TIZENEGY

A hatszögletű hold hűvös fényét kelét felől vetette a földre, amikor Devon nekivágott a hegyeknek. Az aljnövényzet fájdalmas karcolásokat mart a lábába, amikor átmászott a vízmosásokon. A környék, amit nappal úgy ismert, mint a tenyerét, most éjszaka ismeretlen tereppé vált: Devon a rövidebb utat választotta, egy keskeny erdősávon át. Alig lépett be a sötét erdőbe, egy éjszakai madár felrikoltott. Devon futni kezdett. Megbotlott egy kidőlt fatörzsben. Teljes hosszában elvágódott az avaron.

Egy percig mozdulatlanul feküdt, várta, hogy elmúljon az ijedtsége, és visszanyerje a lélegzetét. Az avar mellkasának süllyedése ütemében-ropogott. A fejét elfordította, hogy orra ne fúródjon a keserű illatú avarba. A mellkasába hasító fájdalom lassan szűnni kezdett.

Amikor meghallotta a távoli hangokat, tudta, hogy ideje tovább indulni. Felállt, és nekivágott, de csak tapogatni tudta az utat a fák között. Mögötte a holdfény hiába igyekezett áthatolni a fák koronáján, és az ágak szövevényén. Jobbra egy bagoly rikoltott, hangja erőteljesebb volt, mint az üldözők zsivaja.

Devon kibukkant az erdőből, és egy hatalmas réten találta magát. A távolban megpillantotta a fáklyák imbolygó fényét; a hegyek és közötte világítottak. Amíg, ő a földön hevert, az üldözők megelőzték, és most elvágták előtte az utat.

Megfordult, de a többi fáklyafény még mögötte volt. Látta a fák között imbolygó fénypontokat. Csak a fák között bújhat el.

Az üldözők óvatosan kerülgették a kidőlt törzseket. Az erdőnek ezt a fertályát ciklusok óta nem tisztogatták. Devon most hangokat is hallott, de egyetlen értelmes szót nem tudott kihámozni. Hallotta a nehéz csizmák dobogását a száraz avaron, az ágak ropogását. Megfordulva látta, hogy a másik csoport a réten már félúton van feléje. Lekuporodott egy rózsabokorba, igyekezett elkerülni a töviseket. A földre feküdt, és az avart magára seperte. Már éppen végzett, amikor szél támadt, és valósággal avaresőt zúdított rá. A teremtő is a segítségemre siet? Ha ugyan van Teremtő. Devon most már semmiben nem volt biztos.

Ahogy ott feküdt a hátán, valami keményet érzett a derekánál. Gondolta kődarab, és elkezdte kaparászni, hogy félredobja. De a közelben fáklyafény villant, ezért inkább mozdulatlanná merevedett.

Körötte mindenfelé ágak ropogtak, ágak zizzentek, avar sustorgott. Felismerte Vén Micah hangját.

– Nos, Ifjú Goodman, nem láttál semmit, a réten?.

Nem hallatszott válasz, Goodman nyilván a fejét rázta.

– Hát ti? Nem? És te?

Felismerhetetlen morgás a válasz.

– Lehet, hogy a másik csoport nem tudta időben bekeríteni – mondta Garth hangja –, és sikerült feljutnia a hegyekbe.

– Még nem juthatott el odáig – mondta Aram. – Csak percekkel azelőtt indult, hogy megérkeztetek a házamhoz.

– Nem bántalmazta a családodat? – kérdezte egy ismeretlen hang.

– Csak megrémítette őket –.felelte Aram. – Az egy őrült.

Devon elmosolyodott. Rachel tétovázása szóba sem került.

– Jobb lesz, ha tovább megyünk – mondta egy hang. – Ha előttünk van, növelheti az előnyét.

– Meg fogjuk találni – mondta Micah. helyeslő morgás hallatszott. – Még ha az egész világot is át kell kutatnunk utána.      .

A csizmás lábak dübörögve eltávoztak a rét felé. A fáklyafényt sötétség váltotta fel. Micah hangja a távolba veszett:

– Kisebb csoportokra kell szétválnunk. A Vének válasszák ki az embereket.

Más hangok neveket kezdtek kiáltozni.

