LÁTOK EGY EMBERT ÜLNI A SZÉKEN, ÉS A SZÉK HARAPDÁLJA A LÁBÁT

 

 

Robert Sechkley-vel közösen

 

 

Mögötte, Herkules Oszlopain túl a szürke Azóri-szigetek látszottak; felül az ég, a ragacs meg alul.

– Kib'szott ragacs! Kib'szott ragacs! – motyogta Pareti a halovány délutáni napfényben. Átkai sziszegve szűrődtek ki a cigarettavég mellől, és hiányzott belőlük a szokásos nyomaték, mivel már a műszak végén járt, és egészen kimerült. Három éve már, hogy ezek az átkok első ízben elhagyták az ajkait, amikor aratóként munkába állt. Akkor kiáltott fel így, amikor először pillantotta meg a nyálkás, szürke plankton mutációjának foltjait az Atlanti-óceánnak ezen a részén. Olybá tűnt, mintha a hideg, kék vízfelszín leprás lenne.

– Kib'szott ragacs – mormolta. Mostanra ez már szinte szertartássá vált. Ez a két szó lett a társa a lapos csónakban. Csak ők ketten voltak itt; Joe Pareti és reszelős hangja. Meg az a kísérteties, szürkés fehér ragacs.

A szeme sarkából pillantotta meg a szürkés tömeg mozgását, ahogy a fény visszaverődött mandula formájú szemüvegén. Rutinosan fordította irányba a csónakot. A ragacs ismét felbukkant. Egy fakó-szürke csáp nyúlt ki a tenger felszíne alól; olyan volt, akár egy elefánt ormánya. Pareti sima mozdulatokkal feléje evezett, és ösztönösen a távolságot becsülgette: amikor másfél méterre megközelítette, fogta a szákot – azt a botra erősített hálót, amely leginkább a patzuaro indiánok lepkehálóira hasonlított —, és egy széles karmozdulattal kiemelte a rángatózó valamit.

A ragacs vonaglott, tekergett, a hálószemeket feszegette, és fogatlanul ráharapott a szák alumínium nyelére. Pareti úgy két és fél kilóra becsülte a súlyát, miközben beemelte a csónakba, majd beleöntötte a tárolóba. A méretéhez képest meglehetősen súlyosnak bizonyult.

Ahogy a ragacs lefelé hullott, a tároló szétnyílt, és a sűrített levegő rácsapta a fedelet a tekergőző csápokra. Aztán a hártya ismét ráborult a fedélre. A művelet közben a ragacs egyik csápja rácsapott a férfi kézfejére és felsértette a kesztyűjét: Paretinek nem sok kedve volt ahhoz, hogy elvégezzen egy sok nyűggel járó, azonnali fertőtlenítést. Szórakozottan oldalra söpörte naptól fakó, ritkás haját a szeméből, és ismét megfordítltta a csónakot.

Körülbelül két mérföldre lehetett TexasToronytól.

Ötven mérföld mélyen hatolt be az Atlanti-óceánba.

A Hatteras-fok közelében járt a Gyémánt-zátonynál.

Nagyjából a 35. szélességi és a 75. hosszúsági fok találkozásánál. Alaposan behatolt a ragacsmezőbe.

Jócskán fáradt volt már; közelgett a műszak vége.

Kib'szott ragacs!

Evezni kezdett; visszafelé indult. A tenger szinte tükörsima volt, és ő hosszú, egyenletes csapásokkal siklott vissza TexasTorony felé. Egy szellő sem rezdült, és a nap gyémántszerűen ragyogott, mint ahogyan az a Harmadik Világháború óta szokványossá vált; fényesebben, mint azelőtt. Szinte tökéletes időjárás volt ahhoz, hogy egyetlen műszak alatt ötszázharminc dollárt lehessen keresni.

Tőle balra egy tíz négyzetméteres, vékony ragacs lebegett a vízen, mely csaknem láthatatlan volt a tenger szürkeségében. Pareti irányt változtatott, és rutinosan ezt a példányt is begyűjtötte. A ragacs még csak nem is küzdött; túl vékonyra terjeszkedett.

A férfi folytatta útját TexasTorony felé, s menet közben újabb ragacsokat gyűjtött be. Ritkán találkozott kétszer ugyanazzal a formával. A legnagyobb darab, amit begyűjtött, megpróbálta ciprusfának álcázni magát. (Hülye ragacs, gondolta Pareti, ki látott már ciprusfát az óceán közepén?) A legkisebb egy fókabébit utánzott le. Halottszürkén és szemek nélkül. Pareti mindegyik darabot gyorsan, habozás nélkül begyűjtötte; különleges képessége volt ahhoz, hogy messziről kiszúrja a ragacsokat, bármilyen formákat öltenek is, és ehhez egy hibátlan arató technika járult, mely lényegesen kifinomultabb és eredményesebb volt, mint a Társaság által kiképzett aratók technikája. Olyan táncos volt, akinek a vérében van a ritmus, egy festő, aki egyetlen leckét sem vett, egy ösztönös nyomkereső. Az ösztönei vezérelték a ragacsmezőkre, amikor Summa Cum Laude végzett az egyetemen, minthogy inkább az iparban helyezkedjen el, vagy pedig valami agytrösztben keressen munkát. Minden tanultsága, képzettsége ellenére olyan melót választott ebben a huszonhét milliárd embertől hemzsegő, túlnépesedett világban, amilyenre a legnagyobb szükség volt. Diplomát szerezni bárki képes, bár ezek közül csak kevesen végeznek kitűnőre, még kevesebben aranyplakett-tel, és csupán maroknyian – mint Joe Pareti – hagyják maguk mögött az egyetemet kitűnő eredménnyel, doktori címmel, aranyplakett-tel és dupla kitüntetéssel. És ezek egyike sem rendelkezik természetes ösztönnel a ragacs-aratáshoz.

Ő többet keresett az aratási teljesítményével, mint egy tervező mérnök. Egy tizenkétórás műszak után, amikor maga mögött hagyta a csillámló tengert, ezen elégedettség ellenére teljesen eltompította a kimerültség. Semmi másra nem vágyott, csak hogy lerogyhasson a priccsére a kajütjében. Aludni. Es aludni. A ronggyá ázott cigaretta csikket a tengerbe hajította.

Hamarosan felderengett előtte az építmény. A hagyományok miatt nevezték TexasToronynak, bár semmiben sem emlékeztetett a Harmadik Világháborút megelőző olajfúró tornyokra. Inkább olyan volt, mint egy mesterséges korallzátony vagy valami elképzelhetetlenül hatalmas, alumínium bálna csontváza.

Már a „torony" meghatározás sem stimmelt. Lévén hogy mozgott, inkább „hajó"-nak kellett volna hívni; ráadásul rögzítve volt a tengerfenékhez, következésképp akár „sziget"-nek is nevezhették volna. A vízfelszín fölött kibogozhatatlanul összegabalyodva vezetékek, csövek tekeregtek: tápcsövek, amelyekbe az aratók a begyűjtött ragacsot töltötték, megint más vezetékek, amelyek a radarhoz futottak, mások pedig a központi raktérbe.

Pareti csatlakoztatta a saját tárolója rugalmas csövét az egyik bevezető nyíláshoz, és érezte, hogy a vezeték oldala megremeg, miközben TexasTorony tápvezetéke magába szippantja a mai napi aratás eredményét a központi tárolóba.

Volt ott egy pár henger alakú cső, amelyek úgy tátongtak, mint a mozsárágyúk. A bejáratok. A vízszint alatt, akár egy jéghegy, TexasTorony kiszélesedett és szétnyílt; összecsukható részeit ki lehetett nyújtani vagy összezárni, ahogy a helyzet megkívánta. Itt a Gyémánt-zátonynál több tucatnyi alsó szint összecsukva, használaton kívül várt.

TexasTorony egy alaktalan, idomtalan, lassú mozgású, elsüllyeszthetetlen építmény volt; robosztusabb, mint egy gálya. Mint hajó vitathatatlanul a legpocsékabb tervezésű vízi alkalmatosság lett volna; ám mint feldolgozó üzem, maga volt a technikai csoda.

