NÉGY

Tágas ég meredt vissza rá.

Ült a szirtfokon, szürke haját cibálta a szél, meg-meglebbentve lágyan a nadrágjából kilógó piszkos ingderekát.

A vándordalnok ült a szirtfokon, és tekintete végigsiklott a domboldalon, le egészen a dombok koszorújában elterpeszkedő, csillogó bőrű sárkányig: a városig. A városig, amely az egykori termékeny mezők helyén kuporgott.

Ezen a nyugodalmas világon, messze a magasan és állhatatosan ragyogó vörös naptól, ült a vándorénekes, és eltűnődött rajta, milyen sokféle lehet a béke. És az, ami nem béke, sohasem lehet azzá.

Tekintete segélykérően tapadt a feje feletti sötétség bölcs örökkévalóságához. Senki sem látta, amint egyetértően visszahunyorított a hallgatag csillagokra.

Sóhajtva csapott vállára dobta a megviselt theremint. Ez egy hordozható szerkezet volt, mindkét rúdja elgörbült, a telepe összevissza toldozott és forrasztott. Teste szinte azonnal felvette a vándorok kissé görnyedt, hajlott hátú tartását. Leporoszkált a domboldalon a rakétatér felé.

Itt kint, a peremvidéken rakétatérnek hívták, jóllehet már régen nem használnak rakétákat. Manapság valamilyen furcsa csövekben közlekednek, amelyek fütyülve, szikrázva úsznak a hajó után, míg át nem buknak a nem űrbe, s örökre el nem tűnnek abban.

Az aszfalt kopogott a csizmája sarka alatt. Csizmái ragyogtak a precízen gondos ápolástól: tükörfényes felületük visszaverte a röptéri reflektorok fénykoronáját, sőt még a távolban pislákoló csillagok halvány fénypontjait is. A vándorénekes aprólékos gonddal fényesítette őket, rikító ellentétben amúgy sem túlságosan ápolt külsejével.

Szálfatermetével szinte mindenkit lepipált hosszú, hontalan barangolása során. Teste sovány volt és ruganyos, mint a magasfeszültségű vezeték; amely egyből elárulja, mekkora erő és fürgeség lakozik benne. Járása könnyed volt, hangsúlyozta hosszú lábait és nyurga karjait, és szabályos fejét olyan golyóhoz tette hasonlóvá, amely éppen csak hogy megáll a súlyához képest túlságosan hosszúnak és vékonynak tűnő nyakon.

Fényes csizmái kopogásának ütemét félig dúdoló, félig fütyülő dallammal kísérte. Valami régen volt, régen elfeledett ének dallamával.

A hegyek mögül bukkant elő. Senki sem tudta, honnan. Senki sem törődött vele, honnan.

De amikor jött, hallgatták őt. Szinte áhítattal lestek a szavait, azoknak az embereknek a kétségbeesésével, akik tudják, hogy el vannak tépve hazai világuktól: akik valahányszor útra kelnek, tudják, hogy ritka az, aki visszatér közülük. A békéről énekelt, a földről, arról, hogy mi marad az embernek – minden embernek, mindegy, mennyi a fegyvere, vagy milyen a bőre színe –, mihelyt elherdálja az őt megillető örökkévalóság utolsó morzsáját is.

Hangját elfátyolozta a halál szomorúsága – a halálé, mielőtt az élet bevégezte volna a munkáját. Kicsendült belőle azonban a gyors ujjak munkálta fém ujjongása, a nikkelacél ereje az.esztergakés alatt, a magányba alkotó szív és a lélek vföldsése. Hallgatták az esti széllel szárnyaló, ezernyi világ sötétségén át ezernyi széllel versenyt üvöltő énekét.

Az aknászok felegyenesedtek, amint megpillantották a közelgő alakot, és fülüket megütötte hallgatag dudolása és csizmáinak ütemes koppanása. Lestek, hogyan közeledik feléjük a felszállópályán.

Sok éve járta már ekkor a csillagösvényeket. Megjelenése nem okozott semmi feltűnést. Ugyanazzal a bizonyossággal felismerték, mint önnönmagukat. Feléje fordultak, és ő ott állt, akár egy oszlop a pálya fény-árnyék tarkasága közepette. Lassan megindult feléjük, és ők elzárták a csöveket, amelyeken keresztül radioaktív eledellel etették a hajókat; eloltották a fáklyákat, amelyekkel a hajók fémbőrét nyúzták; és hallgatták őt.

A vándorénekes tudta, hogy hallgatják, és kioldozta a hangszerét, s a hangrudakkal ellátott keskeny doboz szíját átvetette a nyakán. Hízelgő ujjai végigsiklottak a rudakon, és kicsalták belőlük a lélek dalát, a lélekét, amelyet meghalni a semmi feneketlen kútjába vetettek, s ott kiáltozik, nem annyira a halál gyötrelmeitől, mint az iszonyattól, hogy végső órájában magára maradt. És a munkások sírva fakadtak.

Nem szégyellték könnyeiket, amelyek végigpatakzottak arcuk szennyén, és elkeveredtek munkájukat jelképező izzadságcsöppeikkel. Álltak némán és mélán, várták, hogy odaérjen közéjük.

És mielőtt még tudatára ébredtek volna, hogy véget ért a dal, és miután már az utolsó jajongó kiáltás is eliramodott a hegyek közé, még mindig csak álltak, és percekig füleltek az utolsó panaszos hangokra.

