HÁROM

Először a zselatint olvasztották meg körülötte. Persze nem igazán volt zselatin, a legénység nevezte így, és ráragadt az elnevezés, ahogy maga a zselatin is ragadt. Fedett arccal sorban belefeküdt mind a tíz vályúba, és fokozatosan olvadt körülötte a zselatinszerű anyag. Végül a gondosan párnázott manipulátorok kiemelték a vályúból, és a sínen továbbították támadó harci járművébe. Amint hason fekve megérkezett a pilótaállásba, érezte, hogy kétszáz drót hatol be a zselébe, a bundájába, a testébe. Az agyi vezetékek maradtak utoljára.

Ahogy a huzalok sziszegve letekeredtek és bekapcsolódtak a koponyáján levő aljzatokba, Pinkh egyre inkább egynek érezte magát a hajóval. Végül az utolsó jéghideg vezeték is a helyére került, és Pinkh ettől kezdve fémhús volt, hajóbőr, szempásztázó, csontszegecs, műanyag porcogó, artéria/szelep/rüszt/neuron/kapacitor/molekula/tranzisztor, minden, egy teljes egység, fémember, prémes hajó, a gépezet lényegé, az élettelen lelke, élet a hajtóműben, az elme és energiaforrás kapcsolata. Pinkh, a hajó. A Pinkh nevű 90-es számú harci jármű.

ÁLLAT

G P

É i É

P G

ÁLLAT

És a többiek hozzá voltak kapcsolva.

Hetven, zselébe burkolt katona, mindegyiket huzalok ölelik körül, mindegyik a maga támadó harci járművének az agya. Hetvenen telepatikus kapcsolatban Pinkhkel és Pinkh összekapcsolva a saját gépével, és mind az Illendőség Urának eszközei.

A nagy hordozószárny bolygó körüli pályára állt és eltűnt a normális űrből. Itt. Nem. Itt. Egy pillanat alatt eltűnt. (Hová tűnt?) Inverzűr.

Az inverzűr szakadékán át újra létbe villant a Thil Labirintus legkülső szélén. Nem. Itt. Itt.

Szemben a megerősített űrtundrával, melyet keresztül-kasul átszeltek a halálos erővonalak. Kozmikus tűzijáték. Millió színű, eltűnő, megjelenő és újra felvillanó szálak, és mindegyik érzékeli az összes többit. Keresztezz egyet, szakítsd el a másikat, várj... és hirtelen számtalan más is behatolt. Halálosak. Keresők. Kábítók és szárítók és csurgók és égetők. A Thil Labirintus.

Hetvenegy támadó harci gép megreszketett – az utolsó inverzűr koronák megmoccantak és eltűntek. A Thil Galaxis millió csillaga jégkristályok csendes tartózkodásával égett az erővonalak között. És a legközepén ott volt a köd. A köd legközepén pedig a Lenti Világ.

– Kapcsolódjatok össze.

Pinkh parancsa elszállt, és megtalálta őket. Hetven állatgép ízei, hangjai, illatai, tapintásai értek el Pinkhhez. Össze volt kapcsolva a katonáival.

– Megtisztítottak számunkra egy ösvényt a labirintusban. Kövessetek. Bízzatok. Dicsőség.

– Mindhalálig – válaszolt hetven hús és fém elme. Előrelendültek, mint egy fémhal, az elméket a gondolatok kapcsolták össze, és előrelendültek a vezérhajó nyomában. Be a labirintusba. Színek kavarogtak és száguldottak el mellettük, némán sisteregtek a légüres térben. Pinkh meghallotta a vakrémület mormolását, és elfojtotta a saját gondolataival. Képeket közvetített Dusnadare csendes tavairól, a teljes étkezés utáni elégedett sóhajokról, az Első Teljesség napjainak Úrimádatáról. Elméik megreszkettek és lecsendesedtek. És a fénysugarak mindenütt felvillantak, de nem volt irányuk vagy távolságuk. És soha nem érték el őket.