Pareti, vállán a szákjával, kilépett az imbolygó csónakból a legközelebbi bejárat-alagútba. Keresztülhaladt a fertőtlenítő– és raktárzsilipeken, és bejutott TexasTorony belsejébe. Miközben lefelé lépkedett az alumínium csigalépcsőn, lentről hangokat hallott. A műszakját megkezdeni készülő Mercier vitatkozott Peggy Flinn-nel, aki már három napja táppénzen volt a menstruációja miatt.

– Ötvenhat dollár tonnánként – kiáltotta Peggy emelkedő hangon. Nyilván már vitatkoztak egy ideje. Az aratók prémiumáról.

– Azelőtt vagy azután, hogy feldarabolják? – akarta tudni Mercier.

– Te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy a feldarabolás utáni súlyt veszik alapul – csattant tel Peggy. – Ami annyit tesz, hogy minden tonna, amit behozunk, megközelítőleg negyven-negyvenegy tonnává válik a sugárkezelés után. És mi a behozott súly alapján kapunk prémiumot, nem a kikerülő súly után! Pedig nem mindegy, hogy a besugárzáskor mennyivel növekszik meg a súly!

Pareti az itt töltött három éve alatt milliószor hallott már ehhez hasonló vitát. Amikor a tárolók megteltek, a ragacsot elküldték egy növesztő telepre. Bizonyos besugárzó technikák révén a ragacs molekuláról molekulára megsokszorozta önmagát; osztódott, terjeszkedett, dagadt, és eredeti súlyának negyvenszeresére növekedett. Ekkor „leölték", és alapvető élelmiszerré dolgozták fel egy olyan populációnak, mely nem ismerte a húst, a tojást, a répát és a kávét. A Harmadik Világháború egy rettenetes tragédia volt, mely szinte mindent elpusztított – kivéve az embert.

A ragacsot feldolgozták, megtisztították, feltöltötték vitaminokkal, ellátták színező anyagokkal, illatosítókkal, és olyan nevek alatt hozták forgalomba, mint – Zamat, VitaGram, Finiszelet, Csudikaja, Édeshús, Éholtó-Kávé, satöbbi... és ezzel tömtek be huszonhét milliárd éhes szájat. Csupán háromszorosan feldolgozott vizet kell hozzá tölteni, és máris ehető.

A szó szoros értelmében az aratók táplálták a világot. És néhányan még a műszakonkénti ötszázharminc dollárral is alulfizetettnek érezték magukat.

Pareti lecsattogott az utolsó lépcsőfokokon, és a két vitatkozó felpillantott.

– Üdv, Joe – mondta Mercier.

Peggy rámosolygott.

– Hosszú volt? – kérdezte negédesen.

– Meglehetősen. Alaposan kikészültem.

A nő kihúzta magát.

– Teljesen?

Pareti megdörzsölte a szemét. Szinte csikorogtak; a szokásosnál is több kosz kerülhetett beléjük.

– Azt hittem, hogy te most épp a havi-rossz-napjaidat éled...

– Ó, már vége – mosolyodott el a nő, és széttárta a kezét, akár egy kicsi lány, aki épp most épült fel kanyaróból.

– Na ja, nem lenne rossz – fogadta el Pareti a felajánlkozást, de csak akkor, ha megmasszírozod a gerincemet is.

– Ha akarod, szétmasszírozom.

Mercier röhögött, és a lépcső felé indult.

– Sok szerencsét! – vetette vissza a válla fölött.

Pareti és Peggy Flinn együtt mentek le a férfi kajütjéhez. Lévén hogy egy hat hónapig tartó turnuson keresztül a világtól elzártan éltek, az aratók között kialakultak bizonyos társadalmi kapcsolatok. Azok a nők, akik kényesek voltak a szexuális viszonyaikra, nem sokáig maradtak meg TexasToronyban. Prostik csak ritkán érkeztek az aratók közé – akik „fekete bárányoknak nevezték magukat – következésképpen a Társaság minden kényelmükről gondoskodott. Filmvetítések, remek szakácsok, sportlehetőségek, egy rendkívül jó könyvtár... és az aratónők. Eleinte még pénzt kértek a szexuális szolgáltatásokért, ám mivel ez káros hatással volt az erkölcsi megítélésben, ezért az aratónők már senkitől nem kérnek pénzt, ám külön prémiumot kapnak a Társaságtól a szabadidejükben teljesített szexuális segítségért. Egyáltalán nem volt szokatlan dolog, hogy egy jó külsejű aratónő nyolc-kilenc hónap alatt akár ötvenezer dollárt is megkeresett.

A férfi kajütjében levetkőztek.

– Te jó ég – hördült fel Peggy —, mi történt a testszőrzeteddel?

Jó néhány hónapja együtt voltak már.

– Kopaszodok – vont vállat Pareti.

Végigdörzsölte a testét egy eldobható nedvszivaccsal, majd a szemétégetőbe hajította.

– Teljesen megkopaszodsz? – kérdezte a nő hitetlenkedve.

– Hé, Peg – morogta Pareti fáradtan —, tizenkét órát lapátoltam, és teljesen kivagyok... csaknem elalszok. Döntsd el: akarod, vagy sem?

– Jópofa vagy, Joe! – nevetett rá a nő.

– Puding vagyok, totál puding – helyesbített Pareti, és lerogyott a kényelmes ágyra. A nő hozzá bújt, és szeretkeztek.

Aztán Pareti elaludt.

 

Ötven évvel ezelőtt végül mégis csak kitört a Harmadik Világháború. Ezt a II. Hidegháború harminc éve előzte meg. A Hidegháború első fázisa csak átmenetileg ért véget az „enyhüléssel". A második fázis a túlélést segítette. Ekkor alakultak meg a föld alatti városok, a „barlangvárosok", ahogy a tervezőik nevezték őket. (A sajtó persze egész más néven nevezte ezeket: Jade City, Külváros, Arany Barlang, Észak– és Nyugat-Gyémánt, Onyxfalva, Lentiváros, Mélyváros. És a föld alatt, két mérföld mélyen létrehozták a Vasfüggönyt, ezt a gigászi, észak-amerikai rakéta-elhárító komplexumot.)

A túlnépesedés azonban még az első fázis előtt megkezdődött. Malthusnak igaza lett. A félelem évei alatt az emberek példátlan mértékben szaporodni kezdtek. És az olyan barlangvárosokban, mint Alsó Hong Kong, Labirintus (Boston alatt) és New Cuernacava az elszigetelt rétegeknek nem sok szórakozási lehetőségük adódott; tehát szaporodtak. És még annál is jobban. És földrajzi tekintetben ez a szaporulat kinőtte a barlangvárosokat. Egyre több alagút készült és szaporodtak az alagút-városok is, és végül a föld felszíne alatt kezdetét vette az éhezés. A felszín fölött csupán a militáris és a tudományos elit maradt, puszta szükségszerűségből.

És végül bekövetkezett a Harmadik Világháború. Vegyi fegyverekkel, atomfegyverekkel, lézerrel, sugárzással.

Észak-Amerika gyakorlatilag telibe kapta a csapásokat: Los Angeles földig égett. A Vasfüggöny és az álcázó hegység gyakorlatilag megsemmisült, a hegységből egy laza talajú dombság lett. Oak Ridge egyetlen felvillanásban tűnt el. Luisville helyén csak egy szemétdomb maradt. Detroit és Birmingham megszűnt létezni; a helyükön csak egy sima, tükröződő anyag maradt, egy csaknem tükörsima felület; egy rozsdás krómlap.

New York és Chicago védettebbnek bizonyultak. Elvesztették a külvárosaikat, de a barlangvárosaik megmaradtak. És fennmaradtak a belvárosi részek is; igaz, megsérültek, de fennmaradtak.

A többi kontinens legalább ennyire megsínylette; ha nem jobban. Azonban a Hidegháború két fázisa között volt idő kifejleszteni a megfelelő szérumokat és eljárásokat. Így hát sok millió emberi életet sikerült megmenteni. Azonban... a búzakalászokat nem lehetett injekciókkal kezelni. Mint ahogy nem menthették meg a macskákat, a kutyákat, a vaddisznókat, az antilopokat, a lámákat és a koalákat. És a halak is elpusztultak. Az ökológia felborult. Néhány fajnak sikerült túlélnie a katasztrófát, mások teljesen kihaltak.

