HAT

 

 

Nem egészen egy láb magas volt, és kék szőrzet borította. A fején körben szemek. Nyolc lába volt, és halszaga. Szorosan a földhöz lapult, és nagyon gyorsan mozgott.

Vadászmacska volt, és ő volt az első, akit a hajóról kiküldtek a Belialra. A többiek követni fogják, de nem túl gyorsan. Mindig kivárták, hogy a macska elvégezze a dolgát, így biztonságosabb volt. A filonik ezt az egyet jól megtanulták az alatt a tízezer év alatt, mióta felfedezni indultak a világegyetemüket. Először a macskák végezték el az előkészítést, aztán a filonik a maguk dolgát. Így. lehetett a legjobban uralkodni a világegyetemen.

A Belial erdőborította világ volt. A hosszú földrészeket, amelyek egyik saroktól a másikig nyúltak, lombos erdők borították. Megérett arra, hogy felfedezzék.

Bailey kinézett harminc szemén. Teljes háromszázhatvan fokos szögben látott maga körül, az ibolyántúlitól az infravörös tartományig. Az erdő csendes volt. Semmi hang. Bailey, a macska, meghallotta volna, ha van valami hang. De nem volt hang.

Nem voltak madarak, nem voltak rovarok, nem voltak állatok, még a fák levelei sem susogtak, ahogy a ragyogó, fehéren izzó nap felé nyújtózkodtak. Hihetetlenül csendes volt.

Bailey így mondta.

A filonik átmentek feltételes vörösbe.

Egyetlen világ sem csendes. És egy erdőborította bolygó mindig hangos. De ez csendes volt.

Ott kinn várakoztak. Figyelték a nagy hajót és a kis felderítőmacskát, amelyik kiszállt belőle.

Hogy kik voltak, azt sem a macska, sem a filonik nem tudták. De ott voltak, és vártak, hogy a betolakodók tegyék meg az első lépést. A vadászmacska előresiklott.

Bailey érezte a jelenlétüket. Mélyen bent voltak az erdőben, mélyebben, mint ameddig ő sértetlenül behatolhatott volna. Ott voltak, figyelték, ahogy előrehalad. De macska volt, és ha meg akarja szerezni a halat, dolgoznia kell. A filonik figyelték. Ők mélyen bent a fák között, ők is figyelték. Rossz élet, gondolta, a macska élete kellemetlen, mocskos, rossz.

Bailey nem az első macska volt, akinek a fejében megfordult ez a gondolat, ez volt a vadászmacskák litániája. Tudták, hogy hol a helyük, mindig is tudták, és mindig is ez volt a dolgok rendje. A filonik uralkodtak, a macskák dolgoztak. A világegyetem pedig az övék lett.

De nem osztották meg velük, a filonik világegyeteme volt, a vadászmacskák csak cselédek voltak.

A finom drótsapka, amely beborította a macska fejének tetejét és hátulját, halvány, de észrevehető dicsfényt bocsátott ki. A napsugarak, amelyeket keresztezett, felragyogtak a sapka aranyszálain, és szikrázó sugarakat küldtek vissza a hajóra. A hajó a leégetett terület közepén állt, melyet az első bázis számára tisztítottak meg.

A hajó belsejében a filoni ökológusok a képernyők előtt ültek, és a vadászmacska szemével láttak. Mindenfélét mormoltak egymásnak, ahogy először az egyik, aztán a másik, aztán a harmadik vett észre valami érdekeset.

– Macska, fiam – szólalt meg egyikük halkan –, még mindig nincs hang?

– Semmi, Brewer. De érezem, hogy figyelnek.

Egy másik ökológus hajolt előre. A száz képernyő mögötti fal egyetlen lüktető membrán volt. Ha bárhol beleszóltak, a macska sisakja érzékelte a hangot, és elvitte a vadászhoz.

– Mondd, fiam, milyen érzés?

