HÁROM

Nem volt semmi odakint, csak a felrobbant épületek üres vázai. Egy egész tömb a földdel vált egyenlővé, mintha egy acélprés zuhant volna rá az égből hatalmas svunggal – paff! –, ledöngölve mindent maga alatt. A csaj majrézott, azt láttam. Idegesen mozgott, pillantása jobbra-balra járt, és sűrűn tekingetett hátra is. Tudta, hogy veszélyes a környék. Csak azt nem tudta, hogy milyen veszélyes.

A tönkrelapított tömb végén egy épület állt magában. Olyan volt, mintha eltévesztették volna, aztán rálegyintettek volna, hogy akkor csak hadd maradjon. A csaj eltűnt odabent, aztán egy pillanat múlva fény villant. Elemlámpa? Lehet.

Blood és én átkeltünk az utcán, és beléptünk a romot övező homályba. Az épület egy YMCA maradványa volt.

A rövidítés – Young Men’s Christiah Association – annyit jelent, hogy Keresztény Ifjak Egyesülete. Blood tanított meg rá.

Na és mi a nyavalya az, hogy keresztény ifjak egyesülete? Néha több kérdés merül fel, ha az ember megtanul olvasni, mintha marad ugyanaz a tök, aki volt.

Nem akartam, hogy a csaj kijöjjön, odabent ugyanolyan jól meg tudtam volna dugni, mint akárhol, így aztán Bloodot őrségbe állítottam a bejárathoz vezető lépcsősor kellős tövében, jómagam meg elindultam körbe a ház mögé. Persze az összes ajtó és ablak be volt törve, nem volt hát nagy kunszt bejutni. Fölhúzódzkodtam az ablakpárkányra, és beugrottam. Sötét volt odabent. Nem hallatszott semmi, csak a lány járkálása a régi YMCA túlsó oldalán. Fogalmam sem volt róla, hogy van-e nála stuki, de kockáztatni nem akartam.

Felhúztam a browningot, és elővettem a 45-ös automatát. Ezt nem kellett felhúznom, mindig csőre volt töltve.

Óvatosan elindultam a szobán át. Valami öltözőféle lehetett itt azelőtt. A padló tele volt törmelékkel és üvegcseréppel, s a fém öltözőszekrények oldalán fel volt hólyagosodva a festék. A villanás okozta, ami az ablakon át érte sok évvel ezelőtt. A tornacsukám nem keltett semmi zajt, miközben átóvakodtam a másik oldalra.

Az ajtó az egyik zsanéron lógott. Átléptem fölötte, bebújva a csúcsára állított háromszög alakú nyíláson. Az uszoda területére jutottam. A nagy medence üresen állt, a sekélyebb oldalon fel voltak púposodva a csempék. Büdös volt odabent. Nem csoda: az egyik fal tövében krapekok hevertek, vagy ami megmaradt belőlük. Valami tetű takarító rakásra hányta őket, ahelyett hogy eltemette volna. Felhúztam a kendőt a számra meg az orromra, és mentem tovább.

Nyomás át az uszodán meg egy rövid folyosón, amelynek plafonján kipukkadt villanykörték lógtak. A látás nem okozott gondot. A holdfény beáradt a berobbant ablakokon, és a plafonból is hiányzott egy jókora darab. Innen már nagyon jól hallottam a csajt a folyosót lezáró ajtó túlsó oldalán. Közelebb húzódtam a falhoz, és elindultam az ajtó felé. Nyitva volt egy résnyire, de a falról lehullott malter és vakolat eltorlaszolta az útját. Az már biztos volt, hogy zaj nélkül nem jutok át rajta. Várnom kellett hát a megfelelő pillanatra.

A falhoz lapulva megpróbáltam kifigyelni, mit csinál odaát. A másik helyiség egy tornaterem volt, jó nagy. Mászókötelek lógtak a mennyezetről. A csajnak nagy, szögletes, nyolcelemes lámpája volt, amit egy ló tomporára állított. Láttam bent egy korlátot meg egy nyújtót is. Ez olyan nyolc láb magasságban lehetett. Az edzett acélrúd csupa rozsda volt már. Volt bent néhány gyűrű, egy ugróasztal és egy nagy tornászgerenda. Az egyik oldalon bordásfalak és tornapadok sorakoztak. Látszott egypár vízszintes és ferde létra meg két-három svédszekrény is. Érdemes lesz megjegyezni ezt a helyet, gondoltam. Jobban lehet itt edzeni, mint abban az összegányolt tornateremben, amit az egyik roncstelepen hoztam össze. Az embernek muszáj ügyelnie a kondijára, ha szóló akar maradni.

