MENTŐFÜLKE

 

 

Terrence felcsúsztatta az oldalán a jobb kezét, amely kiesett a robot látószögéből. Éles fájdalom hasított három törött bordájába, és a kíntól tágra meredt a szeme. De erőt vett magán, s félig lehunyt szempillái keskeny résein keresztül figyelte a gépet.

Ha megrebben a szempillám, halott vagyok – gondolta Terrence.

A mentőfülke kusza zümmögése újból ráébresztette a helyzetére. Tekintetét ismét rászögezte a robot mélyedése mellett a falra erősített mentőládára.

Klisé. Milyen közel van, és mégis milyen távol. Amilyen hasznát veszem, akár az Antares-bázison is lehetne – gondolta magában, és őrült kacaj vibrált a fejében. De még idejében rajtakapta magát. Nyugalom! Három nap felér egy rémálommal, de ha bedilizek, csak hamarabb vetek véget az egésznek. Ezt kívánta a legkevésbé. De ez sem mehet így sokáig.

Kifeszítette jobb kezén az ujjait. Ez volt minden mozgás, amit megengedhetett magának. Átkozta magában azt a technikust, aki átengedte a robotot. Vagy azt a politikust, aki hagyta, hogy gyenge minőségű robotokat állítsanak be a mentőfülkébe, hogy lefölözhesse magának a hasznot az állami rendelésből. Vagy azt a szerelőt, aki legutoljára hanyagul végezte a munkáját. Valamennyit; elátkozta magában valamennyit.

Rászolgáltak.

Mert haldoklik.

Már akkor elkezdődött a haldoklása, mielőtt elvergődött volna a mentőfülkéig. Terrence akkor eljegyezte magát a halállal, amikor belevetette magát az ütközetbe.

Hagyta, hogy a szemhéja lezáruljon, kikapcsolta maga körül a mentőfülke zajait. Lassan elhalt körülötte a hűtőfolyadék sustorgása a fali csövekben, a relék kattogása, amint szünet nélkül zabálják a galaxis minden tájáról befutó üzeneteket, a forgó antenna nyikorgása a buborék tetején. Az elmúlt három nap folyamán sokszor folyamodott ahhoz, hogy kirekessze magából a környező valóságot. Vagy ez, vagy a robot figyelő tekintete, és nem tudja megállni, hogy előbb-utóbb meg ne moccanjon. Megmozdulni egyenlő a halállal. Ilyen egyszerű volt a képlet.

Füléből kizárta a mentőfülke suttogását; a bensőjében suttogó hangokra figyelt.

– Te jó ég! Legalább egymillióan vannak!

Ez az osztagparancsnok, Resnick hangja volt, a testére szerelt rádióban.

– Hát ez meg miféle csatarend akar lenni? – jutott el hozzá egy másik hang. Terrence a radarernyőre pillantott, a kyben hajókat jelző villogó pontokra.

– Honnan lehessen tudni azokkal a galóca alakú hajóikkal? – felelte Resnick. – Ne felejtsd el azonban, hogy az egész elülső ernyő meg van rakva ágyúkkal, és átkozott nagy a hatósugaruk. Hát akkor vigyázzatok magatokra, sok szerencsét, és mutassátok meg nekik!

A flotta egyenesen a kyben haderőnek rontott.

Újból hallotta az űr mélységein át hozzá szűrődő csatazajt. Csak káprázat volt az egész: abban a sírgödörben nincsenek zajok. Mégis tisztán kivette az őrnaszád lövegének hangját, amint szisszenve küldte egyik sugarat a másik után a kyben flotta vezérhajójára.

Monitorosztályú őrnaszádja ott volt a földiek halálos falanxa élén, amint a gyilkos ék nekiront az ellenséges hajóknak, és laza csatarendben egyre közelebb zúdul hozzájuk. És ekkor történt.

Egyik pillanatban még ott száguld a csata kellős közepe felé, és a roppant kyben csatahajó oldala skarlátvörösre izzik a lövegei tüzétől.

A következő pillanatban kiröppen az alakzatból, amely hirtelen lelassult, hogy a kyben hajók elvétsék a célt, és a kisebb sebesség egyben módot adjon a földi flottának a nagyobb mozgékonyságra.

Ám ő továbbrepült a korábbi irányba, tartva a sebességet, egyenesen bele az egyik galóca formájú kyben romboló elülső lövegeinek tüzébe.

