KETTŐ

Amit memorizálnom kellett, az a következő: Több mint ötven éve, Los Angelesben, még mielőtt a harmadik háború istenigazából elkezdődött volna, élt egy ember, bizonyos Buesing nevű, Cerritosban. Kutyákat tenyésztett, őrző, küldönc és támadó kutyákat. Dobermanokat, dogokat, schnauzereket és japán akitákat. Volt neki egy négyéves német juhász szukája, a Ginger. A kutya a Los Angeles-i rendőrség kábítószeres csoportjának dolgozott. Kiszagolta a marihuánát, akármilyen jól volt elrejtve. Csináltak vele egy tesztet: egy autóalkatrész-raktárban 25 000 doboz volt. Ezek közül ötbe marihuánát dugtak. A cucc celofánban volt, amit sztaniolba burkoltak, azt meg vastag csomagolópapírba, és végül három különböző kartonba szortírozták szét őket. Hát ez a Ginger hét percen belül megtalálta mind az öt dobozt. Miközben Ginger dolgozott, kilencvenkét mérfölddel északabbra, Santa Barbarában a cetológusok egy delfin besűrített gerincfolyadékát injekciózták be néhány páviánba és kutyába. Volt egy kis műtéti ügyeskedés meg szervátültetés is. Ennek a cetológiai kísérletnek aztán meglett az első sikeres eredménye: egy kétéves puli, amelyet Ahbhunak hívtak, és érzéki benyomásokat tudott közvetíteni telepatikus úton. A keresztezés és a további kísérletek aztán létrehozták az első hadikutyákat, épp idejében a harmadik háborúhoz. Ezek rövid távon telepatikusak voltak, könnyen lehetett őket idomítani, gazdájukkal együttműködve fel tudták deríteni az ellenség üzemanyagát, csapatait, a harci gázokat és a sugárzást, nem csoda hát, ha egy újfajta háború rohamosztagosaivá léptek elő. A szelekciós elv pedig tovább működött. A dobermanok, agarak, akiták, pulik és schnauzerek egyre telepatikusabbakká váltak.

Ez a Ginger és Ahbhu voltak Blood ősei.

Legalább ezerszer hallottam tőle a sztorit. Éppen így, pont ezekkel a szavakkal mesélte el, úgy, ahogy neki magának is elmondták valamikor. Egy szót sem hittem el az egészből egészen mostanáig.

Lehet, hogy mégiscsak volt valami különleges a nyavalyásban.

Elkezdtem figyelni a három sorral előttem rázó szólót, de semmivel se lettem okosabb. A csávónak (vagy csaj volt?) mélyen le volt húzva a sapka a szemébe, a bundadzsekije meg egész az álláig be volt gombolva.

– Biztos vagy benne?

– Biztosabb már nem is lehetek. Tuti, hogy lány.

– Pedig pont úgy rázza magának, mintha srác volna.

Blood felröhögött.

– Gondolod? – mondta szarkasztikusan.

A rejtélyes szóló másodjára is végigülte a Bosszút. Ami érthető, ha tényleg csaj volt. A szexfilm után a legtöbb szóló és az összes galeritag lelécelt. A színház nem telt meg újra, volt rá elég idő, hogy az utca kiürüljön, és a csaj vagy krapek nyugodtan visszamenjen oda, ahonnan jött. Magam is végigültem a Bosszút még egyszer. Közben Blood elaludt.

Amikor a rejtélyes szóló felállt, hagytam neki annyi időt, hogy kivehesse a stukkerét a ruhatárból, ha volt neki egyáltalán, és elinduljon, amerre akar. Aztán megcibáltam Blood nagy, bozontos fülét, és rászóltam:

– Gyerünk! – Blood utánam cammogott, kifelé a széksorok között.

Kikértem a stukkerokat, és körülnéztem az utcán. Sehol senki.

– Oké, Szimat – mondtam –, merre ment a srác?