Kezdetét vették az Éhezés Sztrájkok és az Étel Lázadások.

És hamar véget is értek. Éhségtől legyengült emberek nem tudnak harcolni. Így hát eljött a kannibalizmus kora. És ekkora világ megmaradt országai – megrémülve attól, amit egymással és önmagukkal tettek – végre összefogtak.

Az Egyesült Államok kilábalt a bajból, és megalakultak a Társaságok, hogy megoldják az élelmezési problémákat. Ám ez meglehetősen lassú folyamat volt.

Csak későn jöttek rá arra, hogy a nyugati szelek végigsodorták az észak-amerikai kontinensen az összes vegyi hulladékot, a sugárzást, és amit felragadtak Louisville-ben, Detroit-ban, azt elvitték egészen a keleti partvidékig, sőt azon túl is, egészen Ázsiáig. Azonban csak Észak– és Dél-Karolina megsemmisülése után kezdődött el a különös mutáció Gyémánt-zátony planktonban gazdag környékén.

Tíz évvel a Harmadik Világháború után a plankton átváltozott. A keleti part halászai nevezték el ,,Ragacs"-nak.

Gyémánt-zátony környéke a teremtés katlanává vált.

A ragacs egyre terjedt. Alkalmazkodott a környezetéhez. Folyamatosan változott. És kitört a pánik. Egy megdöbbentő külsejű, ördögi hal úszott be a sekély vizekre; négy újfajta cápa bukkant fel (egy egészen sikeres másolat); aztán egy százkarú polip tartotta rettegésben a fürdőzőket, majd nyomtalanul eltűnt.

A ragacs nem tűnt el.

Megkezdődtek a kísérletezések és csoda mód, ami először az élővilág legnagyobb fenyegetésének tűnt, arról hamarosan kiderült, hogy a létezhető legnagyobb csoda. Ez mentette meg a világot. A ragacs, miután „levágták" a lehető legjobb mesterséges élelemmé vált. Proteinek, vitaminok, aminosavak szénhidrátok és szükséges nyomelemek széles skáláját tartalmazta. Kiszárítva és préselve gazdaságosan lehetett forgalmazni. Víz hozzáadásával lehetett főzni, párolni, füstölni, sütni, és a lehető legtöbb módon felhasználni. Az eddig ismert lehetőségek közül, ez volt a lehető legtökéletesebb élelem. Rendkívül változatos ízeket lehetett vele elérni; attól függően, hogy melyik eljárásnak vetették alá. Rengeteg ízben forgalmazták, de nem volt jellegzetes íze.

Élve a ragacs egyfajta növény volt. Egy unstabil protoplazma halmaz, egy unintelligens létforma, mely megpróbálja megtalálni az igazi formáját. A legkülönfélébb növényi és állati alakokat ölti fel, mintha megpróbálna valamivé átalakulni.

(A Társaságok kutató laboratóriumai remélték, hogy a ragacs sosem találja meg a végső formáját.)

Hiszen „levágva" ízletes ételnek számított.

Arató üzemek – mint például TexasTorony – épültek, és aratókat képeztek ki. Ezzel a munkával lehetett a legtöbbet keresni az egész világon. Nem a túlóráknak, vagy a kimerítő tevékenységnek köszönhették az extra fizetést, hanem a „veszélyes munkakör"-minősítésnek. Joe Pareti végigjárta az összes lehetőségét, és úgy vélte, hogy a végzettségével nem talál számára alkalmas munkát. Végül arató lett.

Sosem értette, miért minősítették a munkáját „veszélyes munkakör"– nek.

Most majd megtudja.

 

 

Egy dalt hallgatott, mely sikolyban végződött. És erre felébredt. Az éjszakai alvás nem hozott számára nyugalmat. Tizenegy óra meló volt a háta mögött; tizenegy óra szakadatlan robotolás. És végül kiszabadult; egy abszurd átmenet a kimerült álomból a kimerült éberlétbe.

Egy pillanatig csak feküdt, nem bírt mozdulni. Aztán valahogy lábra állt; azon kapta magát, hogy az egyensúlyáért küzd.

Az alvás nem sokat ért.

Az alvástól a bőre olyan lett, minta smirgli.

Az alvástól az ujjai gyémántportól fénylettek.

Az alvástól a skalpja lekopott.

Az alvástól a szemgolyója homoktól csikorgott.

Ó, édes Istenem, gondolta, és fájdalmat érzett minden idegvégződésében. Kibotorkált a fürdőszobába, és beverte a tarkóját a zuhanyrózsába. Aztán a tükörhöz lépett, és előhúzta a borotváját. Aztán szemügyre vette magát a tükörben, és leállt.

Amit látott: smirgli bőr, gvémántportól fénylő ujjak, lekopott skalp, homoktól csikorgó szemgolyók.

Mindez színesben. Mintha az álma elevenedett volna meg. Belebámult a tükörbe, és visszarettent a látványtól. Ha ilyen leszek egy futó szeretkezéstől, akkor inkább a cölibátus.

Teljesen megkopaszodott.

És a testszőrzete is eltűnt.

Az előző műszak alatt nőtt ritkás borosta teljesen eltűnt. A koponyája sima volt és fényes, mint egy jövendőmondó kristálygömbje.

Nem volt szemöldöke.

Nem volt szempillája.

A mellkasa csupasz volt, akár egy nőé. A fanszőrzete kihullott. A körmei szinte áttetszők voltak, mintha a felső szaruréteget eltávolították volna.

Ismét belenézett a tükörbe. Önmagát látta – többé, kevésbé. Inkább „többé", hiszen alig fél kiló hiányzott a testéről. Ám egy igen lényeges fél kiló! A haja és a szőrzete. Az ehhez tartozó szemölcsök, bibircsókok, pattanások, anyajegyek. Az orrszőrzete.

A hónalja merő rózsaszín volt.

Joe Pareti rádöbbent, hogy még mindig a kezében tartja a borotvát. Letette. És néhány időtlen pillanatig rémült döbbenettel meredt saját képmására. Rémes gondolata támadt azzal kapcsolatban, hogy mi történt vele. Bajban vagyok, gondolta.

Keresni kezdte TexasTorony doktorát. Nem volt a gyengélkedőn. Végül a gyógyszertani laborban találta meg. A doktor csupán egy pillantást vetett rá, és visszakísérte a gyengélkedőre. És ott beigazolódott Pareti gyanúja.

A doktor egy halk szavú, átlagos ember volt; Ballnak hívták. Nagyon magas, nagyon vézna, amolyan vérszopóféle. Általában rossz hangulatban leledzett, de amint a szőrtelen Paretire pillantott, szemmel láthatóan felvidult.

Pareti szinte meztelennek érezte magát. Amikor Ball mögött a gyengélkedő vizsgálójába lépett, még férfinek érezte magát, most viszont inkább egy baktériumtenyészetnek, amit egy mikroszkóp alatt vizsgálnak.

– Bizony, bizony – motyogta az orvos. – Érdekes. Megfordulna, ha megkérném? Jó... jó... remek, most pislogjon!

Pareti engedelmeskedett. Ball egyfolytában jegyzetelt, felvevő kamerákat kapcsolt be, és miközben a komputeren ügyködött, egyfolytában hümmögött.

– Hát igen, ezt elkapta – közölte Ball, mintegy mellékesen.

– Mit kaptam el? – követelte a választ Pareti, remélve, hogy többet is megtudhat.

– Az Ashton Kórt. Mármint a ragacs-fertőzést, amit mi egyszerűen Ashton Kórnak hívunk az első eset után. – Az orvos magában kuncogott. – Ugye, bőrgyulladásnak hitte?

Paretti úgy érezte, kísérteties zenét hall; zengő kórust, hárfa pengését.

– Tipikus eset – folytatta Ball —, akárcsak a többi. Egészen szokványos. Van egy csúnya latin neve is, de nekem jobban tetszik az „Ashton Kór"-megnevezés.

– Szuper – vetette oda Pareti mérgesen. – Ez egészen bizonyos?