Az első sugár lesöpörte a hajó elejéről a lövegállásokat és az irányítóberendezést, s a hajó farát rozsdás krómlemezzé gyűrte. Sikerült azonban elkerülnie a második sorozatot.

A rádión mindössze annyit jelentett, hogy ha tud, megpróbál visszavergődni az Antares-bázisra. Ha nem, akkor álljanak rá az egyik kisbolygó mentőfülkéjének jelzéseire, amennyiben sikerül kényszerleszállást végeznie.

Amit meg is tett. A térképek szerint a pörgő kődarab technikai adatai: 1-333, 2-A, ME + S, 3-804.39 #, ami nem más háromdimenziós koordinátaadatnál, ha a végén az a #jel nem utalna arra, hogy a kisbolygó felszínén valahol ott lapul egy mentőfülke.

Bármennyire kedve ellenére volt is, hogy kiütötték a küzdelemből, és kénytelen meghúzódni valamelyik mentőfülkés kisbolygón, sokkal jobban félt attól, hogy mielőtt célba érne, elfogy az üzemanyaga. Ez esetben kisodródna az űrbe, és a végén valamelyik kisebb nap mesterséges bolygójaként fejezné be a pályafutását.

A hajó minimális fékezéssel, hasmánt szállt le, mint a kacsa a tóra, kétszer felröppent, és tízszer visszapattant, a hátsó része ripityára zúzódott, de a végén alig öt kilométerre a mentőfülkétől beszorult a sziklák közé, és megállapodott.

Terrence egy-két ugrással elérte az üres, levegő nélküli planetoida felszínén a sziklába mélyesztett, hermetikusan zárt buborékot. Legelső teendője az lesz, hogy beindítsa a fülke jelzőadóját, hogy a hazatérő flotta rátalálhasson.

Bemászott a kiegyenlítő kamrába, vastag űrhajóskesztyűbe zárt tenyerével lenyomta a kapcsolót, és amikor meghallotta a beömlő levegő sistergését, leemelte a sisakját.

Lehúzta a kesztyűit, kinyitotta a fülke belsejébe vezető ajtót, és belépett.

Áldott légy, kis mentőfülke – gondolta Terrence, miközben ledobta a sisakját meg a kesztyűit. Körülpillantott, látta, hogy a relégépek annak rendje és módja szerint fogadják, osztályozzák és új irányokba továbbítják az üzeneteket. Az orvosi doboz is ott lóg a helyén, a falon, a hűtőszekrény is bizonyára alaposan meg van rakva, ha a legutóbbi lakó óta járt már errefelé a rakodó. Ott állott az univerzális robot is, mozdulatlanul a falmélyedésben. Meg a falióra, a számlapja összezúzva. Mindezt egyetlen pillantásra itta be a tekintete.

És legyenek áldottak azok is, akik kigondolták ezeket a parányi mentőállomásokat, és pontosan ilyen szükségre számítva, teleszórták velük a térséget. Néhány lépést tett a helyiségben.

Ekkor történt, hogy a robotszolga, aki két lakó között rendben tartja a helyet, és lehordja az utánpótlást a hajókról, zümmögve megindult feléje, és acélkarjával irtózatos ütést mért Terrence-re, aki végigbukfencezett az egész helyiségen.

Az átelleni falnál kötött ki, háta, oldala, karjai, lábai megbénultak a fájdalomtól. A gép egyetlen ütésétől három bordája eltörött. Mozgásra képtelenül feküdt ott egy percig. Pár másodpercre a döbbenettől még a lélegzete is elállt, és bizonyára ennek köszönheti az életét. A fájdalom mozdulatlanná bénította, és ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy a robot, belső szerkezetének tompa csörgésével, visszatérjen a helyére.

Megpróbált felülni, de a robot abban a pillarjatban furcsán zümmögni kezdett, és megindult feléje. Megmerevedett. Erre a robot is visszahúzódott.

Két újabb kísérlet meggyőzte róla, nogy a helyzete egy csöppet sem rózsásabb, mint gondolta.

A robotnak valahol hiba keletkezett a nyomtatott áramkörében. Az emelési utasítás kitörlődött vagy eltorzult, és most arra állítódott be, hogy minden mozdulóra lesújtson.

Ott volt az óra. Sejthette volna, hogy valami nincs rendben, amikor megpillantotta az összezúzott számlapot. No persze! A mutatók mozogtak, mire a robot lesújtott rá.

