A SZEM ÓRÁJA

 

 

Halálom harmadik évében összetalálkoztam Pirettával. Tiszta véletlenül, mivelhogy ő a második emeleten foglalt egy szobát, míg én szabadon járkálhattam az első emeleten meg a napos kertben. És olyan különösnek tetszett abban az első és meghatározó pillanatban, hogy egyáltalán összehozott bennünket a sors, mert ő már 1958 óta, miután megvakult, ott lakott, míg én egyike voltam azoknak a fiatal arcú öregembereknek, akikre a Nam után szállt le a köd.

Meg kell hagyni, a magas sima kőfalak és Mrs. Gondy anyáskodó jelenléte sem tették túlságosan kellemetlenné a helyet, mert tudtam, egy napon eloszlik köröttem a köd, és újból szükségét fogom érezni, hogy szóba álljak valakivel, és akkor itt hagyhatom ezt a helyet. De ez még a jövő zenéje volt.

Nem mintha különösképpen vártam volna azt a napot, de nem is kerestem menedéket itteni stabil helyzetemben. Az érdeklődésen és az erőfeszítésen túli senki földjén vegetáltam. Beteg voltam, azt mondták; de az igazság az: meghaltam. Fütyültem hát mindenre.

Piretta azonban más volt.

Finom vonású kicsi arca mint a porcelán, szemében a sekély lagúnák azúrkékje, kezei fürgék.

Mint mondtam, véletlenül találkoztam össze vele. Kitört rajta a nyugtalanság – ahogy ő mondta – a szem órájában, és sikerült neki megszöknie Miss Hazelettől.

Éppen az alsó folyosón sétálgattam a fürdőköpenyemben, lehajtott fejjel, a hátam mögött összekulcsolt kézzel, amikor megjelent fönt a széles lépcsőszárnyon.

Gyakorta meg szoktam állni ennél a lépcsőnél, és figyeltem az elnyűtt arcú asszonyokat, amint emeletről emeletre, lépcsőfokról lépcsőfokra végigsúrolnak. Mintha a pokolba szálltak volna alá. Legfölül kezdték, és ahogy mosták a lépcsőt, úgy haladtak lefelé. A hajuk fehér, mindig kócos, mindig olyan, mint az ázott széna. Módszeres dühvel súroltak, mivel már csak ez az egy elfoglaltság maradt nekik a sír előtt, és habbal-szódával kapaszkodtak belé. És én elnéztem őket, amint fokról fokra ereszkedtek alá a pokol fenekére.

Ezúttal azonban nem volt egyetlen térdelő gályarab sem.

A lány szorosan a fal mellett óvakodott lefelé, alázatos ujjai végigtapogatták a burkolatot, és rögtön láttam, hogy vak.

A vaknál is vakabb.

Volt benne valami, valami éteri, ami azon nyomban megragadta halott szívemet. Néztem, amint lassan, mintha néma zene ütemére tenné, óvatosan libeg lefelé, és valami megfoghatatlan vonzalom fogott el iránta.

– Miben lehetnék a szolgálatára? – Mintha messziről hallottam volna udvarias felajánlkozásomat. Megtorpant, és a mezei egér riadtságával kapta fel a fejét.

– Köszönöm, semmiben – mondta felettébb szeretetreméltó hangsúllyal. – Tökéletesen el tudom látni magam. Amit az az illető – biccentett a fejével a lépcső teteje felé – úgy látszik, képtelen felfogni:

Lelépkedett a néhány lépcsőfokon, és megállt az elnyűtt, borvörös szőnyegen. Mélyeket lélegzett, mint aki sikeresen befejezett valamilyen nagyszabású feladatot.

– A nevem... – kezdtem, de ő éles horkantással félbeszakított.

– Mit számít a név – mondta, és kedvesen felnevetett. – A neveknek semmi jelentőségük sincs, nem igaz? – tette hozzá akkora meggyőződéssel, hogy aligha mondhattam ellent.

– Azt. hiszem, igaza van – feleltem.

Csendesen elkuncogta magát, és megigazította alvástól összekócolódott barna haját.

– Természetesen – szögezte le végleges érvénnyel –, nagyon is igazam van.

Több okból is különös volt ez az egész. Először is, a lány valami bonyolult összefüggéstelenséggel beszélt, ami akkor teljesen logikusnak tűnt, másodszor pedig ő volt az első ember, akivel azóta, hogy két évvel és három hónappal korábban felvettek ide, szóba álltam.

Valami vonzott ehhez a lányhoz, és én siettem megerősíteni kapcsolatunk pókhálófonalát.