Devon lassan és óvatosan leseperte magáról a leveleket. Azután megfordult, és fényes fémet pillantott meg maga alatt. Félresöpörte a leveleket; nagyobb fémfelület csillant meg a holdfényben. Tovább tisztogatta a terepet, és csak nézte az előbukkanó fémfelületet. Az erdő talajába süllyesztve egy fémkorong lapult. Gondosan letisztogatta róla a rózsabokor ciklusok óta ráhullatott száraz leveleit. Végül egy másfél méter átmérőjű korongot látott maga előtt. Egy pontján valamilyen kitüremkedés volt, az nyomhatta a derekát; apró félgömb volt, kis háromszögekből tevődött össze.

Devon megérintette a félgömböt, és pár másodpercig rajta nyugtatta a kezét. Halk kattanás hallatszott, és a fémkorong mint valami kagyló, szétnyílt. Devon vörös panelt pillantott meg alatta, az is háromszögletű volt, és akkora, mint a tenyere. Nem tudta, miért teszi, de ujjaival megtapogatta a panelt. Rugalmas volt, mint az eleven hús, de se hideg, se meleg érzetét nem keltette. A panel most zöldre váltott. Devon ijedten rántotta vissza a kezét. De bármilyen folyamatot is indított el, ezzel már nem tudta megállítani.

Láthatatlan harang kondult az erdő csendjében. A korong közepén fekete lyuk támadt.

És a fémajtó kinyílt.

Devon nyíló virágnak látta. Valójában egy hatalmas rekesznyílás lemezei nyíltak szét. A láthatatlan harang megint megkondult. A panel zölden villogott. Devon lepillantott a sötét lyukba; az az érzése támadt, hogy ilyen sötét lyukat még életében nem látott.

Micah, meg a többiek az előttük meredező sziklára néztek. Néhányan közelebb tolták fáklyájukat; lábnyomokat kerestek. De nem találtak egyet sem.

– Hacsak nem kőszáli kecske, ezt nem tudja megmászni – mondta Garth.

– Ha démon, semmi nem állhat az útjába – felelte valaki.

– Devon nem démon – mondta Micah. Beesett szemei nem látszottak a gyér fáklyafényben. – Ő hús-vér ember. Errefelé nem menekülhetett el.

– Lehet, hogy visszafordult, és lejjebb keresett egy átjárót.

Micah megint a fejét rázta.

– Akkor láttuk volna. Akkor is erre kellett jönnie.

– Bizonyára szem elől tévesztettük a réten, vagy az erdőben – mondta Aram.

– Úgy lehetett – bólintott Micah. – Visszafordulunk. Bizonyára lapul valahol, minta vadállat.

– A bozótban lehet mondta Aram. – Csak ott bújhatott el előlünk.

– Akkor pedig csapdába ejthetjük.

Az emberek elindultak visszafelé.

Miféle lyuk lehet ez? Devon óvatosan körbejárta a nyílást. A mélység áthatolhatatlanul feketének tűnt, és Devonnak az az érzése támadt, hogy egy feneketlen mélység peremén áll. A távolság érzése kerítette hatalmába; olyan távolságoké, dimenzióké, amiket itt, Cypress Cornersben nem tapasztalt. Másutt viszont igen... de hol is? Hirtelen eszébe jutott, és hátrahőkölt.

Belezuhanhat egy feneketlen alagútba... de Cypress Cornersben semmi sem feneketlen!

Devon a világban tátongó lyukba bámult, és megszédült. Végtelen zuhanás... És akkor eszébe jutott, hogy ki ő, és hogy hol van. Felrezzent merengéséből. A félelem még nem hagyta el, de már nem bénította meg.

Előre hajolt, és egy ágat dobott a mélybe. Az nem esett le, inkább valami láthatatlan felületen megpattant, és oldalt csúszott. Devon egy marék avarral próbálkozott. A levelek lassan libegtek lefelé, majd a föld színével egy síkban megállapodtak. Devon óvatosan a lyukba dugta a lábát, mint amikor a tó vizének hőmérsékletét mustrálja. Félelmét felváltotta a kíváncsiság.

Az üldözők hangja riasztotta fel. A nyílás rejtélyétől elbűvölten nem vette észre a közeledésüket.

– ...minden fát – mondta egy hang.