És megint ezt teszi, ha megmoccan.

Szemhéjának észrevétlen rebbenésén kívül három napja nem mozdult.

Megpróbálta a kiegyenlítő kamra felé vonszolni magát, megtorpanva, mihelyt a robot megindul, s újból haladni egy parányit, mihelyt az visszahátrál. Az első mozdulat után azonban fel kellett adnia a gondolatot. A bordái túlságosan fájtak. Rettenetes fájdalom gyötörte. Kénytelen volt egy kényelmetlen, csavart testhelyzetben megdermedni, és ebből nem mozdulhatott ki, míg erre vagy arra, de el nem dől a játszma.

Hirtelen visszatért belé az éberség. Az elmúlt három nap újbóli átélése megint ráébresztette a valóságra.

Négyméternyire volt a kapcsolótáblától, négyméternyire attól a jeltől, amely ideirányíthatná a felmentő csapatot. Mielőtt belehalna a sebeibe, mielőtt éhen halna, mielőtt a robot agyonsújtaná. De mi haszna: akár négy fényévnyire is lehetett volna tőle.

Mi történhetett a robottal? Volt ideje bőven rágódni ezen. A robot csak a mozgására reagált, gondolataira nem. Nem mintha ez segítene, de ez is valami.

A mentőfülkéket ellátó társaságok mind állami megbízatásokat kaptak. Valahol a hosszú láncolatban valaki, hogy nyerjen a bolton, gyenge acélt épített be, vagy elállította az áramkörkészítő gépeket. Valahol valaki nem ellenőrizte végig alaposan a robotot. Valahol valaki gyilkosságot követett el.

Fölnyitotta a szemét. Csak a legparányibb résre. Még egy kicsi, és a robot észrevenné a szemhéjak mozgását. Ez végzetes lenne.

Nézte a gépet.

A szó szoros értelmében nem volt robot. Csupán egy távirányított ízeit vashalom, amely kiválóan alkalmas ágyazásra, acéllemezek halomba rakására, a tenyésztőedények ellenőrzésére, az űrhajókról való kirakodásra, a szőnyegek porszívózására. A robot teste nagyjából ember formájú volt, de a fejét csupán egy dudor helyettesítette.

A valódi agy, a plasztikernyőknek és nyomtatott áramköröknek ez a bonyolult szövevénye, a fal mögött helyezkedett el. Veszélyes lett volna ezeket az érzékeny alkatrészeket egy nehéz munkát végző gépezetbe beépíteni. Hiszen könnyen megeshet, hogy a robot lezuhan egy rakodóállványról, vagy eltalálja egy meteorit, vagy beszorul egy összetört űrhajó alá. A dudorban ezért csak a „látó” és „halló” érzékelők voltak, amelyek a környezet jeleit a fal mögötti agyhoz továbbították.

És ez az agy valahol megkopott, az áramkörei összekuszálódtak. Megbolondult. Nem úgy bolondult meg, ahogy egy emberen kitörhet az őrület, hiszen végtelen módja van annak, ahogyan a gép elvesztheti az eszét. Csak annyira, hogy megölje Terrence-et.

Még ha meg tudnám is ütni valamivel a robotot, ezzel nem sokra mennék. Talán meg tudná előzni a gépet, és hozzávághatna valamit, mielőtt az a közelébe jutna, de semmit sem érne el vele. A robot agya sértetlen maradna, és a dudor tovább végezné a dolgát. Reménytelen ügy.

Szeme megállapodott a robot hatalmas, tuskószerű kezén. Mintha a saját vérét is ott látná az egyik kéz ízeit szerszám-ujjain. Tudta, hogy csak képzelődik, de a gondolatot nem tudta elhessegetni a fejéből. Háta mögé rejtett kezén kifeszítette az ujjait.

A háromnapi éhezéstől legyengült, a feje kóválygott. Agyára köd telepedett, a szeme égett. Már jóformán fel sem fogta, hogy a saját mocskában hevert. Oldalát lüktető fájdalom mardosta, és minden lélegzetvételre pokoli kín hasított a mellébe.

Hálát adott az égnek, hogy az űrruhát magán hagyta, egyébként első lélegzetvételére lecsapott volna rá a robot. Egyetlen megoldás maradt: a halál. Már nem sok választotta el ettől a megoldástól.