A lány közben már megszabadult az öltözékétől. Csupaszon állt és didergett. Ja, jó hideg volt, és tisztán láttam, hogy libabőrös az egész teste. Öt láb hat vagy hét hüvelyk magas volt, csinos didkókkal és eléggé vézna lábakkal. Épp a haját fésülte ki. Egész lelógott a hátára. A lámpa fényénél nem látszott tisztán, hogy vörös haja van-e vagy gesztenyebarna, de az biztos volt, hogy nem szőke, aminek örültem, mert főleg a vöröseket csíptem.

A rongy, ami az előbb rajta volt, szanaszét hevert a földön. A gönc, amit felvenni készült, a lovon volt kiterítve. A lábán kicsi cipőt viselt, furcsa, hegyes sarokfélével.

Képtelen voltam megmozdulni. Hirtelen rádöbbentem, hogy egyszerűen nem bírok megmozdulni. Szép teste volt, igazán nagyon szép. Már attól is egész begerjedtem, hogy csak úgy állok, és elnézem a dereka hajlatát és a csípője domborulatát, azt, ahogy a didkója melletti izmok megrezdülnek, amikor felnyúl, hogy kifésülje azt a sok haját. Igazán fura volt, ahogy ott állok, és már attól begerjedek, hogy egy csaj ilyesmit csinál a szemem láttára. Hogy is mondjam csak... olyan... olyan nőiesnek találtam. Tetszett nagyon.

Soha nem fordult még elő velem, hogy csak úgy álltam és bámultam volna egy csajt. Azelőtt csak azokat a riherongyokat láttam, akiket Blood kiszagolt nekem. Ezekkel nem sokat gatyáztam, hanem mindjárt beborítottam őket. Rajtuk kívül csak a szexfilmek nagydarab buláit volt alkalmam szemügyre venni. Mások voltak, mint ez itt. Olyan lágynak és finomnak tűnt nekem még a libabőr ellenére is. El tudtam volna nézni egész éjjel.

Lerakta a fésűt, elvette a bugyiját a ruhakupac tetejéről, és belefickándozta magát. Aztán fogta a melltartóját, és felvette azt is. Nem is tudtam, hogy így szokták felvenni. Fordítva kanyarította a dereka köré, és beakasztotta a kapcsot. Addig forgatta maga körül, amíg a tasakok előre nem kerültek, aztán fölhúzta és belepasszírozta magát, először az egyik didkót, aztán a másikat, végül meghúzta a szalagokat a vállán. A ruhájáért nyúlt, én pedig félretoltam a vakolat egy részét, s megragadtam az ajtót, hogy kirántsam.

Fölemelte a ruháját a feje fölé, a karjai felfelé álltak a belsejében, s amikor a fejét is bedugta, és egy másodpercig tehetetlenül állt, megrántottam az ajtót. A faszilánkok és a malterdarabok ropogva spricceltek félre a csikorgó ajtó útjából. Beugrottam, s mielőtt még ki tudott volna bújni a ruhából, már rá is vetettem magam.

Elkezdett visítani, én meg egy reccsenéssel letéptem róla a ruhát, mielőtt ráocsúdott volna, mire megy ki a játék.

Az arca dühös volt. Semmi más, csak dühös. A szeme kikerekedett: nem tudtam, milyen színű lehet, mert árnyék esett rá. Igazi, finom arcvonások, széles száj, pici orr, az arccsontja akár az enyém, magas és kiugró, a jobb arcán grüberlivel. Rendesen be volt gazolva, ahogy rám nézett.

És akkor... és ez már csakugyan hihetetlen... úgy éreztem, hogy muszáj mondanom neki valamit. Nem tudom, mit. Valamit. Kínos volt látnom, hogy úgy be van ijedve, de hát mi a fenét tehettem volna! Úgy értem, hogy végül is meg akartam erőszakolni: hiába mondtam volna neki, hogy ne majrézzon. Mért, végtére is ő gyütt föl, nem én! Ettől függetlenül, szerettem volna rászólni, hogy hé, ne idegeskedj, csak le akarlak fektetni! (Én még így nem jártam! Nem akartam én soha semmit se mondani egy csajnak se, csak megdugni, azt annyi!)

Szerencsére elmúlt a dolog, így hát a lába mögé léptem és hanyatt löktem, hogy elvágódott, mint a nagykabát. Rátartottam a 45-öst, mire egy kis o-ra tátotta a száját.

– Most pedig átmék amoda, azt idehúzok egy birkózószőnyeget, hogy jó kényelmes legyen, oké? Ha megmoccansz a földről, kilövöm a lábad alólad, azt így is, úgy is meg leszöl kettyintve, legföljebb sántán. – Vártam, hogy jelezze, fölfogta, amit mondtam, míg végül egész lassan bólintott, úgyhogy az automatát rátartva odamentem a nagy, poros szőnyegkupachoz, és kihúztam egyet közülük.