Az időnek nem volt jelentése. A hús-fémmé olvadt támadó harci gépek követték az ösvényt, melyet megtisztítottak számukra az áthatolhatatlan labirintusban.

Pinkhben felvillant a gondolat, hogy vajon ki vághatott nekik utat?

És egy távoli hang, egy hang, amelyik a sajátja volt és mégis valaki másé – valaki olyannak a hangja, aki azt mondta, ő egy bailey –, megszólalt: Ez az! Gondolj tovább arra, amire nem akarják, hogy gondolj!

De Pinkh elfojtotta a gondolatot, az idő pedig megfáradt és megadta magát, és végül megérkeztek a Thil Galaxisba, a köd legközepébe.

A Lenti Világ az ötödik bolygója volt a forráscsillagnak, amely addig táplálta a hatalmas Thil fajt, amíg nem volt képes meghódítani egész világegyetemét.

– Hatodik szintű kapcsolat – parancsolta Pinkh. Összekapcsolódtak. Pinkh eltöltött néhány másodpercet azzal, hogy megerősítse a kapcsolatot, és tűzparancs kiadására is alkalmassá tegye. Aztán imádkozott és behatoltak.

Miért kapcsolom őket ilyen szorosan magamhoz? töprengett Pinkh, de elfojtotta a gondolatot, még mielőtt az eljuthatott volna a vonalakon a katonáihoz. Mit próbálok elrejteni? Miért van szükségem ilyen represszív ellenőrzésre? Mit próbálok elkerülni?

Pinkh koponyájában lüktetett a fájdalom. Tudta, hogy két elme harcol benne. HIRTELEN tudta.

Ki az?

Én vagyok, te bohóc!

Takarodj! Küldetésben vagyok! font... Csalás! Beprogr...

Mars ki a fejemből figyelj rám te őrült el akarok neked mondani valamit amit tudnod kell nem hallgatok rád leblokkollak gátollak nem figyelj rám azt ne voltam valahol ahol te nem és tudok valamit az Urakról ó nem ez nem történhet velem nem velem én ájtatos ember vagyok baszd meg ezt a sok marhaságot figyelj rám elvesztettek egy lélektolvaj ellopta a lelkedet és vissza kellett szerezzenek mert te voltál a speciálisan kiképzett gyilkosuk és azt akarják hogy te ó Uram ó Uram Illendőség Ura hallgass meg hallgass meg engem legájtatosabb imádódat bocsásd meg nekem ezen istenkáromló gondolatokat tovább nem tudlak ellenőrizni te őrült halkulok halkulok halkulok Uram ó Uram hallgass meg csak téged akarlak szolgálni. Csak dicsőségesen akarok meghalni.

Béke a halálon át. Én vagyok az Urak eszköze, tudom, mit kell tennem. De hát pont ezt próbálom megmagyarázni... És eltűnt a mocsárban Pinkh agyának alján. Behatoltak.

Egyenesen szálltak lefelé a hét hold mellett, áttörték a felhőtakarót, delta alakzatot vettek fel, és megindultak a Lenti Világ szárazföldjeinek kilencven százalékát alkotó két földrész közül a nagyobbik irányába. Pinkh megtartatta velük a szuperszonikus sebességet, és egy gondolatot közvetített a katonái felé.

– Egyenesen leszállunk ezerlábnyi magasság alá, és akkor eresztjük rájuk a lökéshullámot... De csak akkor, ha szólok.

Egy szigetcsoport felett haladtak el – hidak összekötötte gyöngysor a borsózöld tengerben –, amelynek minden négyzetcentiméterét elborították a lakókupolák. A lakosok a fő földrészek közigazgatási óriáshivatalaiba ingáztak.

– Lebukni! – parancsolta Pinkh.

Az alakzat éles szögben irányt változtatott, mintha dróton rángatnák, és egyenesen zuhant lefelé.