Az utolsó nap folyamán – amennyire egyáltalán meg tudta különböztetni óra és napkelte híján a nappalt az éjszakától – többször is hallotta odakint a leszálló flotta dübörgését. Aztán eszébe jutott, hogy az élettelen űrben nincs hang. Aztán eszébe jutott, hogy a relégépek hozták ide a hangot a mentőfülkébe, a szubéteren át. Aztán eszébe jutott, hogy ez képtelenség. Aztán eszéhez tért, és rájött, hogy csak képzelődik.

Aztán felébredt, és belátta, hogy mindez igaz. Hogy kelepcébe esett, és nincs kiút. Hogy beköltözött hozzá a halál. Hogy meg fog halni.

Terrence sohasem volt gyáva, de nem is volt hős. Azokhoz tartozott, akik a háborúkat vívják, mert valakiknek mindig harcolni kell a háborúkban. Olyan ember volt, aki belenyugodott, hogy háztól-asszonytól elszakítják, kidobják a feneketlen űrbe, hogy védje meg, amire éppen azt mondták neki, hogy védelemre szorul. De az ilyen pillanatokban, mint ez a mostani, a Terrence-féle emberek gondolkodni kezdenek.

Miért itt? Miért így? Mit tettem, hogy itt kell végeznem egy mocskos űrruhában, egy gazdátlan kődarabon, és nem dicsőségben, mint a hazai újságok harsogják, itt kell éhen halnom vagy elvéreznem, egy megkergült robot társaságában? Miért én? Miért én? Miért egyedül?

Tudta, hogy nincs felelet. Nem is várt feleletet.

Ebben legalább nem kellett csalódnia.

 

Amint felocsúdott, ösztönösen az órára pillantott. Az összezúzott számlap idegborzolóan visszameredt rá, a felismerés borzalmától tágra nyílt a tekintete. A robot zümmögni kezdett, és szikrázott egyet. A szemét nyitva hagyta. A zümmögés abbamaradt. A szeme égni kezdett. Tudta, hogy képtelen sokáig nyitva tartani.

Az égés alulról és felülről a szeme közepe felé terjedt, és a nyomában könny fakadt. Mintha tűvel szurkálnák a szeme csücskeit. A könny lecsordult az arcára.

Hirtelen becsukta a szemét. A fülében mintha tankok dübörögtek volna. De a robot nem mozdult. Lehet, hogy elromlott? Lehet, hogy mozgásképtelen lett? Megkockáztathatja-e, hogy próbára tegye?

Kényelmesebb helyzetbe csusszant. A robot abban a pillanatban előrerohant.

A férfi a mozdulat közepén megfagyott, a szíve helyén egy darab jég. A robot tanácstalanul megtorpant, alig huszonöt centire kinyújtott lábától. A gép visszazümmögött a helyére: a zümmögés egyszerre hallatszott magából a gépből és valahonnan a fal mögül.

Megálljunk csak – gondolta.

Ha rendben volna a gépezet, akkor alig vagy egyáltalán nem jönne hang a dudorából, az agy pedig teljesen néma maradna. De nem működik rendesen, és tisztán hallatszott a gondolkodás zaja.

A robot háttal gördült visszafelé, „szemét” Terrence-re függesztve. Az érzékelőgömbök a testén voltak, és az egész gépezet ettől olyan volt, mint egy zömök, szögletes, gótikus esőköpő.

A zümmögés egyre hangosabbá vált, és időről időre a szikrakisülés éles sercegése keveredett hozzá. Terrence-et egy pillanatra elfogta a rémület arra a gondolatra, hogy netán a rövidzárlat tüzet okoz a fülkében, és nincs kéznél robot, amely elolthatná.

A fülét hegyezve próbálta megállapítani, hol helyezkedik el a robot agya a falban.

Aztán úgy vélte, megtalálta. De vajon helyes-e a számítása? Vagy a hűtőszekrény mellett, vagy a relégépek közelében rejtezik a falban. Ez a két lehetséges hely mindössze néhány lábnyira volt egymástól, ám egyáltalán nem mindegy, hogy melyik az igazi.

Az agyat elfedő acéllemez torzítása meg a robot saját zavaró háttérzaja megnehezítette a pontos tájékozódást.

Mélyet lélegzett.

A bordák törött végei súrlódva elcsúsztak egymáson. Felnyögött.