– Csaj. Jobbra.

Elindultam, s közben megtöltöttem a browningot a vállamon átvetett töltényszíjból. Még mindig nem láttam senkit mozogni a kibombázott épületek romjai között. A városnak ez a része kimondottan ramaty állapotban volt. No persze, a Mi Bandánk tagjai jól megéltek a Metropole-ból, nem szorultak rá, hogy bármit is rendbe hozzanak a környéken. Röhejes volt az egész: a Sárkányoknak egy egész erőművet keltett üzemeltetniük azért, hogy részesedést húzzanak a többi galeritól, Ted Csapatának a víztárolót kellett felügyelnie, a Bastinadok parasztok módjára güriztek a marihuánás kertekben, a Barbadosi Feketék minden évben elvesztettek pár tucat tagot a sugárgócok eltakarítása közben szerte a városban, a Mi Bandánknak pedig elég volt, hogy a mozit működtette.

Akárki volt is az első bandavezér, akármilyen régen történt is, hogy a fosztogató szólók elkezdtek galerikba tömörülni, meg kell hagyni: baromi jó esze volt az ürgének. Tudta, milyen szolgáltatásokkal érdemes foglalkozni.

– Itt elkanyarodott – mondta Blood, és ügetésbe fogott, én meg a nyomában.

A városhatár irányába tartottunk, arra, amerre a még mindig észlelhető kékeszöld sugárzás villódzott a hegyek közt. Ekkorára már biztos voltam benne, hogy igaza van. Nem volt arrafelé semmi, kivéve az alvárosokba vezető aknát. Lány volt az a szóló, annyi szent.

A seggem partja egészen megfeszült, ahogy belegondoltam. Meglesz a numera. Csaknem egy hónapja múlt, hogy Blood kiszagolta azt a szóló csajt a Bevásárlókosár pincéjében. A csaj koszos volt, és lapostetűt akasztott rám, de mégiscsak nő volt, bizony, és mihelyt megkötöztem és egypárszor fejbe vágtam, egész engedékeny lett. Még élvezte is, akárhogy köpködött a pofámba, meg magyarázott, hogy megöl, csak egyszer szabaduljon ki. Biztos, ami biztos, úgy hagytam ott, összekötözve. De két hete, amikor visszamentem megnézni, már nem találtam ott.

– Vigyázz! – figyelmeztetett Blood, miközben óvatosan megkerült egy krátert, ami csaknem beleolvadt a környező árnyékokba. Valami megmozdult odalent.

Miközben a senki földjén bandukoltunk, rájöttem arra, mért van az, hogy egy maroknyi csajtól eltekintve csupa krapek az összes szóló és galeritag. A háború elpusztította a legtöbb csajt, ahogy ez mindig is lenni szokott a háborúkban... legalábbis Blood így mesélte nekem. Azok az izék meg, amik azóta születni szoktak, ritkán fiúk vagy lányok, s legtöbbször mindjárt a falhoz kell csapni őket, mihelyt kihúzzák őket az anyjukból.

Az a néhány csaj, aki nem húzódott le az alvárosba a középosztálybeliekkel, csupa kemény, magának való nőstény, olyan, mint az volt ott, a Bevásárlókosárban: durva és szilaj, készen arra, hogy tőből lenyesse a mihókod egy borotvával, mihelyt magába engedett. Minél idősebb lettem, annál nehezebb volt szert tenni egy jó kis csajra. Időnként azonban egy-egy csibe ráunt arra, hogy az egész galeri prédája legyen, vagy pedig öt-hat galeri összefogott, és elkapott egy gyanútlan alvárosi pipit, vagy – mint most is – egy középosztálybeli babának viszketni kezdett az alvárosban, s a maga szemével akarta látni, milyen is egy ilyen muffos film, és fölgyütt mennézni.

Úgy nézett ki, hogy meglesz a numera. Apám, nem győztem kivárni!