ÖT

Ilyen a lélekállomáson lenni. Kerek. Lenyomja a fű illata. Veszedelmes, mert a zene dinamikusan össze-összehúzódik: már előfordult, hogy a lelkek túlságosan teljesek lettek, és ettől elernyedtek és összelappadtak. Sok fehér űr volt. Semminek nem volt még a maga helye, ezért semmit nem lehetett kétszer ugyanazon a helyen megtalálni, de ez nem is volt fontos, hisz ha a Succubus ráirányította valamire a lencséjét, az rögtön megremegett, és valami különös öntudatra ébredt.

Bailey talán tizenkét percet töltött azzal, hogy új életre keljen, mint összeomló csillag, aztán megfordította az interface-eit, és Boleyn Annaként maszturbált.

Élvezte a mentát, ahol a legerősebb az illata, a sekély talajrétegen át le egész a növény gyökereiig, aztán kiterjeszkedett, átnyomult egy jégkristályon, és megvilágította egy ónixaszteroida legmagasabb csúcsának távoli tömbjét és ezzel fény-árnyékban alkotta újjá az utolsó vacsorát.

Ezerhétszáz évig égett, mint az illuminált B egy tiltott varázs első stanzájában egy papiruszon, amelyet arra használtak, hogy felidézze James Fenimore Coopert, a lidércet, aztán kilépett önmagából, és bámulta a saját százezer síkú rovarszemét.

Megengedte magának, hogy egy fán élő lajhár méhéből szülessék újjá, aztán felszikrázott, mint az eső, amely tízezer évre elárasztott egy szénbolygót. És ragyogott. És gyászolt.

Bailey, a teljes Bailey, újra lélek, szabad, mint az egész világegyetem, elvetette magát egy enyhén ellaposodó parabola túlsó végére, amely magában foglalta a sötétséget. A sötétséget még mélyebb sötétséggel töltötte meg, és barna vadvirágokban fürdette szökőkútjait. Ujjhegyeiből ibolyaszín sugarak áradtak, az orrából, a nemi szervéből is, a testét borító szőrzet legkisebb szálából is vizet árasztott és zümmögött.

Aztán a Succubus a lencse alá rántotta.

És Baileyt ismét kiküldték.

Aki takarékos, semmit el nem dob.