HUSZONNYOLC

Órákkal azután, hogy Vén Jubal hazaküldte az őröket, és bezárta a ketrecet, Vén Micah meglátogatta Devont. A fiú az ajtónál állva nézte, mint közeledik a lámpás fényköre. Amikor megpillantotta a közeledő arcát, csak annyit mondott:

– Te?

– Igen – mondta Micah az ajtó rácsain át a fiúra pillantva. – Én.

– Miért nem őriztek? Amióta Jubal elment; te vagy az első, akit látok.

– Aligha hiszem, hogy el tudnál szökni – mondta Micah nyugodt hangon. – Hogy miért nem őrzünk... nos nagyon régen volt, amikor Cypress Cornersben megköveztünk valakit. Kemény halál az. Az emberek nem mernek a közeledbe kerülni, amíg a kijelölt időpont el nem érkezik.

– Most miért nem úgy beszélsz, mint egy Vén? – kérdezte Devon.

– Mert most nem mint Vén jöttem ide. Én csak egy ember vagyok, aki eljött meglátogatni a rabot. Egy fáradt, és nagyon öreg ember.

Devon hitetlenkedve nézett Micah-ra. Ritkán hallott egy Vént így beszélni.

– Mit akarsz?

Micah hezitált.

– Semmit. Csak beszélgetni.

Egy ideig csak álltak a rács két oldalán. Micah megköszörülte a torkát.

– Rachel hol van? – kérdezte Devon.

– Otthon, úgy gondolom. A családjával.

– Nem esett bántódása?

– Ő Ifjú Garth felesége lesz. Rachelt nem fogja bántani senki.

– Nem akarom, hogy énmiattam bármi baj érje.

– A te emléked lassan feledésbe merül, Devon. A Teremtő türelmes és könyörületes. Ifjú Rachelnek minden lehetőség megadatik.

Devon tagjai reszkettek.

– Ez az éjszaka sosem ér véget.

– Ez csak az előtt tűnik így, aki nem gondolkodik el a saját sorsán.

– Ezt már hallottam, Vén Micah – mondta Devon fáradtan.

– Mégsem fogadtad meg. Akkor sem, amikor első ízben a hegyekbe küldtünk, akkor sem, amikor újra visszaküldtünk. Devon, te ostoba vagy. Rosszabb: javíthatatlan bolond.

– Hogyan vezekelhetnék? – mondta Devon. – Láttam, amit láttam. Megtettem, amit megtettem.

Micah nem válaszolt. A falu felett egy éjszakai madár rikoltozott.

– Minden, amit az Imaházban mondtam, igaz. Lehet, hogy eretnekség, de én átéltem. Jártam ezen a világon kívül, és visszatértem. Miért nem teszed félre elvakultságodat egy percre, és hiszel nekem?

A Vén sokáig tétovázott, mielőtt válaszolt.

– Nem hihetek neked.

Devon lassan felemelte a fejét, és a Vénre pillantott.

– Igen – mondta Micah.

– Akkor miért... – Devon széttárta a karját mintegy a ketrecre, a falura, egész Cypress Comersre utalva. – ...akkor minek van mindez?

– Kell erre válaszolnom? Hát hiába voltak ifjúkori leckéid, nem vontad le belőlük a nyilvánvaló következtetést?

– Ez nem nyilvánvaló – mondta Devon. – Semmi ok nincs arra, hogy az emberek ne tudják meg: az ő világuk csak egy a sok száz közül, és a világmindenség nagyobb, mint ez a fémkupola. Semmi ok nincs arra, hogy megtiltsd nekik, hogy kérdezzenek.

– Hagyd abba! Megint túlértékeled a valóságot.

Devon kérdőn pillantott rá.

– Ez a valóság. – Micah ujjával a föld felé bökött. – Lényegtelen, mi van ezen túl. Cypress Comers egy zárt egység.. Törődjenek mások azzal, hogy mi van a mi világunkon kívül. Nekünk ehhez a világhoz van közünk. A Teremtő törekvése a rend, az, hogy rendszert vigyen a káoszba. – Micah arckifejezése fájdalmat tükrözött. – Te látod, hogy ebben a kis világban milyen szánalmasan messzire sodródtunk az ideálistól. El tudod képzelni, milyen pusztítást okozna, ha ez a zárt világ egyszeriben kitágulna? Az emberek kiszabadulnának a rendből, és senki nem művelné a földet.

– Nem lesz szükség rá, hogy földet műveljenek – mondta Devon –, ha ezt a Bárkát, amin utazunk, eléri a végzete. Ez az egyszerű igazság.

Micah megrázta a fejét.

– Ha ennek a Bárkának, ahogyan te nevezed, meg van írva a végzete, akkor arról a Teremtő is tud. Azt mondod, több száz Cypres Comershez hasonló világ van. Akkor ebből az következik, hogy megszámlálhatatlan ember van még rajtunk kívül, akik meg tudják javítani a Bárkát. Végezzék el ők a munkát, mi maradunk itt.

– Csakhogy ők nem tudnak róla... – mondta Devon.

– Csak te? – vonta fel Micah a szemöldökét. – Csak te, Devon? Erre van egy szó... megalomániás.

Devon undorodva elfordult.

– Először arra gondoltam, talán túl szigorúak voltunk veled, fiú – emelte fel a hangját Micah. – Most már látom, hogy a büntetésed túlságosan is enyhe. Éppen olyan konok vagy, mint az apád.

– Az apám? – szólt közbe Devon.

– Öreg Devon – mondta Micah, és összeszorította az ajkait. – A szakadár, a boszorkánymester, a... – szinte köpködte a szavakat –, ...folyton kérdező.

Devon felállt és tiltón felemelte a kezét.

– Senki ne beszéljen így az apámról!

Micah szeme mintha megvillant volna a lámpás fényében.

– Senki nem tudta róla. Eljött hozzám, és az istentelen meséivel traktált, azt hitte, segíteni fogok neki; de én felismertem eretnekségét. A teremtő tisztánlátással is megáldott.

– Miről beszélsz?

– Boszorkányságról, kölyök. Öreg Devon őrült víziói ismeretlenek voltak mások előtt, mások lelkében, álmaiban tett utazásai…

– Álmok! – kiáltott Devon. – Tudott utazni álmában?

– Úgy ám – felelte Micah. – A pokolba, meg vissza. És én végül nem engedtem visszajönni. – A Vén közelebb lépett a rácshoz, onnan nézett Devon arcába. – Te is részt vettél azokon az utakon, de téged a Teremtő megkímélt. Gondoltam, oka volt rá, mert javítható vagy. De tévedtem; mindvégig magadon hordoztad apád stigmáit...

– A tűz. – A felismerés alakot öltött Devon agyában. – Te ölted meg őket! – A fémajtónak ugrott, és rázni kezdte. Az nem sokat engedett, Micah mindenesetre hátrált.

– Dehogy – mondta. – A Teremtő volt.

– Gyilkos.

Micah lehajolt, és felvette a lámpást.

– Az éjszaka visszalévő része igen rövid. Használd ki és vezekelj!

– Nem én.

– Akkor is itt hagylak, fiam. Merülj csak el saját gondolataidban. Reggel találkozunk Garth és Rachel társaságában.

– Rachellel nem – mondta Devon.

– Pedig ő fontos tagja a társaságnak, Devon. – Elfordulva még hozzátette: – Ő fogja rád vetni az első követ.