AZ EGYES SZÁMÚ TÚLÉLŐ

 

 

Henry Slesar-ral közösen

 

 

Ott ahol az orrnak kellett volna lennie, a zöld emberen csak egy paca volt Ez a megállapítás az orrnak nem a formájára vonatkozik, inkább a hiányára. Az orrlyukak mintha a gyurmapacába bemélyedő járatok lettek volna, amelyeket minden elgondolás nélkül vájt valaki.

Furcsa orrától és olajzöld bőrszínétől eltekintve semmi rendkívüli nem volt az emberen.

Milt Klowitz csak végtelen türelmének és hiszékenységének köszönhette, hogy a zöld ember látványa, ahogy ott ült lazán keresztbe tett lábbal, könnyedén felhúzott nadrágszárral, nem billentette ki teljesen az egyensúlyából.

Szépen becsukta maga mögött a lakása ajtaját, és levette a kalapját. Az előszobapolc helyett a padlóra dobta, ám ezt észre sem vette; közelebb lépett. Milt Klowitz durva vonású ábrázatán olyan kifejezés jelent meg, mintha mikroszkópba nézve egy fülvédős bacilust pillantott volna meg.

– Maga zöld – állapította meg tényszerűen és szükségtelenül.

Úgy tűnt, a zöld ember elégedett a megállapítás pontosságával és a meglepődés hiányával.

– Pontosan – mondta kedélyesen. – Feltételeztük, hogy maga nem kezd el hisztérikusan sikoltozni, amikor meglát; ez volt a fő vonzereje. – Zöld kezével a Science fiction magazinoktól és regényektől roskadozó polc felé intett.

Milt Klowitz megpróbálta fenntartani mindent elhívó arckifejezését. Leroskadt a szemközti székbe, és őszintén bámult vendégére.

– Honnan?–kérdezte. Az a fojtott szó csak a kérdés kezdete volt, azonban a zöld ember megértette.

– Egy olyan világból, melynek a nevét ön nem ismeri, mert e világ nem itt van a Naprendszerben és nincs rajta a csillagászati térképeiken. És hadd tegyem hozzá, ez a világ egyre nagyobb aggodalommal figyeli, mi történik itt.

– Mármint az én szobámban? – kérdezte Milt megbántott arckifejezéssel.

– Ó, nem személyesen magáról van szó. A fajtájáról Rendszeresen küldtünk ide megfigyelőket, hogy tartsák szemmel a helyzetet. Az ő jelentéseik alapján döntöttünk.

– Miről döntöttek?

– Arról, jelent-e valamilyen veszélyt az atomenergiává való szórakozásuk a mi biztonságunkra. A mieink egyre idegesebbek kezdenek lenni e tekintetben.

– És miféle – Milt mintha egy sziklát nyelt volna le – döntésre jutottak?

– Jelentenek.

– Mit jelentünk?

– Veszélyt. Meglehet, nem a maguk csekély élettartama alatt, de még a mi életünkben. Így hát a Vének Tanácsa bölcsen úgy döntött, hogy megszünteti ezt a veszélyforrást, mielőtt valóssá válik. Úgy tekintjük ezt a beavatkozást, mint egy megelőző oltást.

– És… hogyan?

– Egyszerű. Elpusztítjuk a bolygójukat. Mindössze hat hyppek alatt… Bocsánat… – tette hozzá a zöld ember elnézést kérőén. – Földi időben számítva pontosan két hét alatt.

Milt úgy érezte, mintha a gerince citromos jégkrémmé vált volna. Lehetséges ez? Elképzelhető ilyesmi? Tudta, hogy mondania kell valamit. Eleinte csak a torkát köszörülte, de aztán kinyögte.

– E-e-z elég elcsépelt szöveg, tudja?

A zöld ember arcán némi nyugtalanság suhant végig.

– Mi?

Milt most már otthon érezte magát. Ez az ő szakterülete volt, ezen alapult a tudása.

– Ezt az ötletet már Greystoke is megírta. Még a tizennyolcadik században. Aztán jött Maurois, meg Verne és Wells, na meg a mostani modern firkászok közül is rendszeresen használják. Mostanra ez már közhely lett.

A zöld ember elhárító kézmozdulattal elhallgattatta.

– Ha jól értem – mondta mereven –, azt próbálja elhitetni velem, hogy ez a koncepció, hogy ily módon bánnak el a bolygójukkal, előfordult a törzsi irodalmukban?

Milt lassan bólintott: máris elvesztette magabiztosságát.

– Igazán meg vagyok lepődve önön, Mr. Klowitz. A jelentéseink szerint ön a legmegfelelőbb ember erre: rendkívül alacsony a meglepetésküszöbe. Azonban a kételkedése szemben áll az önről alkotott megállapításunkkal. Lehet, hogy jobb, ha elmegyek… – Fel akart kelni.