Pinkh hajóbőrének fémhúsa kezdett felmelegedni. Az egymást fedő páncéllemezek felcsikorogtak, Pinkh fokozta a sebességet, az erőátviteli szerelvények önmagukat kenték, kiszáradtak, ismét megkenték magukat, zuhantak lefelé, a hajók héján hajszálvékony karcolások keletkeztek, a katonák kezdtek megijedni, Pinkh szorosabban az ellenőrzése alá vonta őket, a műszerek mutatói kiszaladtak a skáláról, és már nem jeleztek semmit, a szigetcsoport szinte zuhant feléjük, a zselatinvályúkban is több g-nyi nyomás nehezedett rájuk, a légkör már olyan sűrű volt, hogy elsüvített a gépeik mellett, és fütyült, sikoltott, üvöltött, és egyre hangosabb lett, a szerelvények csikorogtak, egyre mélyebbre és mélyebbre buktak le, mintha a Lenti Világ szigeteibe akarnának becsapódni.

– Uram, uram!

– Nyugalom, még nem... még nem... majd szólok... még nem...

Hatalmas sűrített levegő gömböt toltak maguk előtt, a delta alakzat egyenesen süvöltött a porszemnyi szigetek felé, amelyek lassan nagyobb pöttyök lettek, gombok, hatalmas tömegek, minden mást eltakartak, ahogy ők száguldtak feléjük, és teljesen betöltötték a kémlelőket...

– Egy szintre! Most! Most! Egy szintre! Széthúzódtak, egy szintbe kerültek és elszáguldottak.

A hatalmas légbuborék, amely olyan kemény volt, mint egy aszteroida, megállíthatatlanul dübörgött lefelé... és talált, robbant, tört-zúzott és pusztított. Pinkh támadó gépei továbbszáguldottak, és a nyomukban nem maradt más, mint felrobbanó városok, összeomló hatalmas szerkezetek, reszkető, halomra dőlő építmények. A lökéshullám talált, és hatása tengerparttól tengerpartig terjedt.

A műacél és latit hegyekből láng és hús tört az égre. A levegőbuborék a szigetcsoport középpontját találta el. Az árhullám őskori leviatánként emelkedett fel, és egy teljes szigetet elárasztott. Egy másik sziget darabokra tört, és szinte azonnal elsüllyedt. A lökéshullám után pedig fellángolt a tűz, és a műacél szerkezetek darabokra hulltak.

Ahogy Pinkh támadó harci gépei eltűntek a láthatár felett, a lakószigetek egymás után semmisültek meg. A gépek még mindig tartották a szuperszonikus sebességet.

Elhaladtak a szigetcsoport felett, és a nyomukban csak por és halál maradt, halál és romok, romok és tűz.

– Halálon át a békébe – sugározta Pinkh.

– Dicsőség – válaszoltak egy emberként. (Messze a Lenti Világtól egy áruló elmosolyodott. Egy Labirintusban egy Úr várakozott felcsavart antennákkal.)

(A hús és fém megkönnyebbült. A romok között egy csecsemő, akinek külső csontváza összetört, bemászott anyja lüktető hasüregébe. Hét hold tért le a pályájáról.)

(A Montagon egy eligazító tiszt tudta, hogy minden teljes, arany.)

Urak, mit tettem, mit tettem értetek?

Ébredj fel! Ébredj végre fel, Pinkh! A küldetés...

Az a másik dolog, a Bailey, megragadta, felütötte fejét az iszapból. Pinkh azonban határozottan visszanyomta, és imát mondott.

– Uram – jutott el hozzá az egyik katonája gondolata –, szóltál?

– Semmi – válaszolt Pinkh. – Tartsátok az alakzatot. Még szorosabban vonta őket össze, a végén már lihegtek a szellemi bilincsek súlya alatt. A nyomás fokozódott.

Hatodik szintű kapcsolat, és a nyomás még fokozódott.

Hős vagyok, gondolta Pinkh, meg tudom tenni.

Aztán átvillantak a Nagyobbik Óceán felett, amely elmosódott, és csak végtelen, hullámzó zöld szőnyeget láttak. Pinkh érezte, hogy émelyegni kezd, mélyebbre húzódott a hajóban, és az nem érzett émelygést. A vezetékeken át továbbította az egyensúlyt, az émelygés elfojtását.