– Mindazonáltal – tettem le én is a garast – kell lennie valaminek, amiről egyik ember megismeri a másikat. – Megsarkantyúztam a bátorságomat: – Különösképpen – nagyot nyeltem –, ha valaki kedvel valakit...

Sokáig elmélázott ezen, egyik kezét még mindig a falnak támasztva, a másikat tejfehér nyakához szorítva.

– Ha gondolja – jelentette ki végül hosszas megfontolás után –, hívjon csak Pirettának.

– Ez az ön neve? – csodálkoztam.

– Nem – felelte, és ebből tudtam, hogy barátok leszünk.

– Maga pedig hívjon engem Sidney Cartonnak – mondtam, elárulva ezzel régóta dédelgetett titkos azonosulási vágyamat.

– Szép név, ha egyáltalán lehet egy nevet szépnek tekinteni – vallotta meg, és én bólintottam. Aztán eszembe jutott, hogy a bólintást aligha képes meghallani, hangosan is kifejezésre juttattam hát egyetértésemet.

– Volna kedve megnézni a kertet? – ajánlottam fel lovagiasan.

– Kedves öntől – felelte, és enyhe iróniával hozzátette: – annál is inkább, mert mint láthatja... teljesen vak vagyok.

Ha már benne vagyunk a játékban, így válaszoltam:

– Igazán? Észre sem vettem.

Ekkor megfogta a karomat, és lépegetni kezdtünk a folyosón a kertre nyíló franciaajtó felé. Valaki jött lefelé a lépcsőn, és a lány görcsösen megszorította a karomat.

– Miss Hazelet – rebegte. – Segítsen, kérem!

Egyből tudtam, mi a baj. A felügyelőnője. Azt is megértettem, hogy nem szabad lejönnie a lépcsőn, és most keresi a nővér, hová tűnt. Ám nem engedhetem meg, hogy most, amikor alighogy rátaláltam, visszavigyék a szobájába.

– Bízzon bennem – súgtam oda, és egy mellékfolyosó felé tereltem.

Megpillantottam a takarítófülkét, és gyöngéden betuszkoltam a hűvös, sötét kuckóba. Halkan behúztam az ajtót, és megdermedtem. Egészen közel álltam a lányhoz, hallottam gyors, kapkodó lélegzését. Eszembe jutottak azok a hajnali órák ott Vietnamban, a félelemmel és rettegéssel teli álom, a ránk váró megpróbáltatások előérzete. A lány remegett a félelemtől. Akaratlanul magamhoz szorítottam, mire a karja a derekamra fonódott. Közelsége két év óta nem tapasztalt érzelmet kavart fel bennem; ostobaság volna, ha azt mondanám, szerelem. Csak álltam ott vele, egymásnak ellentmondó érzelmek hínáros sodrában, miközben Miss Hazelet lépteire füleltem.

Végül, túlságosan rövidnek tűnő idő múltával ugyanezek a kimért léptek felfelé hágtak a lépcsőn; bosszús, peckes, izgatott léptek.

– Elment. Most már megnézhetjük a kertet – mondtam, és szerettem volna leharapni a nyelvemet. Hogyan is láthatna? De nem szívtam vissza a szavamat. Hadd higgye, mennyire könnyedén veszem a fogyatékosságát. Sokkal jobb így.

Óvatosan rést nyitottam az ajtón, és kikukucskáltam. Senki, csak az öreg Bauer csoszog a folyosón háttal felénk. Kisegítettem a lányt, és ő mintha mi sem történt volna, belém karolt.

– Milyen kedves magától – mondta, és megszorította a karomat.

Visszamentünk a franciaajtóhoz, és kiléptünk a kertbe.

A levegőben érződött az ősz balzsamos illata, lépteink alatt illedelmesen ropogtak a levelek. Nem volt túl hideg, a lány mégis valami ellágyuló kétségbeeséssel csimpaszkodott belém. Nem hiszem, hogy a vaksága miatt; biztos voltam benne, hogy ha úgy akarja, minden segítség nélkül be tudná járni a kertet.

A sétaút néhány másodpercen belül elkanyarodott, és a magas, szabályosan nyírt sövények elrejtettek bennünket a hely felől. A napszakhoz képest furcsa volt, hogy egyetlen őr sem ődöngött a gyöngyfüzér bokrok és sövények között, vagy egyetlen „vendég” sem élvezte üres tekintettel a gyepet vagy a mellékösvényeket.

Oldalvást a lányra pillantottam, és elgyönyörködtem márványba kívánkozó vonásaiban. Az álla egy kissé hegyes volt ugyan és előreugró, de ezt kiegyensúlyozták kiugró pofacsontjai és hosszú szempillái, ami kissé ázsiai jellegűvé tette az arcát. Ajka telt volt, orra rövid ívű, klasszikus metszésű.