– Várjon egy kicsit! – kezdte Milt.

– Pedig épp fel akartam ajánlani önnek, hogy legyen az egyes számú túlélő – indult el sajnálkozva a zöld ember az ajtó felé, és a fejét rázta. – Ön azonban úgy látszik, szívesebben pusztul el a fajtársaival. Hát, sebaj, van még három más jelölt a listámon.

Kezét a kilincsre tette.

– Hé! Megálljon! Beszélni akarok magával! – könyörgött Milt, látva, hogy életben maradási esélye ki akar sétálni az ajtón.

A zöld ember megtorpant.

– Váljak? Mire?

– Hát szerintem, izé, szerintem bárki kissé különösnek vélheti, ha egy másik bolygóról érkezett embert talál a nappalijában, és…

– Egy másik szigetuniverzumból – javította ki a zöld ember önérzetesen.

– Igen, az az, azt akartam mondani – hebegte Milt. – Nézze, nem adna egy másik lehetőséget? Megértheti. Kicsit megzavarodtam, annyi az egész…

A zöld ember habozott, lebiggyesztette telt ajkait.

– Jó. Most már inkább úgy beszél, mint ahogy a jelentéseinkben áll. – Visszaült, furcsa fémlapot húzott elő, és még furcsább mozdulatokkal kopogtatta. – Hát akkor – mondta, mintha egy fűszeresbolt árjegyzékét tanulmányozná –, ha sikerül elintézni, hogy maga meg a felesége ott legyenek a találkozási ponton…

– Hogy volt ez?

– Azt mondtam, ha sikerül elintézni, hogy maga meg a felesége odaérjenek a találkozási pontra, ahol az űrhajónk felszedheti magukat…

– Miféle feleség? Én agglegény vagyok.

– Elnézést, micsoda ön?

– Agglegény. Egyedülálló. Szabad. Nőtlen. Nem vagyok házasember.

– Nem értem. – A zöld ember pislogott, és orra helyén a paca megremegett.

– Megfigyelőink azt jelentették, hogy az emberiség páros faj. Két nem: férfi és nő. Ez a szaporodási technikájuk.

– Ez így van, pontosan így. Csakhogy nekem egyelőre még nincs feleségem. De lehet, hogy nem is lesz. Emiatt legalább nem kell aggódniuk.

A zöld ember teljes testéből felsóhajtott. A fejét ingatta, és bosszús, lehangolt homlokráncolással felkelni készült.

– Hova akar menni?

– Természetesnek vettem, hogy magának is van felesége; azt gondoltuk, ezen a bolygón ez univerzális szokás. Nekem viszont szigorú parancsom van, hogy egy párt mentsek meg.

– Hé, váljon egy percet…

– Sajnálom. A Tanács határozottan értésemre adta. Egy pár földlakót: hímet és nőstényt Nem szeghetem meg a szabályokat.

Az ajtó felé indult, és Milt ismét csak a világ végét látta lépteiben. Megragadta a zöldember karját, és visszavonszolta a szobába.

– Ezt nem gondolhatja komolyan! Nem mehet el innen csak így…

– Parancsom van – mondta a látogató komolyan.

– Szerzek egy feleséget. Megígérem! Szerzek, amilyen gyorsan csak tudok! Máris indulok nősülni. Majd meglátja! Egy igazi földlakó asszonyt…

– Attól tartok, nemigen lesz rá idő, ha megbocsát, én most…

– Csak egy lehetőséget adjon! Egy hetet… néhány napot…

A zöld ember habozott, és késlekedése új reménnyel töltötte el Miltet.

– Néhány napot? – mondta a látogató szelíden. – Pontosan hány napra gondol?

– Ötre!

A zöld ember a homlokát ráncolta.

– Négyre. Nem, háromra!

– Úgy gondolja, meg tudja oldani három nap alatt?

– Biztos vagyok benne!

– Köt a határidő…

– Megígérem! Három nap múlva meglesz!

A látogató arcán kétkedés jelent meg, aztán a kőkemény zöld ábrázat megenyhült.

– Jól van – mondta nyájasan. – Három nap múlva visszajövök. Ha sikerrel jár addigra, minden rendben lesz. Ha nem…

Vállat vont, kinyitotta az ajtót, és elment.

 

Csak Naomi Winklerre eshetett a választása. Nem mintha Naomi lenne az a nő, akiről azt álmodta volna, hogy vele éli le élete hátralevő napjait egy távoli bolygón, de ő volt az egyetlen nő, akit Milt elérhetőnek tartott.

