TIZENEGY

A Succubusnak százezer örökkévalósággal később sikerült minden lemaradást letakarítania az íróasztaláról, teljesített minden megrendelést, válaszolt minden levélre, befejezte a leltározást, és kivette jól megérdemelt szabadságát. Amikor visszatért, mielőtt az új ügyekkel kezdett volna foglalkozni, kihozta William Bailey lelkét a felfüggesztésből, és a lencséje alá helyezte.

És úgy találta, hogy valami módon más.

Egyáltalán nem hasonlított ahhoz a sok-sok millió lélekhez, amelyeket ellopott.

Nem tudta megmondani, hogy miben áll a különbség. Nem erő volt, nem pára, nem minőség, nem lehetőség, nem kinézet, nem értelem, nem képesség, semmi olyan, amit meg tudott volna határozni. És az ilyen különbség persze mérhetetlenül értékes lehet.

Így aztán a Succubus előhúzott egy porhüvelyt a tartalékalkatrész és fogyóeszköz-raktárból, és belerakta Bailey lelkét.

Meg kell értenünk, hogy ez egy teljesen üres porhüvely volt. Semmi sem élt benne. Tisztára súrolták. Nem olyan volt, mint az a sok test, amelybe korábban helyezték Baileyt. Azoknak a lelkét ellopták. Mindegyikükben volt valami visszatartó erő, a persona emlékei, láthatatlan, de azért valós kötelékek. De most ez a porhüvely volt Bailey. Csak Bailey, a szabad és teljes Bailey.

A Succubus maga elé rendelte Baileyt.

Bailey esetleg képes lett volna leírni a Succubust, de erre egyáltalán nem vágyott.

Megkezdődött a vizsgálat. A Succubus fényt és sötétséget használt, vonalakat és gömböket, puhát és keményet, a változás évszakait, Nepenthe vizeit, kinyújtott kezet, az emlékek suttogását, számlálást, szuszpenziót, inkurziót, ismételt elbocsátást és még tizenhárom más módszert.

Dolgozott a Bailey lelke külsején és a AZT belsején és keresztül rajta NEM mert el akarta TUDTA különíteni a HOGY vad és veszedelmes MIKÖZBEN különbséget amely ezt a lelket Ő BAILEYT különbözővé teszi VIZSGÁLJA mindegyik másiktól, amelyet valaha lopott BAILEY a teljesség asztalai MEG számára ŐT a sok-sok fajnak VIZSGÁLJA amely megkereste.

Aztán, amikor megszerzett minden szükséges tudást, tudott minden titkos helyet, ismerte a kimondatlan ígéreteket a kívánt és testté vált depressziókat, a Baileyben rejtező hatalom... amely mindig is ott rejtezett volt Baileyben... mielőtt bármelyikük is megragadhatta volna, elszabadult. (Egész végig ott volt. Az idők kezdetétől ott volt. Mindig is létezett.)

A világegyetem az istenség irányába mozog. Ott kezdődött és oda akar visszatérni. A legnagyobb körben hajtják arrafelé. Az istenség alszik, de azért mindenben, a legkisebb dologban is emlékeznek rá, a legapróbb lényben is. Minden élőlénynek szükségképpen istenséget kell játszania. Ez be van építve a legalapvetőbb szöveteikbe, a fajok emlékezetébe, a vér lüktetésével vagy gondolataikkal visszaemlékeznek arra az időre, amikor még nem volt semmi. És mégis, egyikük sem isten. Így aztán létrejön azoknak a dolgoknak a világegyeteme, melyek tehetetlenül törekszenek sorsuk felé, melyet pedig még csak fel sem képesek fogni, küzdenek azért, hogy a manipulátorok, a kihasználók világegyeteme legyenek, kicsinyes kereskedőké, akik idegen mintákba kényszerítik a még kicsinyesebb, kevésbé istenhajtotta fajokat, arra, hogy olyan dallamra táncoljanak, amelyet sohasem ismertek, alig értenek meg, fájdalomban és reménytelenségben, megfosztva a fénytől és az örömtől. Az etika, divat és erkölcs legtohonyább törvényhozóitól a kozmikus fajok legnagyobb zálogházasaiig minden és mindenki vakon tántorog az egykor istenvérrel telt emlékek felé. Minden dolgok arra törekszenek, hogy minden más dolgok életét irányítsák. És így ezeket az isteneket is kihasználják más istenek. Azokat az isteneket pedig még nagyobb istenek manipulálják. És így tovább. A bábosok dominósorai a végtelenségig és azon is túl. Ez az őrült istenségek világegyeteme, mindegyik önzőbb és korruptabb, mint az elődje. Mert egyikük sem isten, csak körkörös emlékdarabkák arról, hogy mi volt az istenség a dolgok kezdetén. Abban a dologban, amely valaha Bailey volt, ott rejtezett az erő, amely kezdetben mindent teremtett.