Az a furcsa érzésem támadt, mintha már láttam volna őt valahol, ami nyilvánvaló képtelenség.

Mégsem akart elmúlni ez az érzésem.

Eszembe jutott egy másik lány... de ez még a Nam előtt volt... az éjszakai égből előhasító fémes vijjogás előtt... mielőtt még ott állt volna az a valaki Walter Reednél az ágyam mellett. Az egy másik életben volt, még a halálom előtt, mielőtt ide hozták volna erre a helyre.

– Sötét az ég? – kérdezte.

A sövény egyik szögletes beugrójában rejtőzködő padhoz vezettem.

– Nem nagyon – válaszoltam. – Észak felé látszik egy-két felhő, de eső nem ígérkezik. Azt hiszem, szép napunk lesz.

– Nem számít – mondta rezignáltán. – Az időjárás egy cseppet sem érdekes. Tudja, milyen régen volt az, amikor utoljára láttam a napfényt átszűrődni a fák koronáján? – Fölsóhajtott, és a fejét hátradöntötte a pad támlájának. – Nem, az időjárásnak nincs jelentősége. Legalábbis a mostani időben.

Nem értettem, mit akart mondani ezzel a hangsúlyos idővél, de én sem törődtem semmivel.

Új élet pezsdült meg az ereimben. Meglepetve hallgattam a lüktetését a fülemben. Meglepődtem magamon, hogy azon izgulok, mi lesz percek múlva a jövőben. Csak az értheti meg ezt, aki tapasztalta, mi az halottnak lenni, nem gondolni többé a jövővel, és akkor egyszerre valami olyasmire bukkanni, ami értelmet ad az ember életének, és újra élni kezd. Nem a reményre gondolok, dehogy, nem ilyen egyszerű az ügy. Hanem arra, hogy az ember halott, aztán egyszerre csak él. Pontosan ez történt velem az alatt a néhány perc alatt, amióta megismertem Pirettát. Az elmúlt két év és három hónap felfalta előlem a következő pillanatot, és lám, hirtelen megint érdekelni kezd a jövő. Eleinte nem nagyon, hiszen eléggé elkorcsosult bennem ez a képesség, de már számolgatni kezdtem a perceket, és éreztem, hogy újból megrohan az élet, és ragad magával, előre.

Kezdtem előrenézni, és vajon nem ez-e a biztos jele annak, hogy életre keltem?

– Hogy került ide? – érdeklődött, hűvös, keskeny ujjú kezét csupasz karomra helyezve.

Kezem az övére helyeztem, megrebbent, mire félénken visszahúzódtam. De aztán megkereste a kezemet, és visszahelyezte a magáéra.

– A háború – magyaráztam. – Egy ágyúgolyó eltalált, és ide küldtek. Nem akartam... lehet, hogy nem is tudtam... nem tudom... hosszú ideig senkihez sem akartam szólni. De most már rendbe jöttem – tettem hozzá, egy csapásra megbékélve önmagammal.

– Igen – mondta, mintha ez végleg eldöntené a kérdést. Aztán egészen különös hangon folytatta:

– Maga is érzi a szem óráját, vagy maga is azok közül való? – kérdezte kíméletlen éllel a hangjában. Nem tudtam, mit válaszoljak.

– Kik azok az azok?

Telt felső ajkával vicsorítva sziszegte:

– Azok a nők az ágytállal. Azok a gyalázatos szürkületi antiszeptilek!

– Ha a nővérekre meg az ápolókra gondol – kaptam el a gondolatmenetét –, akkor én nem tartozom hozzájuk. Én ugyanúgy haragszom rájuk, mint maga. Vagy tán nem rejtettem el magát?

– Keresne nekem egy botot? – mondta.

Körülnéztem, s mivel sehol sem láttam, letörtem egy ágat a sövényről.

– Ez jó lesz? – nyújtottam oda neki. – Köszönöm – mondta.

Tördelni kezdte az ágról a leveleket meg a hajtásokat. Figyeltem a szorgosan ügyködő fürge ujjakat, és arra gondoltam, hogy micsoda rettenetes lehet ennek a kedves és okos lánynak ezek között a betegek, ezek között az őrültek között.

– Maga most nyilván arra gondol, hogy mit keresek én itt, nem igaz? – kérdezte, miközben a vékony zöld kérget hántotta lefelé az ágról. Nem válaszoltam, mivel nem érdekelt; találtam valamit, valakit, és újrakezdődik az életem. Mi értelme volna mindezt egyszerre lerombolni?