Milt Klowitz nem volt teljes mértékig „mama kedvence”, de míg a mamája meg nem halt hetvennégy éves korában, úgy élt a régi házban, hogy ügyet sem vetett a külvilágra. Házasságra pedig végképp nem gondolt. A Science fictionnal, a nem túl nagy igénybevételt jelentő munkájával a hirdetőügynökségnél, meg a mamával Milt élete meghitt volt és kényelmes. Ám amikor a mama meghalt, a régi lakhely nyomasztóvá vált, és Milt eladta, hogy vegyen egy kisebb, agglegénynek való lakást.

Naomit az ügynökségen ismerte meg, amikor a lányt odahelyezték. Csak ritkán találkoztak. Bár némi ügyetlenséggel már három alkalommal is megcsókolta, a házasság gondolata szóba sem került. A nősülés teljesen távol állt Milttől.

Most viszont csak ez járt a fejében. Következésképp csak Naomi Winkler lehet a kiszemelt.

– Halló, Naomi? Itt Milt. Én csak, izé, azt szeretném kérdezni, nincs-e kedved velem vacsorázni ma este? Igen, tudom hogy szombat van meg minden, de az jutott eszembe, jó lenne összejönni.

Milt nem is álmodta, hogy ilyen sokat és ilyen meggyőzően tud szövegelni. De végül, amikor a kagyló már majdnem összeroppant a markában, sikerült rávennie a lányt.

Különös gonddal borotválkozott meg, és sokkal több arcszeszt használt, mint szokott.

 

– Ez aztán tényleg szép hely, Milt. Biztos vagy benne, hogy ide akarsz meghívni? Egy kissé drágának tűnik…

Nem is volt olyan csúnya lány, ha a pislákoló gyertya chiantis üvegre vetődő fényében nézte az ember. A haja élénk gesztenyebarna volt, a szeme tágra nyílt, barna és ragyogó. A vonásai egy kissé szabálytalanok voltak, az orra kissé túl nagy, de ebben a kritikus helyzetben Milt nem ért rá egy Rachel Welcht keresni. Csupán egy feleséget.

– A mai este különleges, Naomi. Ha egy férfi nem költ el néhány dolcsit arra a lányra, akit szeret, akkor…

A szó megtette a hatását. A lány elpirult. Miltnek most kellett sietnie, mielőtt a parmezános borjúsült érkezte meg nem töri a pillanat varázsát.

– Így igaz, Naomi. Túl hosszú ideje próbálom már titkolni. Szerelmes vagyok beléd…

– Te… – hebegte a lány.

– Feleségül akarlak venni! Most azonnal!

A lány arca megdermedt a megdöbbenéstől.

– Ne mondj nemet! – könyörgött Milt. – Ne mondd, hogy alig ismersz! Mindez nem számít, Naomi. Szeretlek én mindkettőnk helyett is. Adj rá lehetőséget, hogy kimutassam…

– De mi…

Milt kitartóan folytatta, kapkodva vette a levegőt, ha a lány szólni akart, minden szavánál félbeszakította, elhalmozta édes bókokkal, őrült terveket fogalmazott meg a jövőről, boldog együttlétükről, a gyerekekről, a kétautós garázsról, az udvari hússütésekről…

– Válj már egy kicsit! – csapott a lány az asztalra olyan erővel, hogy a vizespoharak táncra perdültek. – Én is kedvellek, Milt, és ha egy kicsit jobban ismernélek, fontolóra venném. Csak fontolóra venném, érted?…

Milt majdnem viháncolni kezdett. Naomi kezd engedni. Megragadta a lány kissé pufók kezét, és férfias hévvel megszorította. A lány azonban elhúzta tőle.

– Hát, legalább adj időt, hogy átgondoljam, Milt. egy kis időt.

– Reggel felhívlak – mondta Milt buzgón.

 

Éjfélkor vitte haza. és szenvedélyesnek szánt csókot cuppantott a lány orra és szája közé.

Reggel nyolckor már hívta is. A lány hangja álomittas volt. Válasza tömör.

– Nem.

– Nem?

– Nem. Milt. Szerintem várjunk még vele. Végtére, is minek sietnénk…

– Hogy minek? – nyögte Milt. – Ó, ha tudnád! – Mit kellene tudnom?

– Hogy mennyire szeretlek. Naomi, nem élhetek nélküled! – Ezt úgy mondta, mintha komolyan gondolná, és valóban így is volt.

– Hadd gondolkodjak még egy kicsit – mondta Naomi.

Gondolkodott. Egészen este kilencig gondolkodott, akkor csengett Miltnél a telefon, és Naomi Winkler kimondta az angol nyelv legédesebb, legcsodálatosabb szavát:

– Igen – közölte Naomi. – Csak azt az egyet kérem…

– Bármit! – kiáltotta Milt boldogan. – Kérj bármit!

– Nos, ősz előtt nem akarok férjhez menni. Egyszerűen nincs egy jó nyári ruhám, Milt, így ha neked is megfelel…

– Őszig? Hisz addig még hónapoknak kell eltelni! Nem várhatunk addig, Naomi. Egyszerűen nem várhatunk!