– Nem vagyok biztos benne, Kicker. Kezdem összekeverni a dolgokat... mintha szemek bámulnának... és fák... és nedvek... és mégis mozog valami. De nem lehetnek a fák.

– Biztos vagy benne?

– Amennyire ebben a pillanatban biztos lehetek, Kicker. Bemegyek az erdőbe, majd akkor meglátom.

– Jó szerencsét, fiam.

– Köszönöm, Driver. Hogy van a golyvád?

– Jól vagyok, fiam. Vigyázz magadra.

A vadászmacska óvatosan odalépegetett az erdő szélére. A lombokon át besütött a nap a homályba. Odabenn hűs volt, és félhomály.

Most minden szem rajta volt.

Az első mancsával ruganyos, enyhén nedves, hűs talajt tapintott. A lehullott tűlevelek nedves masszává álltak össze, és fahéjillatuk volt. Nem túl erősen, csak kellemesen. Bement... egészen. Az utolsó, amit a filonik a száz képernyőjükön húszból láttak, az volt, hogy a farkait csóválja. Aztán a farkak is eltűntek, és a hetven képernyő a furcsa árnyékokba borult ösvényeket mutatta az óriás tűlevelűek között.

– Macska, fiam, tudsz valamire következtetni azokból az ösvényekből?

A vadász előbbre lépegetett és megállt.

– Igen, azt a következtetést tudom levonni, hogy ezek nem nyomok. Egy darabig egyenesen haladnak, aztán egy-egy fa tövében érnek véget. Talán valamit vonszolhattak erre.

– Meg tudod mondani, hogy mit vonszolhattak?

– Nem, Homer, igazán nem tudom. De bármit vonszoltak is erre, vastag volt és viszonylag sima. Csak ennyit látok. és bal oldali másodlagos lábával megpiszkálta a nyomot. A párnában taktilis szenzorok voltak.

A macska követte a nyomot annak a nagy fának a lábáig, ahol az érthetetlen módon véget ért. A tűlevelű fák hatszáz láb magasra emelkedtek a meleg, nedves levegőben.

Sipper, aki a hajón volt, a macska szemével látott, és mindenfélére felhívta a társai figyelmét.

– Némely tulajdonságaiban a Pseudotsuga Taxifoliára hasonlít, de egyértelműen tűlevelű. Figyeljétek meg annak a kérgét ott. Tipikusan Eucalyptus Regnans... de nézzétek csak, puha vörös spórák borítják a kérgét. Még soha nem találkoztam ilyesmivel. Mintha leolvadnának a fatörzseken. Tényleg...

Azt akarta mondani, hogy minden fát vörös spórák borítanak, de a vörös spórák ebben a pillanatban megtámadták a macskát.

Lecsusszantak a fákról, elborították a lenti kérget, mindegyik akkora volt, mint a macska feje, és amikor összeértek, egybeolvadtak, mint a lekvár. Amikor az egyik fáról lecsorgó vörös lekvár leért a földre, összefolyt a többi fáról lecsurgó vörös lekvárral.

– Fiam...

– Rendben, Kicker. Látom őket.

A macska lassan, óvatosan kezdett hátrálni. Nem volt könnyű elszaladni az összeolvadó vörös lekvár elől. A tisztás széle felé igyekezett. A filonik üresre, élettelenre égették, még a nagy fák törzse sem maradt meg, csak a körök látszottak a talajon, ahol a nagy fák álltak. Visszahátrált.

Visszahátrált az életből... vissza a halálba.

A macska megállt. Mi okozhatta ezt a gondolatot?

– Macska! Azok a spórák... akármik is... megszilárdulnak... Visszahátrált az életből... vissza a halálba.

a nevem bailey és én itt vagyok benned

ellopott a testemből

egy succubus

teremtés ő

akinek az

a valami

neve bábmester

akar valahol

a csillagokban toboroz

A vérvörös spóra valami tizenöt láb magas volt, formátlan, alaktalan, képlékeny, és nekitámadt a macskának. A vadász nem mozdult, a belsejében tombolt a harc.