– Dehogy, eszembe sem jutott ez a kérdés.

– Nos, azért vagyok itt, mivel azok tudják, hogy tudok róluk.

Szavai ismerős húrt pendítettek meg bennem. Volt ott egy Herbman nevű illető, aki itt töltött második évemben ott lakott az első emeleten. Ez folyton arról a hatalmas klikkről beszélt, amely titokban az életére tör, és nem riad vissza semmitől, hogy elhallgattassa őt, mielőtt lerántaná a leplet aljas fondorkodásukról.

Remélem, ő nem ebben a cipőben jár. Hiszen olyan kedves )ány.

– Azok?

– Persze hogy azok. Maga azt mondta, hogy nem tartozik közéjük. Ugye nem hazudott? Ugye nem járatja velem a bolondját, és nem akar az orromnál fogva vezetni? – Keze kicsusszant a kezem alól.

Igyekeztem minél gyorsabban újból Szilárd talajra evickélni.

– Nem, dehogyis; de lássa be, hogy nem értem. Nem tudom, hányadán vagyok. Hiszen, ugye, már annyi időt eltöltöttem itt. – Vigyáztam, nehogy fellengzősen hangozzék a szavam.

Ez az érv valahogy megnyugtatta.

– Bocsásson meg. Néha elfelejtem, hogy nem mindenki érzi meg úgy, mint én, a szem óráját.

Megrántotta az ág végét, és a lecsúszó kéreg éles kis cuppanása mintegy poénként csattant a szavaihoz.

– A szem órája? – csodálkoztam. Ma már többször is hallottam tőle ezt. – Nem értem.

Piretta felém fordult, élettelen kék szemei elnéztek a jobb vállam felett, és egymáshoz szorította a két térdét. A pálca ott hevert mellette, elfeledetten, mint egy megunt játék.

– Elárulom magának – mondotta.

Egy percig nem moccant, és én vártam. És ekkor:

– Látott már lángvörös hajú nőt?

Meglepődtem. Azt vártam, hogy mesélni fog, hogy fellebbenti a fátylat a múltjáról, és én még jobban meg fogom ezért kedvelni őt... ehelyett egy értelmetlen kérdéssel hozakodik elő.

– Hát... izé... nem is tudom...

– Gondolkozzon! – parancsolt rám.

Gondolkoztam, és bármilyen különös, felmerült előttem egy lángvörös nőnek a képe. Néhány évvel a bevonulásom előtt minden női divatmagazin tele volt egy nő képével, mi is volt a neve? Ó igen, most, hogy megerőltettem az emlékezetemet, eszembe jutott: Piretta. Ez a gyönyörű alakú, ragyogó kék szemű manöken, bolondos lángvörös árnyalatú hajkoronával a fején. Híre szárnyakra kelt, kilépett a divatmagazinok lapjairól, és az emberek szinte egyébről sem beszéltek rajta kívül.

– Emlékszem magára – hebegtem döbbenten.

– Ugyan! – csattant a hangja. – Ön énrám nem emlékszik! Hanem egy Piretta nevű nőre. Egy gyönyörű asszonyra, aki úgy habzsolta, olyan hévvel az életet, mintha ez lett volna az utolsó szerelme. Ez valaki más volt, nem én. Én egy szegény vak teremtés vagyok. Maga engem nem ismer, ugye?

– Nem – adtam meg magam. – Bocsásson meg. Bár egy pillanatra...

Mintha nem is hallotta volna a közbeszólásomat.

– A Piretta nevezetű nőt mindenki ismerte. Egyetlen divatszalon sem volt divatos nélküle; egyetlen koktélparti sem lehetett sikeres, ha ő nem volt jelen. De ő egyáltalán nem volt az a szende virág típusú nő. Szeretett kísérletezni, még a nihilistánál is nihilistább volt. Nem volt az a dolog, amire kapható ne lett volna. Megmászta a Pastroff csoporttal a K 99-et, két férfi társaságában körülhajózta egy vitorlás csónakban a Jóreménység fokát, Indiában elmerült a Kali-kultuszban, és bár hitetlenként jött hozzájuk: tanítványként csatlakozott a thugok társaságához.

Az ilyen túlhajszolt élet megviseli az embert. Ő is hamar elunta. A jótékonykodást, a manökenkedést, a rövid kiruccanásokat a filmhez, a férfiakat. A gazdag férfiakat, a tehetséges férfiakat, a jóképű férfiakat, akiket magához vonzott, de akiket ugyanakkor megbénított a szépségével. Új kaland után nézett... és a végén meg is találta.