A kezek sután végigsimították az arcokat, és még jobban szétkenték rajtuk a maszatot, s az emberek lassan megfordultak, és kezükbe vették a szerszámaikat. Úgy tűnt, mintha minél közelebb érne hozzájuk, annál kevésbé képesek a szemébe nézni; mintha túlságosan a veséjükbe látna ahhoz, hogy kényelmesen érezzék magukat a közelében. A tisztelet és a félelem viaskodott bennük.

A vándordalnok meg csak állt és várt.

– Hé, te ott!

A vándorénekes nem mozdult. Puha talpú léptek neszét hallotta a háta mögött. Egy napbarnított, ruganyos, majdnem olyan magas űrhajós közeledett feléje hátulról, mint a balladaénekes, akit emlékeztetett egy másik űrhajósra, egy szőke hajú ifjúra, akivel valaha régen összehozta a sorsa.

– Mit tehetek érted, dalnok? – kérdezte az űrhajós, a rég elfelejtett Föld öblös hanghordozásával.

– Mi a neve annak a világnak? – fordult feléje az énekes. Hangja puha volt, mint a bársonyon áthúzott tű.

– Az itteniek Audinak hívják, a térképeken pedig úgy szerepel, mint Rexa Majoris XXIX. Miért kérded?

– Ideje továbbállni.

Az űrhajós arca széles vigyorra nyílt, az öröm sűrű ráncokat gyűrt vizenyősbarna szeme köré.

– Elvihetlek?

A vándor bólintott.

Az űrhajós arca meglágyult, az örök éjszakába pillantás barázdái kisimultak, és kezét nyújtotta.

– Quantry vagyok, góré a Lucy Marlowe szellemén. Ha nincs ellenedre, hogy ledolgozod az útiköltséget, vagyis énekelsz az utasoknak, szívesen látunk a hajónkon.

A szálfaember elmosolyodott – arca árnyain átfutó fénysugár.

– Ez nem munka.

– Akkor hát megegyeztünk! – kiáltott fel az űrhajós. – Gyere, keresünk neked egy priccset a fedélközben.

Ellépkedtek a takarítók meg az aknászok között. Egyik oldalról a fluorofáklyák, másik oldalról az önműködő hegesztőgépek sistergő villogása világította meg az útjukat. A Quantry nevű férfi a sima hajófalban ásító nyílásra mutatott, és a vándorénekes bemászott rajta.

Quantry a reaktor üzemanyagtankjai mögött jelölte ki a szállását: az egyik szállítósínre akasztott elektromos takaró jelezte a birodalma határát. Az énekes feje alá gyűrte a párnát, és ledőlt gyalupadból előléptetett ágyára. Gondolataiba mélyedt.

Csendben suhantak tova a percek, és gondolataiba merült elméje alig érzékelte, hogy a hajóajtók becsapódtak, a konvertercellákhoz megindultak a csöveken a radioaktív adalékok, az emelőfúvókákat kinyújtották. Elméje akkor sem zökkent ki a gondolataiból, amikor a fúvócsövek izzani kezdtek, és a hajó alatti aknát zöldes üveggé olvasztották. A fúvócsövek, amelyek felröpítik a hajót addig a magasságig, ahol a hajtót – vagy a hajtónőt, mivelhogy a legtöbb esetben nő volt a pszioidáknak ez a fajtája – felébresztik álmából, hogy átzökkentse a hajót az antitérbe.

Mihelyt a hajó elszakadt a szilárd talajtól, a süvítő szikracsóvájára támaszkodva megindult felfelé, a vándorénekes a hátára fordult, és hagyta, hogy a gyorsulás megnyugtató keze még mélyebb mélázásba ringassa. Gondolatai szövetébe befonta a múltat, a még régebbi múlt időket, amelyeket ismereteivel át tudott fogni.

Ekkor a konvertercellákat kikapcsolták, a hajó megremegett, és a vándor tudta, hogy átzökkentek az antitérbe. Felült, a szeme a távolba meredt. Gondolatai ott barangoltak egy fényévek milliárdjaira levő, az évszázadok ködébe vesző világ felhőtakarója alatt. Amelyet ő sohasem fog többé meglátni.

Volt idő a futásra, és volt idő a pihenésre, de még a futás idejéből is jutott a pihenésre. Elmosolyodott magában, olyan halványan, hogy szinte nem is volt az mosoly.

Odalent a reaktorteremben hallották az énekét, amely tétován elkapta az antitérhajtómű duruzsolásának ütemét, aztán szilárdan megkapaszkodott benne. Az emberek ellágyuló arccal pillantottak össze.

– Jó utunk lesz – mondták egymásnak mosolyogva.

A tisztek tartományában Quantry a szorosan bezárt pajzsokra tekintett, amelyek kívül rekesztették a nem tér foltos őrületét, és ő is elmosolyodott. Valóban jó útjuk lesz.

A társalgóban az utasok is hallgatták a lentről felszűrődő magányos ének különös dallamait, és még ők is kénytelenek voltak bevallani – bár ennek megállapítására semmilyen eszközük nem volt –, hogy valóban kellemesnek ígérkezik ez az utazás.

És odalent a fedélközben senki sem vette észre, hogy az a valaki, akit ők vándorénekesnek hívtak, miközben ujjai végigsiklottak az ütött-kopott theremin billentyűin, gyufa nélkül gyújtotta meg a cigarettáját.

Bárányi Gyula fordítása