Nyögése gyorsan elhalt, elkínzott visítás volt, amely még sokáig lüktetett ide-oda a fejében, mígnem Valóságos halálhimnuszként zúgott-visszhangzott egész bensejében. A kín kipréselte a nyelvét, amely eltaposott gilisztaként vonaglott a szája csücskében. A robot előrelendült. Gyorsan berántotta a nyelvét, összeszorította az ajkát, és kettévágta a fejében cikázó visítást.

A robot megtorpant, és visszagördült falmélyedésébe.

Istenem, fáj! Istenem, Istenem, hol vagy. Istenem, nagyon fáj!

Testét ellepte a gyöngyöző verejték. Érezte a csiklandását az űrruhán belül, a kezeslábasán belül, az ingén belül, a bőrén. A bordáit kínzó fájdalom tetejébe ellenállhatatlan viszketés terjedt szét a bőrén.

Észrevétlenül feszengeni kezdett az öltözékében. A viszketés nem akart csillapodni. Minél inkább szerette volna elállítani, minél jobban erőlködött, hogy ne gondoljon rá, annál rosszabb volt. A hónalja, a könyökhajlata, a combja, ahol a szűk kincstári alsónadrág – egyszerre a korábbinál is szorosabban – hozzátapadt: azt hitte, hogy beleőrül. Muszáj vakaróznia!

Már-már belekezdett a mozdulatba. De idejében megfékezte magát. Tudta, hogy nem maradna ideje élvezni a megkönnyebbülést. Nevetés bugyborékolt fel a bensejében. Szentséges isten, és én mindig kinevettem azokat a nyavalyásokat, akikre folyton rájött a viszketés, akiknek folyton táncolhatnékjuk támadt, valahányszor vigyázzban álltak a szemlén, akik olyan élvezettel tudtak vakarózni. Istenem, hogy irigylem most őket! Maga is meglepődött, mennyire rakoncátlanná váltak a gondolatai.

A csiklandás nem csillapodott. Megfeszítette az izmait. Még rosszabb volt. Mély lélegzetet vett.

A bordái megint egymáshoz reszelődtek.

Szerencséjére ezúttal elájult a fájdalomtól.

 

– Nos. Terrence, hogy tetszik az első kyben?

Ernie Terrence összeráncolta a homlokát, és mutatóujjával alulról felfelé végigsimította az arcát.

– Fantasztikus lények, nem igaz?

– Miért fantasztikusak? – csodálkozott Foley, a parancsnok.

– Mert ugyanolyanok, mint mi. Kivéve persze világossárga színüket és tapogatószerű ujjaikat. Ettől eltekintve teljesen olyanok, mint az emberek.

A parancsnok elhomályosította a vizsgálóurnát, cigarettát vett elő, és ezüsttárcáját a hadnagy felé nyújtotta. Rágyújtott, egyik szemét lehunyta a beleszálló füsttől.

– Attól tartok, nemcsak ebben különböznek. A belsejük olyan, mintha valaki kizsigerelte volna őket, aztán jól összekeverte volna a zsigereiket, és más fajok szerveivel együtt találomra visszagyömöszölte volna beléjük. Húsz év is beletelik, mire megfejtjük anyagcseréjük titkát.

Terrence két ujja között morzsolgatta meg nem gyújtott cigarettáját.

– Ez a legkevesebb – dörmögte.

– Igaza van – bólintott a parancsnok. – Ezer évig is fogjuk törni a fejünket, hogy kitaláljuk, hogyan gondolkodnak, miért harcolnak, hogyan lehetne egyetértésre jutnunk velük, milyen célok mozgatják őket. Ha élni hagynak addig bennünket – gondolta., Terrence.

– Miért háborúskodunk a kybenekkel? – kérdezte az idősebb férfitól. – Vagyis mi a valódi okunk?

– Mert a kybenek mindenkit elpusztítanak, akiről kiderítik, hogy ember.

– Mi a bajuk velünk?

– Nem mindegy? Talán az, hogy a bőrünk nem világossárga; talán az, hogy az ujjaink nem olyan puhák, és féregszerűek, mint az övék; talán az, hogy nem bírják elviselni a városaink zaját. Ezer más talán lehetséges. De olyan mindegy. Addig nem érdekel bennünket a halál, amíg nem forog kockán az életünk.

Terrence bólintott. Értette. Mint ahogy a kybejt is. Aki rávigyorgott, és előrántotta fegyverét. Tüzelt, és a kybeji hajó oldala vörösen felizzott.

