KILENC

Eltelt egy hét, mire Aaron, Lew és Ira eljöttek értem. Akkorára eléggé begolyóztam már. Kint ültem a panzió hátsó verandáján. Szívtam a csutkapipát, és levetettem az ingem, hogy érjen egy kis nap. Ami persze nem volt. Őrület!

Megkerülték a házat.

– Jó reggelt, Vic! – üdvözölt Lew. A vén trotli egy nádpálcára támaszkodva bicegett. Aaron megeresztett felém egy nagy mosolyt. Olyat, amit egy nagy fekete bikának szán az ember, amelyik épp arra készül, hogy betegye a lőcsöt egy jóféle tenyészmarhának. Ira olyan arcot vágott, hogy be lehetett volna vele tüzelni a kandallóban.

– Hello, Lew, mizujs! Jó reggelt, Aaron, adj isten, Ira!

Lew szemmel láthatólag elégedett volt.

Na, ti tetvek, várjatok csak!

– Nos, kész vagy az első hölgy fogadására?

– Készebb már nem is lehetnék, Lew – mondtam felállva.

– Jó kis füstölnivaló, mi? – mondta Aaron.

Kivettem a csutkát a számból.

– Meghiszem azt! – mosolyogtam. Meg se volt gyújtva a nyamvadt pipa!

Átkísértek a Marigold Streetre, és ahogy egy sárga redőnyös, fehér cölöpkerítéses kis házhoz értünk, Lew megszólalt:

– Ez itt Ira háza. Quilla June az ő lánya.

– Hát akkor. Isten nevében! – mondtam. Ira sovány állizmai ugrálni kezdtek. Bementünk a házba.

Quilla June a kanapén ült az anyjával, aki éppolyan volt, mint ő, csak régebbi kiadásban, és vékony, akár az aszalt giliszta.

– Holmes kisasszon! – mondtam kicsit meghajolva. Erre elmosolyodott. Kényszeredetten, de mosolygott.

Quilla June összezárt lábbal ült, kezét egymásra téve az ölében. Egy szalag volt a hajában. Kék színű. Jól ment a szeméhez.

Dübögésfélét éreztem a hasamban.

– Quilla June – mondtam.

Felnézett.

– Jó reggelt, Vic.

Aztán mindenki csak állt zavarodottan, míg végül Ira hablatyolni nem kezdett, hogy menjünk be a hálószobába, és essünk túl ezen a természet ellen való ocsmányságon, hogy elmehessenek végre a templomba imádkozni a jóistenhez, nehogy valagon sújtsa valamennyiüket a bosszú villámával, vagy valami ilyesmi.

Így aztán kinyújtottam a kezem, és Quilla June megfogta anélkül, hogy felnézett volna, és elmentünk hátra, egy kis hálószobába, és ott megállt, a fejét lehorgasztva.

– Nem mondtad el nekik, igaz? – kérdeztem.

Megrázta a fejét.

Valahogy nem is akartam már megölni. Szerettem volna átölelni. Jó szorosan. Így is tettem. Ő meg sírni kezdett, bele a mellembe, és a hátamat lapogatta. Aztán felnézett rám, és ömleni kezdtek a szavak belőle:

– Jaj, Vic, annyira, de annyira sajnálom, nem akartam én, de muszáj volt, azért küldtek, úgy féltem, és szeretlek, és most itt vagy lent, és nem is ocsmányság, ugye, mint ahogy a papi mondja?

A karjaimban tartottam, és csókolgattam, és mondtam neki, hogy minden rendben van, és aztán megkérdeztem tőle, nem akar-e megszökni velem, és azt mondta, de igen-igen-igen, és tényleg akart is. Aztán megmondtam neki, hogy lehet, hogy bántanom kell majd a papiját, ha le akarunk lépni, mire olyan lett a nézése, amit már nagyon jól ismertem.

Mert minden jólneveltsége ellenére Quilla June Holmes nem nagyon szerette imát kajdászó papiját.

Megkérdeztem tőle, van-e kéznél valami súlyos tárgy, olyasmi, mint egy gyertyatartó vagy egy bunkó, de azt mondta, nincs. Így aztán elkezdtem kurkászni abban a hátsó hálószobában, és az egyik fiókból előszedtem egy párat a papija harisnyái közül. Lehúztam az ágy végéről a nagy sárgaréz gömböket, és belepottyantottam őket a harisnyába. Próbálgattam a súlyát. Ez az! Jó lesz!