– Mit gondol, miért alkalmaznak engem? Én nem körzeti orvos vagyok, hanem egy specialista. Persze, hogy biztos vagyok. Ön a hatodik bejegyzett eset. A Lancet és az AMA Journal nyilván érdeklődik majd. Sőt, ha jobban belegondolok, erről még a Scientific American is szívesen publikálna egy cikket.

– Mit lehet kezdeni a betegségemmel? – kérdezte Pareti ingerülten.

– Nem inna esetleg egy Háború Előtti bourbont? – érdeklődött a doktor. – Persze, nem gyógyszerként, csak úgy általában.

– Ne baszakodjon velem! Szerintem az állapotom nem túl vicces. Biztos van rá valami gyógyszer. Magának tudnia kell. Hiszen specialista.

Ball valószínűleg most döbbenhetett rá, hogy a fekete humorára nem talált vevőt.

– Mr. Pareti, az orvostudomány nem ismer lehetetlent, még a biológiai halált is képes megfordítani. Azonban ez csupán egy elméleti megállapítás. Számos dologgal próbálkozhatunk. Befektethetjük magát egy kórházba, teletömhetjük gyógyszerekkel, sugárkezelésnek vethetjük alá, kipróbálhatunk számos természetgyógyász praktikát, akupunktúrát és kuruzslást. Azonban gyakorlatilag semmi értelme nem lenne azon kívül, hogy maga nagyon szarul érezné magát. Ugyanis jelenlegi ismereteink szerint az Ashton Kór visszafordíthatatlan, és... nos... végzetes.

Pareti nyelt egyet erre a bejelentésre.

Ball azonban furcsa mód elmosolyodott.

– Nyugodtan lazíthat és kiélvezheti...

Pareti ökölbe szorult kézzel közelebb lépett.

– Szórakozik velem, maga morbid humorú kurafi?!

– Kérem, bocsássa meg a komolytalanságomat – mondta a doktor sietve. – Tudom, hogy idétlen humorérzékkel áldott meg a sors. Nincs bennem semmi együttérzés... nos, igen, tele van a hmmm... ezzel a toronnyal... és örülök, hogy végre találkoztam valami érdekes tünettel. Úgy látom, maga nem tud valami túl sokat az Ashton Kórról... ez egy olyan betegség, amivel nem túl nehéz együtt élni.

– Nem azt mondta az előbb, hogy „végzetes"?

– De igen. Azonban minden végzetes, még az élet is. A kérdés csupán az, hogy mennyi ideig.

Pareti lerogyott a svéd tervezésű lazító fotelbe.

– Az az érzésem, hogy maga szórakozik velem – jegyezte meg.

– Bocsásson meg! Olyannyira unalmas az ittlét.

– Folytassa, gyerünk már, az Ég szerelmére! – nógatta Pareti.

– Nos, a válasz kétértelmű, de nem elkeserítő – válaszolta Ball lelkesen. – Tudja, a legtipikusabb ebben a betegségben az az, hogy mennyire nem tipikus! Vegyük csak az ön jeles elődeit!... Az egyes számú páciens egy héttel a Kór konstatálása után halt meg tüdőelégtelenségben...

– Remek – jegyezte meg Pareti idegesen.

– Valóban. Ám a kettes számú páciens – zengte Ball. – A kettes számú páciens Ashton volt, akiről a Kór a nevét kapta. Egyik napról a másikra bőbeszédűvé vált, csaknem betegesen szószátyárrá. Egy napon... jelentős nézősereg előtt... fellebegett öt méter magasságba. Ott lebegett a semmiben, minden látható támaszték nélkül, szónoklatot mondott az egybegyűlteknek valami titokzatos nyelven, aztán egyszerűen eltűnt, és azóta sem hallottunk felőle. Innen ereden a megnevezés: Ashton Kór. A harmadik páciens...

– Mi történt Ashtonnal? – érdeklődött Pareti némi hisztériával a hangjában.

Ball válasz helyett sokatmondóan széttárta a karját.

Pareti elfordította a fejét.

– A harmadik páciens rádöbbent, hogy jobban tud lélegezni a víz alatt, mint a levegőben. Két boldog évet töltött Florida partjainál a Marathon korallzátonynál.

– És aztán... mi lett vele? – kérdezte Pareti.

– Egy falka delfin kicsinálta. Ez volt az első feljegyzett eset, hogy delfin emberre támadt. Sokat töprengtünk azon, hogy vajon mivel haragíthatta magára őket.

– És a többiek?

– A négyes számú páciens jelenleg az Ausable-szakadékban él. Egy gombafarmot működtet. Alaposan meggazdagodott. A Kór semmi más külső hatását nem regisztráltuk róla a szőrzet elvesztésén és az elhalt bőrön kívül. A maga esete egészen hasonlatos, ám ez véletlen egybeesés is lehet. Mellesleg... a fickó igen jól megérti magát a gombákkal.

– Ez már jobban hangzik – ragyogott fel Pareti képe.

– Nos, igen. Azonban az ötös számú páciens nem ilyen szerencsés. Egy kissé megváltozott a külseje; a szervei átalakultak. Amikor utoljára láttam, meglehetősen szürrealista külsőt öltött. A szíve kinn csüngött a bal hónalja alatt, a belei pedig a dereka köré csavarodtak, meg ilyesmi. Aztán elkezdett kitinpáncélt növeszteni... érzékelő csápokat, pikkelyeket, tollakat... mintha a teste nem tudná eldönteni, mivé akar átalakulni. Végül valamiféle földi gilisztává változott... egy egészen szokványos, anaerobiotikus faj tagjává. Utoljára akkor látták, amikor Judith Pointnál befúrta magát a föld alá. Szonárral nyomon követték néhány hónapig; egészen Pennsylvania közepéig.

Pareti megborzongott.

– És akkor... meghalt?

Válasz helyett Ball ismét széttárta a karjait.

– Fogalmunk sincs – mondta végül. – Lehet, hogy még mindig földi gilisztaként él, önmagától szaporodik, és tojásokat rak, hogy megalapítson egy új fajt. De azt sem zárhatjuk ki, hogy ezóta már átalakult valami más formába... például élettelen, elpusztíthatatlan sziklává.

Pareti összekulcsolta szőrtelen kezét, és remegett, mint valami gyermek.

– Jézusom – mormolta —, ezek aztán szép kilátások. Remek dolgokra számíthatok.

– Mivel minden eset más és más – jegyezte meg Ball —, nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy az ön esete kellemes lefolyású lesz.

Pareti nem titkolt utálattal mérte végig.

– Maga aztán jókora szemét, hallja?! Itt üldögél a tenger közepén és hülyére röhögi magát, miközben a ragacs megharap valakit, akivel maga még nem is találkozott. Mi a fenével szokta szórakoztatni magát? Svábbogarakat pörköl meg és hallgatja a visításukat?

– Ne engem hibáztasson, Mr. Pareti – mondta a doktor nyugodtan. – Maga választotta ezt a melót magának, nem én. Kapott felvilágosítást a lehetséges veszélyekről...

– Azt mondták, hogy alig egy páran kapták még el a ragacskórt – tört ki Pareti. – És a szerződésben is pirinyó betűkkel szerepelt.

– De ön mindenképpen részesült felvilágosításban a veszélyekről – összegezte a doktor —, és folyamatosan zsebre tette a veszélyességi pótlékot. Soha egy szóval sem tiltakozott az ellen, hogy a pótlékot átutalták a bankszámlájára, hát ne most méltatlankodjon! Ez meglehetősen helytelen viselkedés. Végül is ön megközelítőleg nyolcszor annyit keres, mint én. Ez jókora vigasz lehet.

– Igen, kaptam veszélyességi pótlékot – vicsorgott Pareti és most már valóban kiérdemeltem! A Társaság...

– A Társaságot – jelentette ki nagy gonddal Ball – abszolút semmilyen felelősség nem terheli az ügyben. El kellett volna olvasnia az apró betűs bekezdéseket is. De egyvalamiben igaza van: most már valóban megszolgálta a veszélyességi pótlékot, amit lényegében azért kapott, hogy kitegye magát egy ritka betegség veszélyének. Ön a Társaság pénzén szerencsejátékot játszott, hogy nem kapja el az Ashton Kórt: Ön játszott, és szerencsétlenségére... veszített.