Az üres óceán felett találkoztak a thili belső védelemmel. Először a tengerfúvók jöttek, de ők kudarcot vallottak, amikor Pinkh megparancsolta az embereinek, hogy emelkedjenek fel háromezer lábnyira.

Épp akkor sikerült, amikor a csőrök lecsaptak föld-tenger paraboláikban. Kettőnek sikerült felmérnie a távolságot, bár Pinkh oldalszárnyáról ketten atomjaikra szedték szét őket a sugaraikkal. De sikerült továbbítaniuk a célpontok koordinátáit, és az ég hirtelen elsötétedett felettük a rengeteg csőrtől, amelyek vijjogva csaptak le az alakzat közepére.

Pinkh érezte, hogy néhányan eltűnnek a kapcsolatból, és a felszabadult energiát a többi vonalba irányította át, hogy még jobban ellenőrizhesse a túlélőket.

– Legyezőalakzat! – parancsolta.

A gépek kecses sirályszárnymanőverrel vették fel a kívánt alakzatot.

– Plusz – parancsolta Pinkh, és elvágta a befelé robbanni készülő gondolatot.

A támadó harci gépek sugarai legyező alakban terjedtek szét, átfedték egymást, és így áthatolhatatlan, halálos erőfalat képeztek. A csőrök az alakzat útvonalán kavarogtak. Értelem nélküli fémlények. Kerekek és kitinpáncélok. Feketeség és őrült düh. Sok százan. Egész sasfészkek.

Amikor nekiütköztek az egymást átfedő lágy rózsaszín implóziós sugaraknak, összeomlottak, és azonnal lezuhantak.

Az alakzat tovább száguldott előre.

Most már a fő földrész felett voltak. Ennek közepéből hatalmas hegy emelkedett ki, és ennek csúcsán élt Thil Illendőség Ura a maga Labirintusában.

– Támadás! Pusztítsatok el mindent, amit lehet! – parancsolta Pinkh, és a vonalakon át kényszerítette őket, hogy végrehajtsák a parancsot. Fémbőre viszketett. Szemszenzorai könnyeztek. Újra behatoltak.

– Ne támadjátok az Úr Labirintusát – gondolta az egyik katona.

ÉS PINKH ÖKLENDEZETT!

GONDOLATFAL!

ELVONTA A

GONDOLATOT!

A KAPCSOLATRÓL! IGEN!

NEM ÉRTE EL

A TÖBBI KATONÁT!

DE ELTALÁLTA! A FALAT!

ÉS MEGTÖRT, MINT TAJTÉK

Miért tettem ezt? Az eligazításon azt mondták, ne támadjuk az Úr Labirintusát. Elképzelhetetlen dolog volna megtámadni az Úr Labirintusát. Akkor sohasem érne véget a háború. Miért nem engedtem, hogy a katonám megismételje a parancsot? És én miért nem mondtam nekik, hogy ne tegyék? Hiszen ezt külön hangsúlyozták az eligazításon. Olyan szoros kapcsolatban vagyunk, azonnal engedelmeskednének, akármit parancsolok is. Mi történik? A Hegy felé tartok. Uram! békét akarnak, de az Urak ezt nem tűrhetik. Akármik is, Pinkh, bármiféle teremtések is, bárhonnan jöttek is már több mint száz éve kezükben tartják mindkettőtök világegyetemét és kihasználtak benneteket. Az Úr nincs a Labirintusában, Pinkh. Biztonságban van valahol másutt. De együtt tervelték ki. Tudták, ha egy montagi harci egység behatol a Lenti Világra, és megtámadja a Labirintust, a háború örökké fog tartani. Így aztán beprogramoztak téged, Pinkh. De mielőtt felhasználhattak volna, ellopták a lelkedet. Az én lelkemet tették beléd, Pinkh, egy földi emberét. Te persze azt sem tudod, hol van a Föld, de a nevem Bailey. Megpróbáltalak elérni. De mindig kizártál – túl jól programoztak. De a kapcsolat nyomása mellett nincs elég erőd, hogy kívül tarts, és tudatnom kell veled, arra programoztak be téged, hogy megtámadd a Labirintust. Megállíthatod, Pinkh. Elkerülheted az egészet. Befejezheted ezt a háborút.