Mindig is ott volt, várta, hogy eljöjjön az ideje, hogy előjöhessen és befejezhesse, amit elkezdett. Eltemetve aludt, felmérhetetlen eonokon keresztül öröklődött növényben, kőben, halban, felhőben, járműben, Baileyben. Legelső ok? Talán. Isten? Talán. Bármilyen név megfelel, mert ha ez az erő az isten, akkor jogos az ateisták keserű cinizmusa, mert az a isten, aki Bailey volt, őrült, teljesen és örök időkre megbomlott az agya, hisz csak egy őrült volna képes arra, hogy mindent megteremtsen, aztán tetszhalottként eltemesse magát. Egy őrült eltemetve egy örök lélekben, mely fennmaradt az egyre romló időkön át. Eltemetve itt, ott és mindenütt, és mégis küzd, hogy újjászülessék az egyenlőség nyomása által, hisz még ebben az őrült, bolond világban is, amelyet egy tébolyodott isten teremtett, szükség van egyensúlyra.

De most, hogy kiszabadult, teljesen kivirágzott, a szendergés megifjította, erősebb volt, mint akár akkor, amikor a világegyetemet teremtette. És kiszabadulván nekilátott annak, amit évezredekkel korábban megkezdett volt.

Bailey visszaemlékezett az Eutanáziái Központra, ahol az egész elkezdődött a számára. Emlékezett, hogy meghalt. Emlékezett, hogy újjászületett. Emlékezett a nem kielégítő, tehetetlen, reménytelen életre, amelyet azelőtt élt, hogy elment volna az öngyilkossági központba. Emlékezett, hogy egyszemű, medveszerű lényként élt egy végtelen háborúban. Emlékezett, hogy vadászmacska volt, és oly borzalmas halált halt, amelyről nem lehet beszélni. Emlékezett a kékségre. Emlékezett az összes többi életére. És emlékezett az istenekre, akik kevésbé voltak istenek, mint ő, Bailey. Az Illendőség Uraira. A filonikra. A montagiakra. A thilekre. A tszechmákra. A Párbajmesterekre. A férgekre. A Rabszolgafelügyelőre. A kirkekre. A névtelen halványszürke fajra. És mindennél jobban emlékezett a Succubusra.

Aki azt gondolta, hogy ő az isten. Ahogy a Tolvajok is azt hitték magukról, hogy ők az istenek. De egyikükben sem volt meg több, mint az istenség mindent átfogó emlékezetének halvány visszfénye, és Bailey lett a végső letéteményese annak az erőnek, amelyik az isten. És most, hogy kiszabadult, nem volt többé megláncolva, végigkavargott az időn az utolsó ítélet e napjáig. Bailey megmozgatta az istenségét, és befejezte, amit kezdetben elkezdett volt.

A teremtésnek csak egyetlen vége lehet. Ami megteremtetett, elpusztíttatik, és így a kör bezárul.

Bailey, az isten, nekilátott megölni a homokvárat, amelyet épített, elpusztítani a világegyetemet, amelyet ő teremtett.

Addig soha.

Eldalolatlan dalok.

Megmosott, de soha meg nem tisztult. Elálmodott álmok és jövőbeli látogatások. Ki az iszapból.

Elszálltak a hűs, bizakodó szelek szárnyán. Hő.

Szabad.

Minden megteremtetett, minden egyenlő, minden töpreng, minden hatalmasság. Éjszakára fordult.

Az erő, amely Bailey volt, amely isten volt, nekilátott. A porhüvely, amelyben Bailey élt, az erő részévé vált. A Succubus sikoltva kért kegyelmet, értelmet, szabadulást vagy magyarázatot, de ő is az erő részévé vált. Részévé vált a lélek-állomás. Otthoni világa is ereje részévé vált. És részévé vált a galaxis és mind a galaxisok és metagalaxisok, a távoli sziget-világegyetemek és a más dimenziók és a múlt a kezdetekig és minden árnyékhely és a legtitkosabb gondolatok és végül az örökkévalóság szövete és lényege... minden... minden részévé vált.

Mindez benne volt Bailey erejében, aki isten.

És aztán Bailey isten egy pillanatra megfeszíti akaratát, és ezzel elpusztít mindent, a kör bezárul, befejezi, aminek a végrehajtására született. Eltűnt.

Nem maradt más, csak Bailey. Aki halott.

A köztes régióban.

Damakos Katalin fordítása