– Nem mintha sok gyámolítást kapnék magától – jelentette ki Pareti önérzetesen —, de egyáltalán nem kérek az együttérzéséből. Mindössze a szakmai tanácsát kérem, amiért fizetik... amiért alaposan túlfizetik.... Tudni akarom, mitévő legyek és mire számítsak.

Ball vállat vont.

– A kiszámíthatatlanra számíthat. Hiszen tudja, hogy maga még csupán a hatodik. Még semmiféle törvényszerűséget nem sikerült megállapítani. Ez a betegség ugyanolyan változékony, mint annak terjesztője... a ragacs. Az egyetlen törvényszerűség... és nem igazán szeretném azt a képzetet kelteni önben, hogy létezik itt egyáltalán valamiféle minta...

– Elég a süket dumából, a fenébe is! Nyögje már ki!

Ball beszívta az alsóajkát. Úgy játszadozott Pareti idegeivel, ahogy a kedve tartotta.

– A betegség jellegzetes ismérve mindössze ez: valamiféle radikális változás fog beállni a páciens és az őt körülvevő világ kapcsolatában. Ezek többnyire szervi átalakulások, mint például külső szervek és kopoltyúk növesztése: vagy nem-szervi átalakulások, mint annál a páciensnél, aki lebegett.

– És mi a helyzet a negyedik fickóval, aki még ma is él és normális?

– Nos, a „normális" szó nem egészen illik az állapotára – jegyezte meg az orvos a homlokát ráncolva. – Kapcsolata a gombákkal egyfajta perverz szerelem... és hadd tegyem hozzá: egy szerelem, mely viszonzásra talált. Néhány kutató úgy véli, hogy ő maga is egyfajta intelligens gombává változik.

Pareti megharapta saját hüvelykujját.

– Nincs semmiféle gyógymód? – kérdezte eszelős tekintettel. – Bármi!

Ball alig leplezett utálattal mérte végig.

– Siránkozással semmire sem megy. Bár lehet, hogy amúgy sem. Tudomásom szerint az Ötös Számú Páciens megpróbálta visszatartani a hatások bekövetkeztét olyan sokáig, ahogy csak bírta... az akaraterejével, koncentrálással... meg ilyesféle gyermeteg dolgokkal.

– Sikerült neki?

– Egy darabig talán. Ezt senki sem tudja. Bárhogy legyen is, végül fölösleges erőlködésnek bizonyult; a Kór őt is legyűrte.

– De vajon sikerülhetne?

Ball felhorkant.

– Igen, Mr. Pareti, lehetséges. – A fejét ingatta, mintha nem bírná elképzelni, hogy Pareti esetében sikeres lehetne. – Ne feledje, még nem volt két egyforma eset. Nem tudom, miféle élvezetek elé néz, de bármi vár is önre... annyi bizonyos, hogy szokatlan lesz.

Pareti felállt.

– Én küzdeni fogok ellene – jelentette ki. – Engem nem gyűr le a Kór, minta többieket.

Ball arckifejezése maga volt az utálkozás.

– Ezt kétlem. Én nem találkoztam személyesen a többiekkel, de azok alapján, amiket az esetükről olvastam, úgy gondolom, hogy jóval erősebb emberek voltak, mint amilyennek maga tűnik.

– Miből gondolja? Abból, hogy megrázott a dolog?

– Nem. Abból, hogy maga egy nyafogós taknyos.

– Maga pedig a legközönyösebb „anya", akivel csak találkoztam!

– Nem tudok együttérzést színlelni, mert maga megkapta az Ashton Kórt. Ön kockáztatott és vesztett. Elég a nyafogásból!

– Ezt már mondta, Dr. Ball.

– Akkor most újra mondom!

– Magától csupán ennyi telik?

– Tőlem ennyi telik, abban biztos lehet – vetette oda Dr. Ball aljas módon. – De abban legalább annyira biztos vagyok, hogy magától még sokkal több fog majd telni.

– De abban egészen biztos, hogy semmi egyebet nem tud mondani nekem?

Ball bólintott, és ismét felöltötte azt a sokatmondó, ördögi orvosvigyort. Akkor is vigyorgott, amikor Pareti két gyors lépéssel előtte termett, és irgalmatlan erővel gyomron vágta. Ball szemei úgy kigúvadtak, mintha ő is csak egy transzformálódó ragacs lenne, és az arca színe fokozatosan öltötte fel a szürke különböző árnyalatait, míg végül egészen hasonlatos lett a köpenyéhez: Pareti ballal óvatosan felemelte a doki állát, a jobbjával pedig belevágott az orrába.

Ball hanyatt esett, nekicsapódott a felszereléseket tartalmazó vitrinnek, és az üveg reccsenve tört be. Ball lecsúszott a földre; eszméletén volt, de rettenetes fájdalmak kínozták. Rámeredt Paretire, és nézte, ahogy az arató az ajtó felé indul. Pareti egy pillanatra még visszafordult, és most először mosolyodott el, mióta belépett a rendelőbe.

– Maga aztán tudja, hogy vidítsa fel a páciensét, doki. Máris jobban,érzem magam.

És távozott.

A törvény előírásai szerint egy órán belül el kellett hagynia TexasTornyot. Megkapta a fizetését a teljes kilenc hónapos turnusra, és tekintélyes végkielégítést is felvehetett. Bár mindenki tudta, hogy az Ashton Kór nem ragályos, amikor távoztában elhaladt Peggy Flinn mellett, a nő csupán szomorú szemekkel köszönt el, de nem volt hajlandó búcsúcsókot adni. Kissé félénknek tűnt.

– Szajha – motyogta Pareti az orra alatt.

A Társaság gépét küldték érte. Egy hatalmas, tizenöt személyes repülőt két fős személyzettel, bárhelyiséggel, filmvetítővel és egy biliárdszobával. Mielőtt a fedélzetre lépett volna, a Telepvezető, TexasTorony legfőbb embere szólt hozzá pár szót.

– Maga nem valami Tífusz Mary, nem terjeszti tovább a betegségét. Ez csupán egy kellemetlen és kiszámíthatatlan valami. Legalábbis nekem ezt mondták. Gyakorlatilag nem zárják karanténba, oda mehet, ahová akar. Azonban a valóság az, hogy rá fog jönni, hogy a jelenléte a felszíni városokban nem túl kívánatos. Nem mintha ezzel bármit is vesztene... az igazi élet a föld alatt zajlik.

Pareti szótlanul bólintott. Már túljutott az első megrázkódtatáson. Elhatározta, hogy minden akaraterejével harcolni fog a Kór ellen.

– Ennyi? – kérdezte a Telepvezetőt.

A férfi bólintott, és a kezét nyújtotta. Pareti habozott egy pillanatig, aztán kezet ráztak.

Miközben Pareti lefelé sétált a rámpán a lift irányába, a Telepvezető még utána kiáltott.

– Hé, Pareti!

Joe megfordult.

– Kösz, hogy leütötte azt a kurafi Ballt. Nekem már hat hónapja viszket a tenyerem, hogy megtegyem. Pareti félszegen, bátortalanul visszavigyorgott; így mondott búcsút eddigi életének, és beszállt a liftbe, hogy kilépjen a valós világba.

 

Szabadon választhatta meg úti célját. Kelet-Pyrit mellett döntött. Ha már új életet kell kezdenie azzal a pénzzel, amit három év alatt félretett, legalább alaposan kirúg a hámból. Kilenc hónapja nem volt egy izgalmas buliban... hiszen a lapos mellű Peggy Flinn mellett nem sok izgalomban volt része... és most lesz bőven ideje egy kis mókázásra, mielőtt letelepszik valahol.

Az egyik stewardess, mélyen kivágott blúzban és lenge szoknyácskában megállt mellette, és rámosolygott.

– Parancsol egy italt?

Paretinek nem az ital járt a fejében. Szemügyre vette a hatalmas keblű, hosszú lábú, világoskék hajú nőt. Azonban tudta, hogy a stewardess nyilván tisztában van az utas betegségével, és valószínűleg ugyanaz lenne a reakciója, mint Peggy Flinné.