A hatalmadban áll, Pinkh. Ne támadj a Labirintusra. Én majd átprogramozlak. Csapj le oda, ahol az Urak rejtőznek. Megszabadíthatod tőlük a világegyetemedet, Pinkh. Ne engedd, hogy megöljenek. Mit gondolsz, ki tisztította meg az ösvényt a Labirintuson át? Mit gondolsz, miért nem volt hatékonyabb az ellenállás? Azt akarták, hogy behatolj. Hogy elkövesd az egyetlen bűnt, amelyet soha nem bocsáthatnak meg.

Figyelj rám, Pinkh. Az Illendőség Urai száz éve tartják fenn ezt a háborút. Mit gondolsz, miért számított eretnekségnek már az is, ha valaki negatívan gondolkozott az ellenfél Uráról? Azért tartják fenn a háborút, mert ebből élnek. Akármik is ezek az Urak, a világegyetemnek ugyanabból a csücskéből származnak, és a háborúzó emberek energiájából élnek. Ha a háború véget ér, meghalnak. Téged pedig beprogramoztak, hogy légy a titkos fegyverük. A háború eljutott arra a pontra, ahol Montag és Thil egyaránt.

A szavak visszhangzottak Pinkh fejében. Támadó gépei szorosan összefonódva követték, egyenesen az Úr Labirintusa irányába.

– Én... nem... ón... – Pinkh képtelen volt továbbítani a gondolatait a harcosaihoz. Bezárult. Agya fájt, mindent elnyomott a recsegés-ropogás, a szigeten összedőlni készülő épületek hangja. Bailey belül, Pinkh belül, az Urak programja belül... és mindez Pinkh agyának szövetét rángatta.

Egy pillanatra a program került előtérbe.

– Új parancs. Tekintsetek el az előzetes parancsoktól. Kövessetek!

Egyenesen a Labirintusra buktak le. Pinkh, ne, harcolj ellenei Harcolj és távolodj. Majd én megmutatom, hogy hol rejtőznek. Te vagy az, aki véget vethetsz ennek a háborúnak!

A programozási fázis megszakadt, Pinkh hirtelen felnyitotta nagy aranyszemét, elméje még jobban összefonódott a hajójával, és abban a pillanatban tudta, hogy a fejében megszólaló hang igazat beszél. Emlékezett:

Emlékezett a végtelen ülésekre.

Emlékezett a kondicionálásra.

Emlékezett a programozásra.

Tudta, hogy becsapták.

Tudta, hogy nem hős.

Tudta, hogy véget kell vetnie ennek a lebukásnak.

Tudta, hogy ő az, aki mindkét galaxisnak elhozhatja a békét.

Azt gondolta, hogy új parancs, húzzatok ki, és megpróbálta közvetíteni a parancsot a még meglévő kapcsolatvonalakon...

Az Illendőség Urai pedig, akik nagyon keveset bíztak a véletlenre, akik egész úton Pinkh nyomában voltak, kapcsolatba léptek a Succubusszal, reklamáltak a megvásárolt áru minősége miatt, cserét követeltek...

Bailey lelkét valami kiragadta Pinkh testéből. A hadnagy teste a zselévályúban megmerevedett, és lélektelenül, üresen, mereven zuhant le a támadó harci gép a hegycsúcsba, ahol az üres Labirintus állt.

A hegyből gejzírként tört fel a láng, sziklatörmelék és műacél.

Száz év háború csak a kezdet volt.

Az Illendőség Urai pedig – akiket az öröm köldökzsinórja kötött össze, amely lágy rózsaszínben izzott a húskötelékek között – újra mohón falni kezdtek.