– Macska, fiam! Fordulj meg! Gyere vissza!

A világegyetem a filoniké volt ugyan, de amikor úgy tűnt, hamarosan elvesztik ennek a világegyetemnek egy darabját, rádöbbentek, milyen fontosak lettek az eszközök, melyek segítségével birtokolják.

Bailey harcolt, hogy ellenőrzése alá vonhassa a macska agyát.

Több évszázadnyi kondicionálás harcolt ellene.

A spóra valami elérte a macskát, és körbecsepegte. A filonik képernyői vérvörösek lettek, aztán elsötétültek.

A valami, ami lejött a fákról, visszaszivárgott az erdőbe, egy pillanatra megremegett, aztán eltűnt, és a macskát is magával vitte.

Macska először az egyik szemét fókuszálta. Aztán a másikat. Aztán egymás után kinyitotta és fókuszálta mind a harminc szemét. Most már tisztán látta a helyet, ahol volt. Föld alatt volt, a formátlan falakból valami lé csöpögött, és sokszínű szálas folyadék. A folyadék lecsurgott a kérgen, ami olyan volt, mintha cseppkőből lenne, hosszan, fénylőn csurgott lefelé, és tűhegyes cseppekben végződött. A felület, amelyen a macska feküdt, fából volt, az erezete csodálatos, koncentrikus korallszín gyűrűk, melyek a széleknél sötét teakszínbe mentek át.

A spórák összeolvadtak, és halomban hevertek egy beugróban. Minden irányba alagutak vezettek, húsz láb átmérőjű, hatalmas alagutak.

A drótsapka eltűnt.

A macska felállt. Bailey ott volt benne, teljesen éberen, és a macskával társalgott.

– El vagyok vágva a filoniktól?

– Attól tartok, igen.

– A fák alatt.

– Úgy van.

– Mi az a spóra izé?

– Én tudom, de nem vagyok biztos benne, hogy te is megértenéd.

– Vadász vagyok. Egész életemet azzal töltöttem, hogy idegen életformákat és idegen környezeteket elemeztem. Meg fogom érteni.

– Mobil szimbióták, amelyek ezeknek a fáknak a kérgén élnek. Egyenként leginkább az anemonikus anaerob baktériumokra hasonlítanak, amelyek képesek kettéosztódni, anabiotikusok, anamnesztikusok, és majdnem kizárólag anci-klostomiázisszal táplálkoznak.

– Horogférgek.

– Nagy horogférgek. Nagyon nagy horogférgek.

– A váladékuk?

– Az vonszolják maguk után.

– De hát ennek semmi értelme. Lehetetlen.

– Akárcsak a reinkarnáció a yerbanok között. De azért előfordul.

– Nem értem.

– Mondtam, hogy nem fogod megérteni., – Honnan tudod te mindezt?

– Nem értenéd meg.

– ígérem, hogy el fogom hinni.

– Köszönöm. Egyébként nem ilyen egyszerű ám a fák meg a spórák dolga. Talán a legfontosabbat hagytam ki.

– Ami az?...

– Összekapcsolódva szinte értelmes gestalttá válnak. Képesek kommunikálni, és energiát kölcsönöznek a gazdafáktól.

– Ez még valószínűtlenebb.

– Ne velem vitatkozz, hanem a Teremtővel.

– Első ok.

– Ahogy akarod.

– Mit csinálsz a fejemben?

– Nagyon szeretnék kijutni belőle.

– És ezt hogy érheted el?

– Megakadályozom, hogy teljesítsd a küldetésed, hogy a filonik azt követeljék a Succubustól, hogy helyettesítsen engem. Gondolom, nagyon fontos vagy nekik. Egyébként elég beszari alakok, nem?

– Nem ismerem ezt a kifejezést.

– Akkor megadom az értelmét.

– Aha. Úgy érted.

– Igen. Beszari.

– Hát, mindig is ilyen volt a kapcsolat a filonik és a vadászok között.