Felmosolygott a nőre, és arra gondolt, mi mindent tudna kezdeni vele, ha meglenne a kicsikében a hajlandóság. A nő megfogta a kezét, és magával vonta az egyik mosdóba. Behúzta a szűk helyiségbe, bereteszelte belülről az ajtót, és ledobta a ruháit. Pareti annyira meghökkent, hogy még akkor sem jutott szóhoz, amikor a nő már őt vetkőztette. Egymáshoz zsúfolódtak a szűk mosdóban, de a stewardess csodálatosan találékonynak bizonyult, és legalább annyira hajlékonynak.

Amikor végeztek, a nő kivörösödött arccal, foltosra szívott nyakkal, fénylő tekintettel motyogott valami olyasmit, hogy képtelen volt ellenállni a férfias vonzerőnek, összeszedte a ruháit, de nem bújt beléjük, csak a karjában fogta, még akkor is, amikor némi zavartsággal kisurrant a fülkéből, és Pareti ott maradt a szűk helyiségben, bokáig letolt nadrággal.

Pareti megnézte magát a tükörben. Ismét. Úgy tűnt, mintha ma semmi mást nem csinálna, csak tükörben nézegetné magát. Saját képmása bámult vissza rá; a kopasz, szőrtelen Pareti. Hirtelen az a gyönyörteli érzés tört rá, hogy bármiféle átalakulás játszódott is le a szervezetében a ragacsfertőzés miatt, valószínűleg ellenállhatatlanná vált a nők szemében. Már egyből nem is gondolt olyan csúnya dolgokat a ragacsokról.

Máris arról kezdett álmodozni, miféle gyönyörök és örömök várnak rá, ha a ragacs révén bizonyos szerve esetleg akkora lesz, mint egy lóé, vagy ha a nők vonzódása még inkább fokozódik irányában, vagy ha...

Hirtelen észbe kapott.

Hohó! Nem, kösz, ebből nem kérek! Ez történt a másik öttel is. Átváltoztatta őket a ragacs. Azt tett velük, amit akart. Hát ő viszont harcolni fog a Kór ellen, és védekezni fog kopasz feje búbjától a lábujja hegyéig.

Felöltözött. Nem, azt aztán nem! Soha többé nem engedheti meg magának az ilyen kis kalandokat, mint ez a mostani. (És mostanra nyilvánvalóvá vált számára, hogy bármit művelt is a belőle sugárzó vonzerővel a ragacs, az érzékenységét is megnövelte ezen a téren. Ez volt élete legjobb szeretkezése.)

Most megy, elszórakozik egy kicsit Kelet-Pyritben, aztán vesz magának egy kis földet a felszínen, keres magának egy asszonyt, letelepszik, és vásárol egy halom részvényt valamelyik jól menő Társaságból.

Visszasétált az üléséhez. A másik stewardess volt szolgálatban. Nem szólt semmit, de a társnője, aki bevonszolta Paretit a mosdóba, az út további részében nem mutatkozott, ez a másik nő pedig úgy bámult az egyetlen utasra, mintha legszívesebben azonnal belemélyesztené apró fogait.

 

A Nevada állambeli Kelet-Pyrit nyolcvanhét mérföldre délre esett attól a radioaktív kísértetvárostól, amit valaha Las Vegasnak neveztek. Ráadásul három mérfölddel mélyebben helyezkedett el. Általában a világ főbb csodái közé sorolták. Egész valójában a bűnök hajszolására épült, szinte semmi mást nem lehetett itt csinálni, csak gyönyöröket keresni. Kelet-Pyritben a következő szállóige járta:

A SZÓRAKOZTATÁS

KOMOLY FELADAT

AMIT A VILÁG

RUHÁZOTT RÁNK.

 

Kelet-Pyritben feltámadtak az ősi termékenységi rítusok, és teljes komolysággal gyakorolták azokat. Pareti hamarosan a saját szemével tapasztalhatta ezt, amikor kilépett a liftből a föld alatti hetvenedik szinten. Nyilvános orgia zajlott a Dude Avenue és a Gold Dust Boulevard kereszteződésének kellős közepén lshtar Dorongjainak ötven férfi tagja és tíz szépséges leányzó között, akik vérükkel megpecsételt esküvel léptek be Cybele Kancái közé.

Pareti gondosan elkerülte a felhevült csapatot. Szívesen elnézelődött volna, de nem engedhette, hogy a ragacs átvegye a testében az irányítást.

Leintett egy taxit, és átnézte a kínálatot. Az Idegenek Templomában a város vezető polgárainak szűz leányai mutatnak be áldozatot; nyilvános kivégzések istentelenségért a Napudvarban; viszont a keresztény szertartásokról azt mondta a taxis, hogy nem túl szórakoztatóak.

A régi nevadai szokás, a szerencsejáték még mindig dívott, de jelentősen megnövekedett, kiszélesedett és különböző vállfajai jelentek meg.

Kelet-Pyritben az a szólás, hogy „az életembe fogadok", igenis valóságos és baljós jelentéssel bírt.

Kelet-Pyritben számos tevékenység egyenesen alkotmányellenesek voltak; mások hihetetlenek; megint mások pedig egyenesen elképzelhetetlenek.

Pareti azonnal megszerette. A Világkörüli Egyesült Hotelben szállt meg, közel a Perverziók Csarnokához, azzal az utcával szemközt, amely egyenesen belefutott a Kínok Kertjébe. A szobájában lezuhanyozott, átöltözött, és megpróbálta eldönteni, mit próbáljon ki először. Ebéd a Vágóhídon, természetesen; aztán esetleg egy kis megmerítkezés az Iszapfürdő Klub megnyugtató homályában. És azután...

Hirtelen rádöbbent, hogy nincs egyedül. Valaki vagy valami volt még a szobában. Körülnézett. Minden rendbenlévőnek tűnt, attól eltekintve, hogy meg mert volna esküdni rá, hogy a dzsekijét korábban a székre dobta le. A dzseki most az ágyon hevert, közvetlenül mellette.

Pareti pillanatnyi habozás után a dzsekiért nyúlt. A ruhadarab azonban kisiklott a keze elől.

– Kapj el, ha tudsz! – mondta a dzseki szemérmes, ízetlen hangon.

Pareti utána kapott, de a dzseki eltáncolt. Pareti rámeredt. Damil? Mágnes? A hoteltulajdonosok apró tréfája? Ösztönösen érezte, hogy nem lehet valóság egy magától táncoló és beszélő ruhadarab. A fogát csikorgatva próbálta sarokba szorítani.

A dzseki ismét kitért az útjából, nevetett, és úgy csapkodott az ujjaival, mint egy denevér a szárnyaival. Pareti sarokba szorította a szoba masszázsgépénél, és sikerült megragadnia az egyik ujjat. Elküldöm ezt az istenverte vacakot a tisztítóba, hogy égessék el, gondolta eszelősen.

A dzseki ernyedten hevert egy pillanatig. Aztán felhajolt, és megcsiklandozta Pareti tenyerét.

Pareti akaratlanul felkuncogott, aztán elhajította a dzsekit, és kirontott a szobából.

Miközben lefelé suhant az aknán keresztül az utcára, már tudta, hogy ami történt, azért a Kór a felelős. Megváltoztatta a kapcsolatát a környezetével, nevezetesen az egyik ruhadarabjával. Egy élettelen tárggyal. A ragacs egyre merészebb lesz.

Vajon mi jön még?

Egy Puha Hely nevű puha helyre jutott. Egy szerencsejáték terem volt, mely egy igen különleges játékot kínált a vendégeinek, mely a „Dákózd meg''-nevet viselte. A játék lényege, hogy a játékos helyet foglal egy hosszú pult előtt, amelyen egy műanyag szegélyű lyuk tátong, és behelyezi a hímtagja bizonyos részét a lyukba. Ezt a játékot természetesen csak férfiak játszották.

A játékos a tétjeit a pult tetején villogó fénylapokra helyezték. A fények és a színek folyamatosan változtak, és a téttől meg a nyerési esélyektől függően változatos dolgok történtek a lyukba helyezett dolgokkal. Némelyik igen kellemes élményt nyújtott. Némelyik nem.