Devon megfordult, hogy elfusson. Megbotlott az apró félgömbben, és a nyílás fölé zuhant. Ijedtében felkiáltott, de elfojtotta. Vadul kapálózott a karjával, de csak zuhant a nyílás felé. A feketeség szédítően rohant feléje. Nem bírt megkapaszkodni, ujjai csak a túlsó perem csúszós szélét érték el. Pár másodpercig ott lebegett, kifeszítve a mélység fölött.

Minden erejét megfeszítve küzdött, hogy ki tudjon mászni. Hallotta izmainak ropogását; azután még valamit – egy különös, visító hangot, amely egyre magasabb lett, már a foga is fájt belé.

Harmadszor is megkondult a harang. Sápadt, kék fény gyúlt alatta a lyukban. Ahhoz elég intenzív volt, hogy Devon megpillanthassa a peremet markoló kezét. Látta az izmait egyenként, az ízületeket, azután a csontjait, mintha az izmai üveggé változtak volna. A Sípolás tovább erősödött, elnyomott minden más hangot, az üldözők moraját, az ágak recsegését, a madarak rikoltozását, a szél süvöltését.

Szél csapott Devon arcába. Hiába küzdött ujjai nem bírták tovább megtartani. Ó, teremtőm, ne húzz lé a pokolba...Azután a szél beszippantotta az alagútba.

Csak egy hosszú, kétségbeesett sikolyra maradt ideje.

Eltűnt a fényes alagútban, csak a kékes fény maradt utána. A visító hang halkulni kezdett, és lassan mély búgássá változott. A rekesznyílás lassan összezárult, a kis félgömb is ráborult a panelra. A kis panel villogó zöldje folyamatos vörösre váltott.

Légörvény támadt, és avar, ágak, és por telepedett a fémlapra.

Amint a fuvallat elült, a bokrok ágai is megállapodtak. A vastag avartakaró mozdulatlanná vált. A hatalmas írisz ismét láthatatlan volt.

Hallották a sikolyt. Éppen átvágtak a réten, az erdő felé Az elől lévők megálltak; a mögöttük igyekvők utolérték őket. Megint egy csoport voltak.

– A Teremtő jókedvére! – kiáltotta Ifjú Goodman. – Mi volt ez?

– Ne káromold az Ő nevét! – szólt rá Micah gorombán.

– Mintha egy csapdába esett állat üvöltött volna – mondta Aram.

– Ilyen nagy állat nem létezik – mondta valaki.

A hang lassan elhalkult.

– Menjünk – mondta Micah.

– Az erdőbe? – nézett rá Ifjú Esau hitetlenkedve.

– Igen – hangzott a válasz. – Az erdőbe.

– De ott van valami.

– Az istenkáromló Devon van ott.

Esau tétován jegyezte meg:

– Ő nem hallat ilyen hangokat.

– A vízmosásban haladunk – mondta Micah, és otthagyta a társaságot. Néhány lépés után megfordult, és visszanézett rájuk.

– Ki tart velem? Ki segít elvégezni a Teremtő munkáját?

Egymásra pillantottak. Morgás támadt.

– Én megyek – mondta Garth.

– Én is – mondta Aram.

A többiek is nekivágtak.

A vízmosásban nem voltak annyira szem előtt. Magasra tartották a fáklyáikat, nehogy a bozót meggyulladjon körülöttük.

– Itt nincs senki! .

– Itt sincs!

A hangok mindenfelől hallatszottak az erdőből. Az ágak megreccsentek a csizmák alatt. Ifjú Esau megbotlott az írisz nyitó mechanizmusában, és felbukott.

Társai felsegítették, és eltaposták a lángra lobbant avart.

– Átkozott erdő – mondta. – Fel kellene égetni az egészet.

– Ne beszélj ostobaságot – szólt rá Aram.

Amikor eldöntötték, hogy Devon nem a bozótosban rejtőzött el, mindannyian összegyűltek az erdősáv túlfelén elterülő mező szélén. Vén Micah a fogát csikorgatva nézett végig a társaságón.

– Innen a faluig minden nyúlfekvést, minden mókusodút átvizsgálunk – mondta. És nekivágott.

Amikor a tömeg kezdett szétszéledni a mezőn. Garth lopva a köpenye alá rejtette azt a fémrudat, amit a bozótosban talált. Visszanézett az erdő sötétjébe, és kíváncsi lett, hol lehet Devon. Akárhol is van, Garth magában szerencsét kívánt neki.