Elrántotta a kormányt, hogy kikerüljön saját ütegei tüzé-ből. Az öblös karrosszék megindult alatta, hogy megtartsa eredeti irányszögét, és ettől a mozdulattól kissé megszédült. Egy pillanatra lehunyta a szemét.

Amikor felnyitotta, ott állt a szakadék szélén, megingott, ajka fehérré vált az erőfeszítéstől, hogy le ne zuhanjon. De nagyot sóhajtva, fejjel belebukfencezett a gyomorba, . Hosszú, féregszerű ujjai fémes zümmögő-csörömpölő markolással kinyúltak a tányér felett, a fal mögé a mentőládáért.

A robot csikorogva közeledett feléje. Parányi finom fémrészecskék reszelődtek össze, és a hirtelen feltámadt légáramlat elsodorta a reszeléket, amint az ólomcsizmák az arcához emelkedtek.

Egyre közelebb, és már nincs hova visszahúzódnia, amikor...

Kigyulladt a fény, ragyogón, ragyogóbban minden csillagnál, amit Terrence valaha is látót; sütött, vibrált, fénylett, ragyogott a tűzgolyó a robot mellén, amint nehézkes léptekkel, himbálva közeledett feléje.

A robot sistergett, zümmögött, és millió szilánkká röppent szét, fénysugarakat lövellve a szakadék felé, amelynek a szélén Terrence egyre ott ingott. Vadul csapkodott a karjával, hátha megkapaszkodhat valamiben, amikor az utolsó pillanatban, a zuhanás szélén...

Hirtelen felriadt.

Csupán a tudatalattijának köszönheti az életét. Még a lázálom poklában is tudatában volt a helyzetének. Önkívületi állapotban sem nyögött vagy vonaglott. Mozdulatlan maradt és néma.

Csakis így lehetett, mert még mindig életben volt.

Csupán az a riadt mozdulat, amellyel magához tért hagymázas álmából, lódította ki a szörnyet a fülkéjéből. De mire teljesen felocsúdott, a falhoz lapulva megdermedt. A robot visszavonult.

Alig mert lélegzetet venni. Még egy mozdulat, és vége lett volna az elmúlt három napnak – vagy talán többnek is? Mennyit alhatott vajon?

Éhes volt. Rettenetesen marta az éhség. Oldalában a fájdalom még jobban kínozta: a szünet nélküli lüktetés miatt a légzés is gyötrelem volt. És észrevehetően viszketett mindene. Kényelmetlen testhelyzetében nekiszorult a hideg acélfalnák, a szegecsek belemélyedtek a bőrébe. Bárcsak meghalna!

De nem akart meghalni. Pedig csak egy mozdulatába kerülne.

Hogyan béníthatná meg a robot agyát? Teljességgel lehetetlen. Hacsak nem a Phoboszt és a Deimoszt hordaná az óraláncán fityegőként. Hacsak nem egy penareszi szilikon-debellával lakna együtt. Hacsak nem használná lasszóként a vastagbelét.

Alaposan szét kellene roncsolnia az agyat ahhoz, hogy a dudornak ne legyen ideje kimozdítani a helyéről a robotot és ütést mérnie Terrence-re.

Az agyat rejtő acélfallal szemben azonban a semminél is kevesebb esélye volt.

Vajon melyik testrészére sújtana le először a robot? Még egy csapás attól a szerszámkéztől és vége. Mostani állapotában akár egy mély lélegzetvétel is elintézhetné.

Hátha sikerülne egérutat nyernie és kiiszkolnia a kiegyenlítő kamrába.

Reménytelen:

a) Mostani állapotában a robot elkapná, mielőtt sikerülne a lábára állnia.

b) De még ha valamilyen csoda folytán bejutna is a kamrába, a robot összezúzná az ajtót, kiengedné a levegőt, és tönkretenné a szerkezetet

c) De ha újabb csoda folytán nem tenné ezt, mit nyerne vele? A sisakja meg a kesztyűi a fülkében vannak, a kisbolygón pedig nincs hova menni. A hajó összeroncsolódott, még jelzést sem adhatna le róla.

A kör bezárult. Ez a végzet.

Minél többet gondolkodott, annál inkább megbizonyosodott róla, hogy hamarosan utolsót lobban benne a fény. Utolsót lobban a fény. Utolsót lobban... A fény utolsót...... a fény...?