Tíz ülésnyire jobbra Paretitől az egyik férfi felordított, aztán kivágta a magas C-t, és úgy visított, mint egy nő. Egy fehér ruhás alkalmazott érkezett egy lepedővel és egy pneumatikus hordággyal és elvitte a peches fickót. A Pareti balján ülő férfi egészen nekisimult a panelnak, és hangosan nyögött a kéjtől. Nála a „NYERT"-lámpa villogott.

Egy magas, elegáns, tintakék hajú nő jelent meg Pareti széke mellett.

– Hé, Cukipofa, ugye, nem akarod elveszteni a legkedvesebb tagodat? Nem akarsz inkább az én hajómon árbocot állítani...

Pareti pánikba esett. Tudta, hogy ez megint a ragacs műve. Sietve hátrarándult a paneltól. Épp akkor, amikor a villogó fények a „VESZÍTETT"-feliratot jelenítették meg előtte, és a panellap mögül suhogó borotvapengék sziszegése hallatszott. Látta, amint a játéktér beszippantja a tétjét, és úgy fordult meg, hogy ne nézzen a nőre; biztosra vette, hogy a legcsodálatosabb nőstény állna ott, akit valaha látott. És jelen állapotában épp nem volt szüksége még egy ilyen csábításra.

Kirohant a Puha Helyből. A ragacs és az Ashton Kór tönkreteszi a szórakozását. De ő nem fogja hagyni, csak azért sem fogja engedni, hogy még jobban a hatalmába kerítse.

Mögötte a nő sírva fakadt.

Pareti sietett, de nem tudta, hová. A félelem árnyékként suhant vele. Ami elől menekült, azt ott cipelte magában, lüktetett és egyre növekedett benne, vele együtt futott, talán még meg is előzte. De a menekülés puszta ténye megnyugtatta, képessé tette gondolkodni.

Leült egy szabadtéri padra egy obszcén formájú, bíbor lámpaoszlop alá. A neonfények hívogatóak voltak és csábítóak. Nagy csend honolt itt – csupán a Háttérzene szólt – a világhírű Macskajaj Téren. Semmi mást nem hallott, csak a Háttérzenét, és egy turista fojtott öklendezését a bokrok között.

Mihez kezdjen? Harcolnia kell; ki kell zárnia a testéből az Ashton Kór hatásait koncentrálással...

A szél egy újságpapírt sodort Pareti felé, és a lábához tapasztotta. Pareti megpróbálta lerúgni a cipőjéről. Azonban a papír egészen rátekeredett a lábfejére, és zümmögve könyörgött:

– Kérlek, nagyon kérlek, ne dobj el magadtól!

– Szállj le rólam! – üvöltötte Pareti. Hirtelen megrémült; az újság összekunkorodott, és megpróbálta kikapcsolni a cipője csatját.

– Csak meg akarom csókolni a lábadat – könyörgött az újságpapír. – Olyan rettenetes ez? Olyan nagy baj? Talán csúnya vagyok?

– Gyerünk már! – kiabálta Pareti, és közben az újságot rángatta, ami egy hatalmas, fehér ajakká hajtogatta magát.

Egy férfi sétált arra, megállt, és rámeredt Paretire.

– Öregem, ilyet még nem pipáltam! Ez valami kocsmai trükk vagy csak a hecc kedvéért csinálja?

– Kukkoló! – sziszegte az újság, és verdesve elsuhant az utcán.

– Ezt meg hogy csinálta? – érdeklődött a férfi. – Távvezérlő van a zsebében, vagy mi?

Pareti zsibbadtan rázta a fejét. Hirtelen rettenetesen fáradtnak érezte magát.

– Valóban látta, amint az újság megcsókolta a lábamat?

– A lehető legkomolyabban mondom, hogy igen – felelte a férfi.

– Azt reméltem, hogy talán csak hallucináltam – sóhajtott Pareti. Felkelt a padról, és bizonytalanul elsétált.

Nem rohant. Nem sietett találkozni az Ashton Kór következő megnyilvánulásával.

 

Egy félhomályos bárban behörpintett hat kerítésszaggatót, és úgy cipelték el a sarki Kijózanítóba. Megátkozta az alkalmazottat, aki életre pofozta. Végül, amikor kitették a szűrét, nem kellett harcolnia a környező világgal a józanságáért.

A Taj Mahalban lányokra játszott, és szándékosan rosszul célzott, amikor tőrt dobott a sebesen pörgő óriás kerékre rögzített nőkre. Lemetszette egy szőke csaj fülét, egy másik tőre szinte súrolta a bőrt egy barna nő combjai között, a többi dobását pedig még jobban elvétette. Hétszáz dollárjába került. Azt üvöltötte, hogy „csalás", és hamar kidobták.

A Leopold Way sarkán egy fejcserélő akaszkodott rá, és ecsetelni kezdte, miféle elmondhatatlan örömöket nyerhet egy illegális fejátültetéssel, amelyet egy ,,tiszta és nagy szakértelmű" orvos végezne el. Pareti rendőrért kiáltott, és a kis patkány felszívódott a tömegben.

Egy taxisofőr a Könnyek Völgyét javasolta, és bár elég pocsékul hangzott, azt mondta a fickónak, hogy mehetnek. Amikor megérkezett a mondott helyre – mely a nyolcvanegyedik szinten helyezkedett el, egy bűzös, homályos zugban – Pareti azonnal felismerte, mi az. Egy necro-lebuj. A frissen kihantolt hullák bűze fojtogatta.

Csupán egy órát maradt.

Bajadérok táncoltak, valami moslékot kapott, hallucinogént szopogatott, és közben egyre tapogatták, tapogatták.

Végül, valamivel később ugyanabban a parkban találta magát, ahol az újságpapír rávetette magát a lábára. Nem tudta, hogy került ide, de időközben valahol egy hetvenéves pucér törpe nőstényt tetováltak a mellkasára.

Keresztülment a parkon, de rájött, hogy az az út nem vezet sehová. Kutyafák ugatták meg, és ágaikkal a vállát karmolászták; egy Spanyol Moha fandangót énekelt; egy szomorúfűz teljesen eláztatta a könnyeivel. Futni kezdett, próbált kitérni egy alkalmatlankodó cseresznyefa elől, egy zsályacserje mesterkélt, nyugati bájcsevelyétől, egy epekedő nyárfától. A benne munkálkodó Kór egyre nagyobb hatást gyakorolt a környezetére. Megfertőzte a világot, amerre elhaladt. Nem, nem az emberekre ragasztotta rá a betegségét, a pokolba is, dehogy – ennél sokkal rosszabb dolog történt vele. Ő az élettelen tárgyak Tífusz Maryje lett! És ez a megváltozott világ szerelmes lett belé, próbálta megkapni őt. Isten lett, egy Hatalomnélküli Mindenható, aki képtelen elboldogulni akaratlan teremtményeivel. Megpróbálta leküzdeni magában a feltörő pánikot, és igyekezett menekülni a váratlanul életre kelt világ vágyai elől.

Belefutott egy kósza kölyökbandába, akik felajánlották, hogy jó pénzért a szart is kiverik belőle, ám ő elutasította az ajánlatot, és botorkált tovább.

Kiért a De Sade Boulevardra, de még itt sem talált enyhülést. Hallotta, amint a kicsi macskakövek suttognak körülötte:

– Nézd, milyen helyes!

– Felejtsd el, rád se bírna nézni!

– Te féltékeny szuka!

– Mondom, hogy nem tetszenél neki.

– Dehogynem. Hé, Joe...

– Na, mit mondtam? Rád se nézett!

– De majd fog. Joe, én vagyok, itt ni...

Pareti megperdült, és odaüvöltött.

– Amennyire én tudom, az egyik macskakő olyan, mint a másik. Ha egyet láttam, láttam az összeset.

Erre legalább elhallgattak, az Istenit! De mi ez?

A feje fölött a Sex Cityt reklámozó neontábla dühösen villogni kezdett. A betűk összebogozódtak és egy új üzenetet formáltak:

EGY NEONTÁBLA VAGYOK

ÉS IMÁDOM JOE PARETIT!

Pillanatokon belül hatalmas tömeg csodálta a fura jelenséget.

– Mi a nyavalya az a „Joe Pareti"? – tudakolta egy öregasszony.

