MAGÁNYOS FÖLDÖN

Horgas kezével kőbe váj;

a Nap mellett, a szirti táj

s az azúr magányában áll.

Lord Alfréd Tennyson

(Szabó Lőrinc fordítása)

Pederson érezte, hogy az est leszállt a Syrtis Major felé; vakon is megállapította, hogy beköszöntött a marsi éjszaka: előbújtak a cirpelő tücskök. A nap melegítő gyűrűje, amely a hosszú nap során a lelket tartotta benne, szertefoszlott, és megborzongatta a fagyos sötétség. Hiába volt vak: a rég megszűnt látást pótolta az árnyékok érzékelhető változása.

– Pretrie! – kiáltott bele az éjszakába, és a kopár völgyek elvitték messzire – Pretrie, Pretrie, Pretrie – a visszhangot, el egészen az alacsony hegy lábáig.

– Itt vagyok, öreg Pederson. Mit akarsz tőlem?

Pederson megnyugodva elengedte magát felfújható kuckójában. A hosszú, feszült várakozás kimerítette. Most megnyugodott.

– Voltál a szentélyben?

– Voltam. Imádkoztam sok-sok fordulóért, három színen át. Sok éve annak, amikor Pederson utoljára látott színeket.

De tudta, hogy a színek tették olyan erőssé és szilárddá a marslakó vallását!

– És mit jósolt neked az áldott Jilka, Pretrie?

– A holnapot bekebelezi a ma emléke. Meg hasonló dolgokat.

Az idegen hangjában volt valami selymesen megnyugtató. És bár Pederson sohasem látta a magas, agg jilkitát, bütykös, lapos ujjaival végigtapogatta annak kopasz, csepp alakú koponyáját, ujjbegyei láttatták vele a szemek mély, kerek üregeit, a tömpe orrot, a száj keskeny, ajak nélküli hasadékát. Pederson úgy ismerte ezt az arcot, mint a sajátját, annak minden ráncával, mélyedésével és bibircsókjával. Tudta, hogy a jilkita földi évekkel nem is mérhetően vén volt.

– Mit hallottál, közeleg már a szürke ember?

Pretrie mélyet sóhajtott, és Pederson a csontok ropogásából ítélve tudta, hogy az idegen letelepedett felfújható burka mellé.

– Jön, csak lassan, öreg. De közeleg. Csak türelem.

– Türelem – nevetett az öreg tűnődőén. – Az aztán van nekem, Pretrie. Jószerivel egyebem se maradt. Volt időm is, de lassan annak is a végére járok. Azt mondod, közeleg?

– Közeleg, öreg. Idő. Csak idő kell hozzá.

– Mi van a kék árnyékokkal, Pretrie?

– Sűrűek, mint a kopár völgyekbeli prém, öreg. Beáll az éj.

– A holdak felkeltek?

Hallatszott, amint az idegen surrogva beszívja a levegőt széles orrlyukain, aztán ezt válaszolta:

– Ma este még egyik sem. Tayseff és Teei is a látóhatár alatt időzik. Gyorsan besötétedik. Talán ma éjjel, öreg.

– Talán – hagyta rá Pederson.

– Légy türelemmel.

Pederson nem mindig volt türelmes. Fiatalemberként, amikor még buzgott benne a vér, összekapott presbi-baptista apjával, és űrhajósnak állt. Nem hitt sem égben, sem pokolban, sem az egyetemes vallás szigorú tanaiban. Akkor sem. Később igen, de akkor még nem.

Űrbe szállt hát, és az évek csupa jót hoztak a számára. Lassan öregedett, egészségben, mint az eldugott zugok földtúrói. Ám látta a halált is, azokat, akik hitben haltak meg, és azokat is, akik hitetlenségben haltak meg. És lassan ráébredt, hogy egyedül van, és egyszer, egy napon a szürke ember el fog jönni érte is.

Mindig is egyedül volt, és amikor már nem tudta meglovagolni a csillagos űrt szántó nagy hajókat, elvonult nagy magányosságában.