Quilla June nagy szemeket meresztett rám.

– Mit akarsz ezzel?

– Le akarsz lépni innen?

Bólintott.

– Na, akkor állj az ajtó mögé. Nem, várj csak! Van egy jobb ötletem. Eridj az ágyra.

Lefeküdt az ágyra.

– Oké – mondtam –, most pedig húzd fel a szoknyád, rántsd le a bugyid, és vesd szét a lábad. – Tiszta rémület volt a pillantása. – Gyerünk – mondtam –, ha meg akarsz szabadulni innen!

Így hát szót fogadott, én meg szépen elrendeztem a tagjait, aztán az ajtó mellé álltam, és odasúgtam neki:

– Hívd a faterodat. De csak őt!

Egy hosszú pillanatig habozott, aztán felkiáltott. Nem volt szükség megjátszania magát:

– Papi! Papi! Gyere, kérlek! Papi! – Aztán szorosra zárta a szemeit.

Ira Holmes berontott az ajtón, egy pillantást vetett titkolt vágyai célpontjára, az álla leesett, én meg berúgtam az ajtót mögötte, aztán tiszta erőből odasóztam neki. Jött belőle egy kis szaft, befröcskölte vele az ágyneműt, aztán összecsuklott, de nagyon.

A lány, mihelyt meghallotta a klank! – ot, azonnal kinyitotta a szemét, és amikor a massza a lábára fröccsent, elfordult, és a földre okádott. Tudtam, nem vehetem hasznát, hogy Aaront is becsalogassa, így hát kinyitottam az ajtót, kidugtam a fejem, és aggodalmas képpel megszólaltam:

– Aaron, nem jönne be egy percre? – A férfi Lew-ra nézett, aki épp arról dumált Mrs. Holmesszal, hogy mi mehet a hátsó szobában, és amikor Lew beleegyezően bólintott, belépett a szobába. Vetett egy pillantást Quilla June csupasz szőrösére, aztán a vérre a falon meg az ágyneműn és Irára a földön, és már épp nyitotta a száját, hogy üvöltsön, amikor bemázoltam neki. Még kétszer be kellett húznom neki, míg a földre került, és aztán még egy mellbe rúgásra is kénytelen voltam, hogy végképp elhallgasson. Quilla June még mindig okádott.

Elkaptam a karját, és lerántottam az ágyról. Apám, hogy bűzlött, de legalább csendben volt.

– Gyerünk!

Megpróbált ellenszegülni, de nem eresztettem. Kinyitottam a hálószobaajtót. Miközben a lányt kifelé ráncigáltam, Lew a botjára támaszkodva feltápászkodott. Kirúgtam a botot a vén görény alól, és már csuklott is össze rakásba. Mrs. Holmes minket bámult, azon törhette a fejét, mi lehet az öregével.

– Odabent van a szobában! – mondtam a bejárati ajtó felé indulva. – Kapott egyet a fejére a jóisten segítségével.

Aztán kint voltunk az utcán, Quilla June ott bűzlött az oldalamon, öklendezve és brühükölve, s közben biztos azon tűnődött, mi történhetett a bugyogójával.

A fegyvereimet a Tanácsadás Üzleti Ügyekben irodájában zárták el egy ládába, így hát tettünk egy kitérőt a panzió felé, hogy magamhoz vegyem a pájszert, amit a benzinkutas hátsó verandájáról csaptam meg. Aztán átvágtunk a Farmerek Egyesülete mögött, be az üzletnegyedbe, egyenest a TÜÜ felé. Az egyik irodista az utamat állta, de szétcsaptam a kobakját a pájszerral. Aztán lefeszítettem a lakatot a Lew szobájában tartott ládáról, kivettem belőle a 30-06-ost meg a 45-öst és az összes lőszert meg a nyársat és a kést meg a készletet, és fölfegyverkeztem. Akkorára Quilla June-nak kezdett kissé visszatérni az esze.

– Jaj, hová megyünk, jaj, hová megyünk, jaj, papi, papi, jaj...