Ó, istenem, lehetséges ez? Meglehet ez? Megtaláltam volna a kiutat? Csodálatos, milyen egyszerű a dolog. Itt volt a keze ügyében végig a három nap alatt, csak ki kellett nyúlnia érte. Amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. Alig tudta visszaszorítani magába az öröm mozdulatát.

Nem vagyok tehetséges, nem vagyok zseni, hogy juthatott ez az eszembe? Pár percre szinte beleszédült a megoldás elmésségébe. Egy nálánál kevésbé értelmes ember is ilyen könnyen megoldotta volna a problémát? Vagy egy nálánál értelmesebb? Akkor eszébe jutott az álma. A fénysugarak. Nem ő: a tudatalattija oldotta meg a problémát. A megoldás ott volt egész idő alatt, de éppen mert kézenfekvő volt, nem ismerte fel. A tudatalattija kénytelen volt módot keresni rá, hogy megsúgja neki. Szerencséjére.

Ám elvégre is kit érdekel, hogyan jött rá? Az istene, ha volt neki ilyen, meghallgatta. Terrence semmiképpen sem volt vallásos, de ez a csoda hívővé tette. Még nincs vége, a kiút azonban megnyílt, valódi kiút.

Dolgozni kezdett a menekülésen.

Lassan, kínzó lassúsággal közelíteni kezdte a robot látószögéből kieső jobb kezét az űrruha övéhez. Az övén ott függtek azok a legkülönfélébb eszközök, amelyekre csak szüksége lehet egy űrhajósnak a hajóján. Egy csavarkulcs. Egy zacskó alvásgátló. Egy iránytű. Egy Geiger-számláló. Egy zseblámpa.

Az utolsó volt a csoda. Csőbe zárt csoda.

Szinte áhítattal tapogatta végig, majd dühödt elszánással, anélkül hogy a robot valamit is észrevett volna, lecsatolta.

Néhány milliméternyire az oldalától megtartotta, úgy, hogy az eleje az űrruhába zárt lába felett a magasba irányult.

Ha a robot feléje nézett, nem látott mást, csak mozdulatlan lábának tömegét, amely elrejtette előle, mi történik mögötte. A gép szemszögéből tehetetlen tömeg volt: Mozdulatlan.

És most – törte a fejét vadul – hol van az agy?

Ha a relégépek mögött van, akkor halott vagyok. Ha a hűtőszekrény közelében, akkor megmenekültem. Bizonyosra kell mennem. Meg kell mozdulnom.

Fölemelte az egyik lábát.

A robot megindult feléje. Ezúttal tisztábban kivehette a zümmögést és a szikrázást. Leengedte a lábát.

A hűtőszekrény feletti lemezek mögött!

A robot a közvetlen közelében torpant meg. Másodperceken múlt a szerencséje. A robot zümmögve, szikrázva visszavonult a fülkéjébe.

Most már tudja!

Megnyomta a gombot. A lámpa láthatatlan fénysugara a hűtőszekrény feletti falra lövellt. Újból és újból megnyomta a gombot, és a lapos fénykorong megjelent, eltűnt, megjelent, eltűnt a mentőfülke sima acélfalán.

A robot felszikrázott, és előgördült a fülkéjéből. Terrence-re pillantott. Görgői a következő másodpercben irányt változtattak, és a gép a hűtőszekrény felé robogott.

Az acélököl a magasba lendült, és fülsiketítő csattanással lesújtott arra a pontra, ahol a fénykarika fel-felvillant.

Újból és újból lesújtott. Újból és újból, míg a fal be nem horpadt és fel nem szakadt, és a kényes tekercsek és lapocskák és áramkörök és memóriamodulok ripityára nem törtek. Míg a robot félig ütésre emelt karral meg nem dermedt. Holtan. Mozdulatlanul. Az agy is meg a dudor is.

Terrence még ekkor is egyre nyomkodta a zseblámpa gombját. Ádázul egyre csak nyomkodta és nyomkodta.

Aztán látta, hogy vége.

A robot bedöglött. Ő él. Meg fogják menteni. Ebben egy percig sem kételkedett. Most már sírhat.

A szemére hártyásodó könnyfátyolon keresztül hatalmasra nőtt az orvosi mentődoboz. A relégépek visszanevettek rá.

Áldott légy, kis mentőkuckó – gondolta még, mielőtt elájult volna.

 

 

Bárányi Gyula fordítása