Átvonszoltam hozzá, és felfordítottam, hogy a tisztább fele legyen fölül. A 45-ös csövével intettem neki, hogy telepedjen rá. Szót fogadott. Aztán csak ült, hátul kitámasztott kézzel, felhúzott lábakkal, és nézett.

Kicipzáraztam a farmert, s az egyik lábam már félig ki is húztam belőle, amikor észrevettem, milyen furán néz rám. Megálltam a farmerrel.

– Te meg mi a fenét bámulsz?!

Pipa voltam. Nem tudtam, mért vagyok pipa, de az voltam.

– Hogy hívnak? – kérdezte. Nagyon lágy volt a hangja, egész bársonyos, mintha a torka, amin a hang kijött, szőrmével vagy mivel lett volna végig bevonva.

Még mindig csak nézett, várta, hogy válaszoljak.

– Vicnek – mondtam. Úgy nézett rám, mint aki vár valamire.

– Vic micsoda?

Egy pillanatig nem fogtam fel, mit akar. Aztán leesett.

– Vic és kész. Egyszerűen csak Vic, semmi több.

– Úgy értem, hogy hívták a szüléidet?

Erre elnevettem magam, és folytattam a farmer lecibálását.

– Apám, te aztán hülye egy spinkó vagy! – mondtam röhögve. Megbántottnak látszott. Ettől megint bepipultam. – Ne bámulj már így rám, mert kiverem a fogad!

Egymásra tette a kezét az ölében.

Letoltam a farmert egészen a bokámig. Nem ment tovább a csukák miatt. Fél lábon kellett egyensúlyoznom, hogy a másikról le tudjam rántani a cipőt. Nem volt valami könnyű egy kézzel rászegezni a 45-öst, a másikkal meg a tornacsukával bíbelődni. De azért sikerült.

Ott álltam, deréktól lefelé tökcsupaszon, ő meg egy kicsit előrébb hajolt, ölében keresztbe tett kézzel.

– Vedd le azt a vacakot – mondtam.

Egy pillanatig nem mozdult, már arra gondoltam, hogy meggyűlik vele a bajom, de aztán a háta mögé nyúlt, és kikapcsolta a melltartóját. Aztán hátradőlt, és lecsúsztatta a bugyit a seggéről.

Hirtelen nem is látszott többé ijedtnek. Érdeklődve figyelt, s most láttam csak, hogy kék a szeme. És ami a legvadabb az egészben...

Képtelen voltam rá. Úgy értem, nem szó szerint. Vagyis, értik, meg akartam én dugni, de valahogy olyan lágy volt és szép, és egyre csak nézett rám, és tudom, egy szóló se fogja elhinni nekem, de egyszer csak azt hallom, hogy beszélek hozzá, és még mindig csak állok, mint egy agyalágyult, egyik csukám a földön, a farmer meg a bokám körül.

– Hát téged hogy hívnak?

– Quilla June Holmesnak.

– Fura egy név!

– Anyám szerint odahaza Oklahomában nem is számított olyan ritkának.

– Ott laktak az őseid?

Bólintott.

– A harmadik háború előtt.

– Biztos jó öregek már.

– Igen, de jól vannak. Azt hiszem.

Egész odafagytunk, ahogy így társalogtunk. Jól láttam, hogy fázik, mert vacogott.

– Na – mondtam, félig-meddig elszánva magam, hogy lezöttyenjek melléje –, asszem, hogy akkor...

A rosseb egye meg! Ez a rohadt Blood! Ebben a pillanatban berontott odakintről. Csúszva-botladozva, porfelhőt keltve száguldott át a vakolattörmeléken, és seggen csúszva fékezett le előttünk.

– Most meg mi van? – förmedtem rá.

– Kinek beszélsz? – kérdezte a lány.

– Neki. Bloodnak.

– A kutyádnak?!

Blood ránézett, aztán úgy tett, mintha észre se vette volna. Épp mondani akart valamit, de a csaj közbevágott:

– Szóval, igaz, amit mondanak... hogy tudtok beszélni az állatokkal...

– Most akkor egész este őt akarod hallani, vagy kíváncsi vagy rá, mért jöttem ide?

– Oké, mit akarsz?

– Bajban vagy, Albert.

– Na ne! Hagyd a süket dumát. Mi van?

Blood az YMCA bejárati ajtaja felé fordította a fejét.

– Egy galeri. Körülfogták az épületet. Tizenöt-húsz főre saccolom, de lehet, hogy többen vannak.

– Honnan a francból tudják, hogy itt vagyunk?

Blood csalódottnak Játszott.

– Szóval?

– Biztos egy másik korcs is kiszimatolta – mondta lógó orral.

– Óriási!

– Akkor most mi legyen?

– Mi lenne! Kivárjuk őket. Van más javaslatod?

– Csak egy.

Vártam. Elvigyorogta magát.

– Húzd fel a gatyádat!