– Mert szereted, hogy így van.

– A halat szeretem.

– Ezek a filonik szeretnek istent játszani, nem? Megváltoztatják ezt meg azt a világot, hogy megfeleljen az igényeiknek. Emlékeztetnek néhány hasonló alakra. Úgy hívták őket, hogy az Illendőség Urai. Meg a Succubusra. Belegondoltál már, hogy hány olyan faj és egyén van, aki szeret istent játszani?

– Pillanatnyilag csak ki szeretnék jutni innen.

– Az könnyű.

– Hogy?

– Barátkozz össze a tszechmákkal. – A fákkal vagy a spórákkal?

– Mindkettővel.

– Csak egy nevük van?

– Harmóniában élnek.

– Kivéve a férgeket.

– Egyetlen társadalom sem tökéletes. 19. szabály.

A macska a hátsó lábára ült, és tovább beszélgetett önmagával.

– Azt mondod, barátkozzam össze velük.

– Hát nem jó ötlet?

– És mit tanácsolsz, hogy fogjak hozzá?

– Ajánld fel nekik a szolgálataidat. Valami olyasmit, amit ők nem tudnak elvégezni.

– Például?

– Például megszabadíthatod őket a filoniktól. Pillanatnyilag ez a legnagyobb problémájuk.

– Szabadítsam meg őket a filoniktól.

– Igen.

– Egy őrültet fogadtam be a fejembe.

– Hát ha feladod, még mielőtt elkezdted volna...

– Pontosan hogy – izé, van neked valami neved?

– Hisz már megmondtam. Bailey.

– Ja, igen, bocsánat. Szóval, Bailey, pontosan hogy szabadíthatnám meg ezt a bolygót egy csillaghódító járműtől, amely alig valamivel nyom többet tizenháromezer tonnánál, hogy ne is említsem a sok tisztet és ökológust, akik több évszázada uralkodnak a fajomon, mint amennyit meg tudnék számlálni. Arra kondicionáltak, hogy tiszteljem őket.

– Pedig nem úgy beszélsz, mintha tisztelnéd őket.

A macska elhallgatott. Így volt. Egész másképp érezte magát. Hevesen utálta a filonikat. Sőt, gyűlölte őket, ahogy a fajtája gyűlölte őket több évszázada, mint amennyit meg tudott volna számlálni.

– Ez aztán furcsa. Meg tudnád magyarázni, hogy lehet?

– Hát – mondta Bailey –, tudod, én is itt vagyok. Lehet, hogy én törtem át az örökletes kondicionálást.

– Rosszul áll neked a beképzeltség.

– Bocs.

A macska tovább gondolkozott a lehetőségeken.

– Ha a helyedben volnék, nem töprengenék már sokáig – sürgette Bailey. Aztán meggondolta magát, és hozzátette: – Ami azt illeti, a helyedben vagyok.

– Te valamit mondani akarsz.

– Azt próbálom megértetni veled, hogy a gestalt spóra azért rakodott el, hogy figyelemmel kísérhesse, mi történik a betolakodóknál, de már jó ideje ülsz és töprengesz itt – ami, mivel náluk az információ azonnal elterjed az egész minden részében, olyasmi, amit képtelenek megérteni –, így aztán arra készül, hogy megemésszen téged.

A macska nagyon gyorsan pislogott mind a harminc szemével., – A spórák?

– Nem. A spórák csak a férgeket eszik. A kéreg kezd érdeklődve nézegetni.

– Kihez beszéljek? Gyorsan!

– Szóval úgy döntöttél, hogy mégsem tiszteled annyira a filonikat?

– Mintha azt mondtad volna, hogy siessek!

– Csak kíváncsi voltam.

– Kihez beszéljek?

– A padlóhoz.

Így aztán a vadászmacska a padlóhoz beszélt és megállapodtak. Elég egyoldalú megállapodás volt ugyan, de mégiscsak megállapodás.