– Hé, Quilla June, ide hallgass! Hagyd ezt a papizást! Azt mondtad, velem akarsz jönni... hát én megyek! Gyerünk, bébi, és ha tényleg jönni akarsz, vigyázz, le ne maradj!

Túl be volt ijedve ahhoz, hogy ellenkezzen.

Kiléptem az üzlet ajtaján, és már jött is a zöld őrkaszni, sebesen, mint egy agár. Széttárta a kábeleit. Ezúttal nyoma sem volt rajtuk kesztyűnek, hanem kampóban végződtek.

Fél térdre ereszkedtem, rácsavartam a 30-06-os szíját az alkaromra, gondosan céloztam, és belelőttem a nagy üvegszem kellős közepébe. Egyetlen lövés, dajng!

Az eltalált szem szikraesőt szórva szétrobbant, aztán a zöld kaszni megingott, majd nagy csikorgás és nyüszítés közepette bement a Kifli Butik kirakatába, szikrákkal és lángokkal szórva teli a helyiséget. Nem rossz!

Megfordultam, hogy karon ragadjam Quilla June-t, de eltűnt. Kinéztem az utcára, s láttam, hogy jön az egész polgárőrség, élükön Lew-val, aki úgy ugrándozott a botján, mint valami különös szöcske.

És akkor elkezdődött a lövöldözés. Öblös, durranó hangok. A 45-ös, amit Quilla June-nak adtam. Felnéztem, és a veranda tetején megpillantottam őt. Az automatát a korlátra támasztotta, mint valami profi, belecélzott a csőcselékbe, és úgy eregette a lövéseket, mint Vad Bill Elliott valamelyik 1940-es filmben.

Milyen ostoba egy liba! Istenem, milyen ostoba! Pocsékolja itt a drága időt, mikor mennünk kéne!

Megleltem a fölfelé vezető lépcsőt odakint. Hármasával szedtem a fokokat. Quilla June egyfolytában mosolygott, és valahányszor kipécézte valamelyik tagot a csürhéből, a helyes kis nyelve hegye kicsusszant a szája sarkán, a szeme különös fénnyel csillant, és – beng! – már bukott is föl a pasas.

Igazán élvezte a dolgot.

Amikor odaértem hozzá, épp a piszkafa anyját vette célba. Tarkón vágtam, hogy elvétette a lövést, és az öreg hölgy egy apró tánclépés után csak jött tovább. Quilla June hátraperdült, és gyilkos szemekkel nézett rám.

– Eltévesztettem miattad! – Kirázott a hideg a hangjától.

Elvettem tőle a 45-öst. Az ostoba! Ilyenre pazarolni a lőszert!

A lányt magam után húzva megkerültem az épületet, találtam hátul valami csűrfélét, ráugrottam a tetejére, és szóltam, hogy kövessen. Először félt, de én biztatni kezdtem:

– Egy belevaló csajnak, aki ilyen könnyen rálő a muterjára, nem volna szabad megijednie ekkora magasságtól! – Erre kiment az erkély szélére, átlépett a korláton, és megkapaszkodott. – Ne izgulj – mondtam –, nem fogod összepisilni a bugyid, mert nincs rajtad!

Elnevette magát, mint valami madár, és eleresztette a korlátot. Elkaptam, lecsúsztunk a csűr ajtaján, majd egy másodpercre megálltam, hogy megnézzem, nincs-e a nyakunkon a csőcselék. Nem láttam egy lelket se.

Karon ragadtam Quilla June-t, és nekivágtunk Topeka déli pereme felé. Ott volt a legközelebbi kijárat, amit kóborlásaim közben felfedeztem. Tizenöt perc alatt értünk oda, fáradtan és lihegve, mint a liba.

Ott álltunk előtte: egy nagy szellőzőakna volt az.

Megmarkoltam a pájszert, lefeszítettem vele a pántot, és bemásztunk. Létrafokok vezettek fölfelé. Számítottam erre. Biztos voltam a dologban. Javítás. Tisztítás. Kellett lennie ilyesminek. Elkezdtünk mászni.

És csak másztunk, másztunk.

Quilla June folyton kérdezgette tőlem, alulról, amikor túl fáradt volt hozzá, hogy tovább másszon:

– Vic, szeretsz? – Én meg csak mondogattam, hogy igen. Nemcsak azért, mert tényleg úgy gondoltam, hanem mert jobban mászott tőle.