– De miért nem? Hova rohannánk? Hiszen még a családomat sem ismered…

– Nem várhatunk! – sziszegte Milt, kissé már a hisztéria határán. – Egyszerűen nem várhatunk, Naomi. Hinned kell nekem. Most azonnal össze kell házasodnunk. Még ma este. Legkésőbb holnap…

– Gyorsított esküvő? Erről szó sem lehet, Milt!

– Ezt kell tennünk! – szinte sikoltotta.

– Hát, egyáltalán nem értem a viselkedésedet – mondta a lány kimérten. Mindketten hallgattak. Aztán Naomi szólalt meg: – Gondolkodom róla. Gondolkodott. Eltelt még egy nap.

Aztán a harmadik nap estéjén Naomi megjelent a férfi lakásán egy kofferrel a kezében.

Ez volt minden idők legrövidebb nászútja. A Boldogságpark Motel 15-ös számú faházának ajtajánál Milt sietve megpuszilta Naomit a fátylán keresztül, berakta a koffert a küszöbön túlra, és így szólt:

– Jövök vissza, amint tudok, drágám. Van egy kis, izé, rettenetesen fontos elintéznivalóm. Izé, élet-halál függ tőle. Sietek vissza.

Máris futásnak eredt, és tizenöt lépést is megtett, mire eszébe jutott, hogy kocsival menjen.

A zöld ember pont akkor jelent meg, amikor az óra éjfélt ütött. Érkezésében nem volt semmi rendkívüli, nem a kéményen átjött. Egyszerűen besétált az ajtón, és becsukta maga után.

Milt úgy ragyogott, mint egy gyújtogató a Nagy Chichagói Tűzvészkor.

– Elintézve. Minden a legnagyobb rendben. Van feleségem meg minden, hivatalosan is. – Felmutatta a házasságlevelet.

A zöld ember elvette az okiratot Milttől, és gondosan tanulmányozta. Pacaszerű orra valami megnevezhetetlen érzelemtől rezgeti. Bólintott, és visszaadta a papírt.

– Na, mikor indulunk? – követelte Milt.

A zöld ember megvakarta nagy orra szélét.

– Hát, a helyzet az…

Milt boldogsága lepkeszárnnyá változott a szájában. Arca ráncokba szaladt, és hangja szirupossá vált a rettegéstől.

– Hé, várjon csak! Megígérte. Azt mondta, én lehetek az egyes számú túlélő. Csak épp meg kellett nősülnöm. Hát megnősültem: nézze! – Meglobogtatta a házasságlevelet a zöld ember feltűnő szaglószerve előtt.

A látogató nyugtatgatta.

– Nyugalom, Mr. Klowitz. Közbejött valami Amikor jelentéstételre mentem a Vének Tanácsába, kiderült, hogy változás állt be a tervben. Nevezzük ezt elnapolásnak.

– Nem teheti ezt velem! – mondta Milt. – Egyszerűen nem hagyhat itt meghalni. Nem teheti, nem..

– Mr. Klowitz, kérem! Nem figyelt rám. Ön nem fog meghalni. Egyetlen földit sem ölünk meg. A Tanács úgy döntött, hogy elnapolja a tisztogatást tízezer földi évvel. Még az is kiderülhet, hogy az elkövetkező fejlemények miatt egyáltalán nem is kell kipusztítanunk az önök faját. Így hát…

– Úgy érti, nem pusztítják el a Földet?

– Pontosan.

Milt fojtott nyögéssel rogyott le a díványra. Olyan volt, mintha levették volna a fedelet arról a kuktáról, amiben három napja főtt.

– Hála istennek! – mormolta fejét a tenyerébe hajtva.

A zöld ember az ajtó felé indult.

– Bízom benne, hogy senkinek sem fogja említeni ezt az ügyet – mondta. – Nem valószínű, hogy sokan hinnének önnek. Így, a saját kedvéért, remélem, diszkrét lesz.

Milt bólintott a padló felé.

– Örömömre szolgált, hogy megismerhettem – mondta a zöld ember, és elment.

 

A közjáték mély nyomot hagyott Milt jellemén. Naomi jó néven vette Milt megkomolyodását, akárcsak Naomi szülei, akik egy héttel később ismerkedtek meg lányuk férjével. Milt kellemes, megértő embereknek találta őket. Mrs. Winkler kiváló szakács volt, Mr. Winkler pedig Milthez hasonlóan sci-fi rajongó.

Mindössze egyetlen dolog idegesítette Milt Klowitzot. Az a bizonytalan érzés gyötörte, hogy Naomi apját látta már valahol. Volt valami ismerős abban az emberben. Az orra formájában.

 

 

Nemes István fordítása