Elvonult, hogy otthont keressen magának, és végül is teljes kört betöltvén eljött az első világra, amelyet megismert; hazajött a Marsra, ahol az ifjúságát leélte, ahol az álmai megszülettek; a Marsra, merthogy mindig az az ember otthona, ahol fiatal volt és boldog. Hazajött, ahol a napok melegek, az éjszakák enyhék. Hazajött, ahol megjelent ugyan az ember, de valamilyen csoda folytán nem eresztette le acél és betongyökereit. Hazajött egy hazába, amely egy csöppet sem változott ifjúkora óta. És éppen idejében. Mert rátalált a vakság, és testének lassúsága már a szürke ember közeledtére intette. Vakság a mértéktelenül élvezett viktől és whiskytől, a mértéktelen sugárzástól, a végtelennel való farkasszemet nézés sok-sok évétől. Vak, és képtelen megkeresni többé a kenyerét.

Hazajött hát, egyedül; mint ahogy a madár rátalál a fára, mint ahogy a téli hidegtől meggyötört szarvas rátalál az utolsó fakéregdarabra, mint ahogy a folyó megtalálja a tengert. Hazajött, hogy megvárja a szürke embert, és itt talált rá a jilkita Pretrie.

Hallgatagon ültek egymás mellett a tornácon, és szavak nélkül is sok mindent elmondottak egymásnak.

– Pretrie?

– Igen, öreg.

– Soha nem kérdeztelek még, hogy mit ad ez neked. Hogy is mondjam...

Pretrie megmozdult, és Pederson fülébe eljutott a műanyag asztallaphoz koppanó mancs hangja. Aztán az idegen egy pohár vízzel hígított viket nyújtott a kezébe.

– Tudom, mire gondolsz, öreg. Két aratás idejéig itt voltam melletted. Itt vagyok most is. Nem elég ennyi?

Két aratás idejéig. Megfelel négy földi évnek, gondolta Pederson. A jilkita egyszer csak előbukkant a szürkületből, és azóta is szolgálja a vak embert. Az egyik nap még bajlódik a kávéfőzőjével (ragaszkodott a régimódin főzött kávéhoz, és megvetette a kávébriketteket) meg a kuckója hőszabályzó gombjaival, a másik nap már van egy igénytelen, önzetlen szolgája, aki méltósággal gondoskodik minden szükségletéről. Barátságos egyetértésben éltek; ő nem nagyon terhelte meg Pretrie-t, míg az idegen semmit sem kért viszonzásul.

Mindezt kérdés és csodálkozás nélkül tudomásul vette, mi mást is tehetett volna?

Noha aratás idején odahallatszott a mellmagasságú selyembozótból Pretrie testvéreinek a zsivaja, a jilkita sohasem távozott el messzebbre a kunyhótól.

És most mindennek hamarosan vége szakad.

– Veled könnyebb volt. Izé... köszönöm, Pretrie. – Az öregember úgy érezte, hogy ezt kertelés nélkül ki kell mondania.

Halk dörmögés hallatszott elismerésül.

– Én köszönöm neked, öreg Pederson, hogy megtűrtél magad mellett – válaszolta a jilkita gyöngéden.

Pederson valami hideget érzett az arcán. Először azt hitte, eső, de folytatása nem volt, így megkérdezte:

– Mi volt ez?

A jilkita – Pederson érzése szerint – feszélyezett mozdulatot tett.

– Fajom szokása – mondotta.

– Micsoda? – makacskodott Pederson.

– Könnycsepp, öregember. Könnycsepp a szememből a testedre.

– Hé, ide figyelj... – kezdte, hogy hangot adjon az érzéseinek, de érezte, hogy az ide figyelj nem a legjobb szó. Szavai meg-megbicsaklottak a rég halottnak hitt érzelemtől: – Nem szabad... hm, ne légy szomorú, Pretrie. Jó életem volt. A szürke ember nem tud megfélemlíteni. – Bátran hangzó szavait azonban megtörte a kora.

– Az én fajom nem ismeri a szomorúságot, Pederson. Ismerjük a hálát, a barátságot, a szépséget. De nem a szomorúságot. Mint mondtad, ez komoly fogyatékosság, de mi nem sóvárgunk a sötét vagy az elveszett után. A könnyemmel meg akartam köszönni a nagylelkűségedet.

– Nagylelkűségemet?

– Hogy megtűrtél magad mellett.

Erre az öregember visszavonult magába, és várt. Nem értette a dolgot. Hiszen az idegen akadt őrá, és Pretrie jelenléte megkönnyítette számára ezeket az utolsó éveket, ő tartozott hálával, ám bölcsebbnek látta, ha nem szól egy szót sem.