Azt kérdezgettem magamban, miért mondja el ezt nekem. Ekkorra már végleg eldöntöttem magamban, hogy az életet, amelynek a visszatérésére úgy vágytam, megtaláltam itt, őbenne. Újból éltem, és az élet olyan hirtelen, olyan váratlanul osont be hozzám, hogy csakis ő hozhatta magával.

Még ez a kissé megtört, de még így is csinos, meghatározhatatlan korú vak asszony is megőrzött valamit a világhírű manöken leírhatatlan adottságaiból. Fehér kórházi köpenye elrejtette az alakját, de azon is átsütött lényének delejes csodája, és én ismét éltem.

Szerettem.

Ő még mindig beszélt:

– A nagymenő sízők galerije meg a tűz-szigeti művészkolónia után visszajött a városba, hogy újabb és újabb élményeket keressen magának.

A végén rájuk is bukkant. A szem lovagjai. Ez egy zártkörű vallásos szekta volt. A látást és a tapasztalást imádták. Ezt egyenesen neki találták ki. Egyből hozzájuk csapódott, és hajnalonként együtt imádkozott velük a sokszemű bálványuk előtt, és habzsolta az életet.

Sötét emberek voltak ezek, és amit cselekedtek, nem mindig volt tiszta. Mégis kitartott mellettük.. Aztán egy éjszaka, amikor eljött – ahogy ők nevezték – a szem órája, áldozatot követeltek, és őrá esett a választásuk.

Kimetszették a szemeit.

Moccanni sem mertem. Nem voltam biztos benne, hallottam-e azt, amit hallottam. Egy furcsa vallásos szekta, afféle ördögimádók New York város kellős közepén; és szertartásosan kivájják minden idők leghíresebb manökenjének a szemét? Túlságosan is fantasztikus, hogysem hihető lett volna. Magam is meglepődtem, hogy a régi érzések egyszerre csak újból elözönlötték. Hitetlenkedés, iszonyodás, sajnálkozás. Ez a lány, aki Pirettának hívja magát, és valóban ő az a Piretta, visszaadja az életemet, csak azért, hogy rám zúdítson egy históriát, amely olyannyira hihetetlen, és szerintem nem egyéb rémálomnál vagy egy üldözési mániában szenvedő víziójánál.

Hiszen itt vannak előttem azúrkék szemei!

Ha nem is látnak, de megvannak. Hogyan vájhatták volna ki őket? Zavarodottság és megdöbbenés küszködött bennem.

Hirtelen feléje fordultam, és átöleltem.

Nem tudom, mi szállt meg hirtelen, hiszen világéletemben, még a háború előtt is gyámoltalan voltam a nőkkel, de most a torkomban vert a szívem, és teljes odaadással szájon csókoltam Pirettát.

Ajkai szétnyíltak, mint két virágszirom, és szenvedéllyel viszonozta a csókomat. Kezem rátalált a mellére.

Így ültünk ott, szenvedéllyel telve percekig, és amikor úgy éreztük, hogy a pillanat gyönyörét kiélveztük, elhúzódtunk egymástól, és én arról kezdtem csevegni, hogy majd meggyógyulok, és összeházasodunk és vidékre költözünk, ahol gondját viselhetem.

Aztán ujjaim végigtapogatták az arcát, mintegy magukba szíva a szépségét, felitatva lényének varázsát. Kisujjam hegye a szemgolyójára tévedt.

Száraz volt.

Kezem megtorpant, és a lány csodás ajka körül halvány mosoly derengett fel.

– Igaz – mondta, és tenyerébe ejtette a szemeit.

Számhoz szorítottam az öklömet, és egy eltiport állatka vinnyogása tört fel belőlem.

Ekkor megpillantottam a kezében, mint valami botkormányt, a kihegyezett pálcát.

– Mi az? – kérdeztem, és akaratlanul végigfutott a hátamon a hideg.

– Nem kérdezted meg, hogy Piretta magáévá tette-e a vallást – csicseregte lágyan, mintha egy értetlen kisgyerekhez beszélne.

– Mit akarsz ezzel mondani? – hebegtem.

– Most jött el a szem órája, nem érzed?

És felém lépett a pálcával. Hátrahőköltem, de ő szinte körém fonódott, a földre zuhantunk, és nem számított, hogy vak volt.

Neee! – sikoltottam, amint felemelte a pálcát. – Szeretlek. Azt akarom, hogy az enyém légy, feleségül akarlak venni!

– Micsoda ostobaság – csicseregte kedvesen –, nem mehetek hozzád, hiszen nem vagy épelméjű.

Aztán ott volt a pálca, és réges-régen itt van velem vakon a szem órája.

 

 

Bárányi Gyula fordítása