Goodman.

A hajnali napsütés ellenére az erdő egy része kékes fényben kezdett ragyogni. Az üldözők megtorpantak a rét szélénél.

– Látom őket – mondta Jubal. – Menjünk!

A kék ragyogás közepén két alak guggolt.

– Garth – mondta Micah. – Az íjpuskádat.

Garth megfordította a kezében tartott fegyvert, fél térdre ereszkedett, könyökét a térdére támasztotta, és egy rövid vesszőt illesztett a vájatba.

– Most! – vezényelt Micah.

A vessző suhanva szállt, és jóval Devon feje felett húzott el. A kék ragyogás. még vakítóbb lett. Devon és Rachel eltűntek szem elől.

– Elbújtak – állapította meg Jubal.

Mire a rózsabokorhoz értek, az írisz már majdnem bezárult.

– Állítsátok meg! – üvöltötte Micah.

Nem véletlenül nevezték Goodmant olykor "Ifjú Micah"-nak. Gondolkodás nélkül engedelmeskedett a Vén parancsának, és odaugrott az írisz nyílásához, mintha ember meg tudná állítani a gépezet mozgását. Éppen hogy jobb kezét a nyílásba dugta, a szerkezet összezárult. Halk roppanás hallatszott, mint amikor a kertész elmetszi egy rózsa szárát. Ezt a rémület fájdalommentes pillanata követte, azután Goodman a csonka karjára nézett. Üvölteni kezdett, és a fémkorongra vér fröccsent.

Vén Micah dühösen lökte félre pártfogoltját, és szétvetett lábbal, ökölbe szorított kézzel az írisz fölé állt. Halkan, rekedt hangon azt mondta:

– Megátkozlak, Devon! A Teremtő nevében megátkozlak... – Azután elhallgatott, és meglepetten nézett. Félig hátra fordult, a társaság többi tagja felé nyújtotta a kezét.

– Vén Jubal, a fájdalom... – Arca eltorzult. A térde megrogyott, majd összeesett.

Jubal letérdelt melléje, és megtapogatta a pulzusát. Lassan felállt, és azt mondta:

– Testvérem meghalt.

Garth levette az ingét, és Goodman csonkja köré tekerte. Most felpillantott Jubalra, és megrázta a fejét.

Jubal végignézett az embereken: a halotton, a nyomorékon, az élőkön. Azután leguggolt, és megvizsgálta a nyílás környékét, Végül felállt, és Garthra pillantott, aki a sebkötözéssel volt elfoglalva.

– Tudom, hogy ez azt jelenti, hogy Devon megszökött. – Felemelt egy maréknyi levelet, és a félig rejtett korongra dobta. Valami imát mormolt, majd azt mondta: – Segítsetek visszavinni a Vén tetemét, Azután majd elrejtjük ezt a helyet, nehogy mások végzetét is okozza.

– Goodman még a segítségemre szorul – mondta Garth..

– Igen, persze – mondta Jubal. – Lehajolt, és lehúzta a Vén testét a korongról. Nem nézett Micah arcába. A halott szája eltorzult, mint egy halálra rugdosott kutyáé.

 

A kék fényben fürödve Devon és Rachel egyenletes sebességgel úszott a vétőcső gravitációtól mentes belsejében. Kezüket összekulcsolva lassan forogtak egymás körül.

Arcát a szél felé tartva Rachel megkérdezte:

– Meddig tart az utazás?

– Hová?

– Bárhová.

– Eltart egy ideig, de nem olyan sokáig, mint az ember hinné.

– Üldözni fognak?      

– Nem hiszem – felelte Devon. – Lehet, hogy soha nem találják meg az íriszt. De ha igen, Micah és Jubal nem fogják engedni, hogy a gyülekezet tudomást szerezzen róla. Meg aztán egyiküknek sincs hozzá mersze.

– De Garthot kényszeríthetik. Az ő becsülete a tét.

– Gyanítom, éppen Garth volt az, aki kiszabadított engem – Devon megrázta a fejét. – Azon kívül kitűnő lövész, a nyílvessző mégsem talált el.

Az alagút vége vészesen közeledett, és Rachel teste megfeszült..

– Ne aggódj! – mondta neki Devon. Lelassultak, először lebegni kezdtek, majd leléptek a folyosó padlójára. A felirat már világított:

SZERVIZMODUL

KÖZLEKEDŐFOLYOSÓ

Megmutatta a lánynak, hogyan kell működtetni az ajtót.

– És most? – kérdezte Rachel.

Devon megérintette a panelt:

– Keresünk egy másik öltözéket, azután megmutatom a projektort, azután pedig... – Megcsókolta a lányt.

– Mit, mutatsz meg?

Boldogan felnevetett, miközben az ajtó feltárult előttük.

– Az univerzumot.

 

Cypress Cornersben az éjszaka rátelepedett Öreg Garth házára. A konyhában két férfi ült egymással szemben a kialudt tűz mellett. Ifjú Garth törte meg a hosszú csendet.

– Te segítettél Devonnak megszökni?

Az öreg nem nézett fel.

– Számít az?

– Igen – mondta Garth. – Tudni akarom.

Az apa most a fiára nézett.

– Akkor: igen. Egy fémrúddal kifeszítettem a rácsot.

Garth bólintott.

– Senkinek nem mondom el. – Majd hozzátette: – Miért tetted?

Az öreg halványan elmosolyodott.

– Devon a barátod volt; nem bírtam volna elviselni, hogy követ kelljen dobnod a barátodra. És te a fiam vagy.

Garth egy idő után nagyot sóhajtott. Apja kérdőn pillantott rá.

– Vén Jubal elmagyarázott néhány dolgot. Devon számkivetett, akit vissza kell hozni, hogy megkapja a büntetését. Rachelt vissza kell vinni a családjához. Ezt követelik tőlem a Vének.

Az öreg lassan megrázta a fejét

– Követelik? – kérdezte, de tudta a választ.

– Igen. És meg fogom tenni.

Az éjszaka hidegebb lett, de egyikük sem mozdult, hogy tüzet rakjon. Az udvaron bagoly huhogott.

 

Mélyen a Bárkának nevezett hajó fenekén, egy alagút csatlakozásánál, ahol rengeteg ismeretlen rendeltetésű cső húzódott a falakon, egy levágott kéz hevert – száraz falevelek, szerves anyagmaradványok között. A görcsbe rándult ujjak beszáradt vértócsa közepén meredeztek, mintha az utat mutatnák.

Az üldözöttek nem tudtak róla, s az ott maradt, hogy üdvözölje az üldözőket.

 

 

Nemes Ernő fordítása