Ültek ott, ki-ki a maga gondolatai magányában, és Pederson kirostálta a leélt pelyvájából az események búzáját.

Visszaidézte magában a nagy hajókban töltött magány napjait, azt, hogy eleinte milyen nevetségesnek tűnt előtte az apja vallása, meg amit az apja a magányról mondott: „Senkí sem járja társtalanul az útját, Will” – szokta mondogatni az apja. De ő csak nevetett, és azzal kérkedett, hogy ő a magányra született, ám most, az idegen jelenlétének kimondhatatlan melegségében megismerte az igazságot.

Az apjának volt igaza.

Jó, ha van az embernek barátja. Különösen amikor közeleg a szürke ember. Különös, milyen nyugodt bizonyossággal vette ezt tudomásul, de ez az igazság. Tudomásul vette, és szelíden várt rá.

Kis idő múlva lelopózott a hideg a hegyekből, és Pretrie kihozta a vállkendőt. Jótékony melege átölelte az öregember vézna vállait. Aztán háromízű lábait maga alá gyűrve a marslakó visszakuporodott az öreg mellé.

– Nem tudom, Pretrie – tűnődött Pederson némi idő elteltével.

Válasz nem jött. Mert kérdés sem hangzott el.

– Sehogy sem tudok zöld ágra vergődni. Volt értelme az egésznek? Az űrben eltöltött idő, az emberek, akiket megismertem, a magányosok, akik meghaltak, és a haldoklók, akik sohasem ismerték a magányt.

– Mindenki ismeri a fájdalmat, öregember – bölcselkedett Pretriev Mélyet sóhajtott.

– Sosem hittem volna, hogy szükségem lenne valakire. Most már tudom, Pretrie.

– Sosem tudhatja az ember.

Pederson nem sokra tanította az idegent; amikor hozzá csatlakozott, már beszélt angolul. Ez egy újabb rejtély volt a jilkitával kapcsolatban, de Pederson akkor sem kérdezett semmit. Sok űrcsavargó és misszionárius megfordult a Marson.

– Mindenkinek szüksége van valakire – folytatta a mélázást Pederson.

– Soha nem tudhatja az ember – helyeselt Pretrie nyomatékkal. – De talán igazad van – tette hozzá.

Aztán megmerevedett, mancsát az öregember karjára helyezte.

– Közeleg, öreg Pederson..

A várakozás borzongása, majd a következő pillanatban a rettegéshez közeli félelem remegése futott át az öregemberen. Szürke haja az égnek meredt, és a vállkendő alatt is fázott. Ilyen közel lenne?

– Közeleg?

– Már itt van.

Mindketten megérezték: Pedersonra is átsugárzott a jilkita izgalma; idővel érzékennyé vált a másik hangulatváltozásaira, mint ahogy az is olvasott az ő érzéseiben.

– A szürke ember. – A nevet lágyan elnyelte az éjszakai, lég, és a kopár völgyek sem visszhangozták.

– Készen vagyok – jelentette ki az öregember, és előrenyújtotta a bal kezét. Másik kezével letette a vikes poharat.

Testébe belopakodott valami keménység, és úgy érezte, mintha valaki megragadta volna a kezét. És amikor úgy gondolta, hogy itt az ideje, hogy útra keljen, a társához fordult.

– Ég veled, Pretrie barátom.

A másiktól azonban nem jött feleletül búcsúszó. A jilkita ehelyett, mintha leszálló ködön át, ezt mondta:

– Együtt megyünk, Pederson barátom. A szürke ember egyetlen fajt sem kímél. Miért kívánnád, hogy egyedül menjek el? Nekem is szükségem van valakire.

– Itt vagyok, szürke ember. Itt. Nem vagyok egyedül. –

Különös módon még eljutott Pederson tudatáig, hogy a jilkita kinyújtott mancsát is elfogadta a jövevény. Lehunyta vak szemeit.

Sok idő múltán újból felhangzott a tücskök hárfakórusa, a kunyhó előtti tornácra pedig rátelepedett a megbékélés csöndje.

Leszállt az éj a magános földre; az éj, ám nem a sötétség.

Bárányi Gyula fordítása