EGY ÉS HARMAD

Bailey, a kozmikus semmiség, elektromos potenciál kiterjedt a világegyetem határáig és tovább. Összeszedte a gondolatait. Halott. Ezt illetően nem lehet kétség. Halott és eltűnt. Odahaza a Földön hidegen és enyhén elkékülve fekszik az Eutanáziái Központ egyik asztalán. Lábujja feláll, szemgolyója kifordult. Merev. Kimúlt.

És mégis él. Élőbb, mint életében bármikor, mint ahogy ember elképzelhette az életet. Együtt él az egész világegyetemmel, a ragyogó csillagok egyike, a végtelen űr testvére, oly hősi arányai vannak, amilyeneket még egy mítosz sem tud meghatározni.

Mindent tudott. Mindent, amit valaha tudni lehetett, ami volt, ami lehetne. Múlt, jelen, jövő... minden összemosódott és találkozott benne. Tápvezeték kötötte a Succubushoz, várta, hogy szólítsák, várta, hogy megcímkézzék és helyretegyék, ugyanúgy, ahogy odahaza a Földön is megcímkézik és helyreteszik alabástromfehér testét. Várt, hogy megjelöljék és továbbítsák egy üres porhüvelybe valahol egy távoli világon. Mindezt tudta.

De volt valami, ami elkülönítette a sok ezer lélektől, aki előtte járt.

Nem akart menni, Végtelenül bölcs volt, mindent tudott, ismert minden lelket, aki előtte járt, és szelíden elfogadta sorsát. Új élet volt, új utazás egy másik testben. A többieket mind tüzelte a kíváncsiság, csábította az idegenség, elámultak azon, hogy akkorák, mint az egész világegyetem, és hogy valahova máshova tartanak.

De Bailey nem.

Ő lázadt.

Lángolt benne a Succubus elleni gyűlölet, csábította a gondolat, hogy elpusztítsa a tápvezetékeivel együtt, és azon ámult el, hogy ő az egyes-egyedül, akinek valaha eszébe jutott a bosszú. Valahogy, furcsa módon, nem egyezett bele abba, amibe az összes többi, hogy új testbe kerüljön. Miért vagyok én más? töprengett. És hiába tudott mindent... erre az egyre tudta a választ.

Az atomok negatívan invertálódtak, akkorára terjedtek szét, mint teljes csillagrendszerek, nyúlványokat bocsátottak ki, ozmózissal szívtak magukba egész galaxisokat, belélegezték a kék-fehér csillagokat, és kvazárokat lélegeztek ki. Bailey, az ismert világegyetem, egy második, még fontosabb kérdést tett fel önmagának.

AKAROK tenni ellene?

Bailey élete a Földön értelmetlen volt. Olyan ember volt, aki soha nem illeszkedett be. A szó szoros értelmében a kudarc és iránytévesztés kergette az öngyilkosok kamrájába.

A lakótömböm Szociális Igazgatójának irodájába rendeltek. Őszintén szólva féltem. Tudom, hogy nem tettem semmit, ami miatt félnem kéne, de gyerekkorom óta, mióta az igazgató irodájába rendeltek, az odarendeléstől mindig elszorult a torkom, és úgy éreztem, azonnal ki kell mennem.

A fene egye meg, egy félórát váratott egy padon ülve, egy csomó fura alak között, akik úgy néztek ki, mintha már vagy hét hónapja nem sikálták volna meg a fejüket.

A hangszóró végre az én nevemet mondta, és beestem az irodájába. Egy kényelmes székben ült, amelyet a többivel együtt hanyagul rendeztek el a dohányzóasztal körül. Az ilyesmitől mindig rögtön gyanakodni kezdek.

– Bailey úr – kezdte. Mosolygott. Szívélyes gazember. Odamentem hozzá, és leültem, még mielőtt hellyel kínálhatott volna. Egy másodpercig még mosolygott. Bármire képes lett volna.

– Miért nem térünk rögtön a tárgyra? – kezdte.

Visszamosolyogtam rá, de úgy éreztem, csapdába kerültem, és semerre nem menekülhetek.

– Megnéztem a nyilvántartási lapját, Bailey úr, és nem szeretnék elhamarkodottan következtetni, de úgy tűnik, elhanyagolta a relaxációs időszakokat.

Átkozott! Átkozott!

– És ezt tiltja a törvény?

– Nem, természetesen nem. Csak nekünk itt a háztömbben az a benyomásunk, hogy maga izé, agyondolgozza magát.

– Dolgozom.

– Igen, dolgozik.

– Talán bizony panaszkodott a tömbgondnok? Rossz volt az EEG-m? Vádolnak valamivel?

– Nem, természetesen nem. Ember, semmi szükség rá, hogy rögtön védekezni kezdjen. Csak egyszerűen szeretnénk tudni, ha valami, izé, zavarja magát.

Ha képes lettem volna rá, ott rögtön, azonnal megöltem volna a kurafit. Ott a társalgóban. Szép kis társalgási témát adott volna a hivatali személyzetnek, ha benyitnak, és ott találják holtan, mellette meg a saját kávéskannája, amivel betörték a fejét.

– Engem semmi sem zavar.

– Akkor talán megbocsát, ha megragadom az alkalmat, és megkérdezem, Bailey úr, hogy miért nem tölti szabályosan a relaxációs időszakokat.

– Szeretek dolgozni.

– De hát csupa munka és semmi szórakozás...

Nem vágyott rá, hogy visszatérjen a túlnépesedett, melankóliával mélyen átitatott Földre. Akkor meg miért tiltakozik olyan vadul az ellen, hogy átrepítsék egy olyan lény testébe, mely minden bizonnyal igényesebb, izgalmasabb életet él – hisz annál, ahogy ő töltötte napjait, minden csak jobb és élőbb lehet. Miért érez ilyen fanatikus vágyat, hogy a tápvezeték nyomán visszatérjen a Succubushoz, és hogy elpusztítsa azt, aki megmentette a megsemmisüléstől? Miért akarja megsemmisíteni ezt a lényt, aki csak arra törekedett, hogy elvégezzen egy, az egyensúly érdekében szükséges műveletet ebben a világegyetemben, amelyből annyira hiányzik az egyensúly?

A válasz ebben a gondolatban rejtezett, de nem találta a kulcsot. Kikapcsolta a gondolatait. Már nem volt Bailey.

A Succubus pedig ebben a pillanatban elővette lelkét a dossziéjából, és elküldte oda, ahol szükség volt rá. Most már egészen bizonyosan nem Bailey volt.