– A szerelem áldozata – vetette oda Pareti. – De még egy szitok a névre, és a következő hulla, akit lát, az a magáé lesz.

– Maga valami skizofrén – mondta az öregasszony.

– Attól tartok, nem – felelte Pareti udvariasan és egy kissé őrülten. – Igaz, őrület munkálkodik bennem, de sajnos, nem az én örületem.

Az öregasszony bambán nézte, ahogy Pareti kinyitja az ajtót és belép Sex Citybe. De nem akart hinni a szemének, amikor a kilincs játékosan megpaskolta a férfi fenekét.

 

– Lényeg a következő – kezdte az árus. – A kielégülés nem jelent problémát; a gondot a vágy jelenti, kapiskálja már? A vágyak halála a kielégülés, és a helyüket új, másféle vágyak veszik át. A legtöbb embert különös vágyak vezérlik, de nem ragaszkodnak egyvalamihez egész életükben. De mi itt, az Impulzus Implantációs Központban képesek vagyunk kondicionálni önt bármire, amit szeretni szeretne.

Egy turisfogóval ragadta meg Pareti ingujját; egy gumikampós végű, teleszkópos rúddal, ami arra szolgált, hogy az utca túloldaláról is be tudják vonszolni vele a figyelmetlen turistákat a Páratlan Szolgáltatások Árkádjába.

– Kösz, majd meggondolom – morogta Pareti, és megpróbálta lefejteni a turisfogót a karjáról.

– Várj csak, haver, ne siess annyira! Ebben az órában nagy leértékelést tartunk, és igazán olcsó és kedvezményes árat tudunk mondani! Mit szólnál hozzá, ha pederasztiát plántálnánk beléd, egy igazi, első osztályú vágyat, amit még nem próbáltál? Vagy például a bestialitást... vagy egyszerre mindkettőt egy speciális nagybani áron...

Paretinek végre sikerült kirántania a karját a fogó szorításából, és végigsietett az Árkádon anélkül, hogy hátrapillantott volna. Tudta, hogy az Impulzus Implantációból lehetetlen szabadulni. Egyszer egy barátja elkövette azt a hibát, hogy egy eltávozásán homokosságot plántáltatott magába, és három gyönyörteli óra múltán meghalt.

Az Árkád látogatóktól nyüzsgött, a víkendező csodabogarak és malackodók kacagása és sikolya töltötte be az örökösen változó fényű központi kupolát, színes spotlámpák villogtak és füstölők eregették szüntelenül kellemes, ritka, kék marijuana füstpamacsaikat. Pareti csendre vágyott; egyedüllétre.

Besiklott egy Kísértet Bódéba. A szellemekkel való közösülést a legtöbb államban tiltották, de a legtöbb orvos egyetértett abban, hogy nincs ártalmas következménye, ha az illető az aktust követően harminc százalékos alkohollal lemossa magáról az ektoplazmikus nyáladékot. Persze, a nők számára ez valamivel több kockázatot hordozott. (Pareti épp szemközt látott egy Zuhany és Bidé Pihenőhelyet, és egy pillanatig elgondolkodott azon az alaposságon, mellyel Kelet-Pyrit Üzleti Hivatala mindenről gondoskodott.)

Hátradőlt, és a sötétben hallotta, amint valahol messze vékony, hátborzongató sivítás kél...

Aztán kitárult a fülke ajtaja. Egyenruhás tisztviselőnő jelent meg.

– Mr. Joseph Pareti? – kérdezte.

Pareti bólintott.

– Valami baj van?

– Sajnálom, hogy megzavartam, uram. Telefonon keresik. – A nő nekidörzsölődött a combjának, miközben átnyújtotta a készüléket, aztán távozott és behúzta maga után az ajtót.

Pareti rápillantott a megcsörrenő telefonra, és a füléhez emelte.

– Halló?

– Csocsi.

– Ki beszél?

– Hát, én, a telefon, te butus. Mi másra gondoltál?

– Na, ez már több a soknál! Elég a dumából!

– Beszélni nem nehéz – mondta a telefon. – A gond inkább kitalálni, hogy mit mondjak.

– Jól van, mit akarsz mondani?

– Nem sok mindent. Csupán tudatni akartam veled, hogy valahol, valami módon... a Madár él.

– Madár? Miféle madár? Mi a nyavalyát vartyogsz?

Nem kapott választ. A vonal megszakadt.

Pareti lerakta a készüléket az oldalsó pultra, és ismét kényelembe helyezkedett, remélve, hogy élvezhet egy kis csendet és nyugalmat. A telefon szinte abban a pillanatban ismét megcsörrent. Pareti nem vette fel, ám az most már folyamatosan csörgött. Végül ismét a füléhez illesztette.

– Halló?

– Csocsi – hallatszott egy bársonyos, női hang.

– Ki az?

– A te telefonod, Joe drágám. Az előbb már beszéltünk, de úgy gondoltam, hogy ez a hang jobban tetszik majd.

– Miért nem hagysz már békén? – Joe csaknem zokogott.

– Hogyan is tehetném? – rökönyödött meg a telefon. – Hiszen szeretlek! Oh, Joe, Joe, annyira szeretnék örömet okozni neked. De te olyan undok vagy, drágám, hogy képtelen vagyok megérteni a viselkedésedet. Egy igazán csinos kutyafa voltam, de te jóformán rám se pillantottál! Aztán újságpapír lettem, de te el sem olvastad azt a szerelmi vallomást, amit neked írtam, te hálátlan!

– Te a betegség vagy – nyögte Pareti kényelmetlenül. – Tágulj tőlem!

c– Én? Betegség? – kérdezte a telefon, és a bársonyos hang megbántottá vált. – Ó, Joe, kedves, hogy mondhatsz nekem ilyet? Hogy tettethetsz közönyt azok után, ami köztünk történt?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – jelentette ki Pareti.

– De igenis tudod! Mindennap eljöttél hozzám, Joe, kettesben voltunk a langy tengeren. Én akkor még ifjú voltam és bohó. Nem értettem, mit akarsz és megpróbáltam elrejtőzni. Ám te kiemeltél engem a vízből, magadhoz vettél; türelmesen és kedvesen babusgattál, miközben én fokozatosan növekedtem. Néha megpróbáltam felkúszni a szákod nyelén, hogy megcsókolhassam a kezedet...

– Elég! – Pareti úgy érezte, forog vele a világ, és az őrület kerülgette. Minden megváltozott; a világ és a Kísértet Bódé pörgött körülötte. – Mindent félreértettél...

– Dehogyis! – fakadt ki a telefon méltatlankodva. – A legkülönbözőbb nevekkel kedveskedtél nekem. A te ,,kib'szott ragacs"-od vagyok. Jó, elismerem, hogy volt már dolgom más férfiakkal is előtted, Joe. De neked is voltak nőid előttem, így nem vethetünk egymás szemére semmit. De amikor az előző öt hapsival próbálkoztam, sohasem válhattam azzá, amivé szerettem volna. Megérted, mekkora csalódást okozott ez nekem? Képes vagy megérteni? Előttem állt az egész élet és nem tudtam, mit kezdjek vele. A külső nagyon sokat számít, tudod, és én zavarban voltam egészen addig, amíg veled nem találkoztam... Bocsásd meg, hogy összevissza beszélek, de ez az első eset, hogy őszintén beszélgethetünk.

Pareti képes volt kiszűrni ebből a zagyvaságból a lényeget, és most már értett mindent. Alábecsülték a ragacsot. Egy fiatal organizmus; néma, de nem unintelligens. Egy teremtmény, amelyet erős vágyak és ösztönök vezéreltek, mint minden más élőlényt. Fejlődni akart, alakot ölteni. És kifejlődött a...

Mivé fejlődött?

– Joe, te mit gondolsz? Mit szeretnél, mivé változzak?

– Lehetne például... lánnyá? – kérdezte félénken.

– Attól tartok, nem – felelte a telefon. – Próbáltam már párszor, mint ahogy változtam már skót juhászkutyává és lóvá is. De úgy érzem, elég felületes munkát végeztem, és valahogy nem stimmelt az egész. Úgy értem, az nem én vagyok. De nevezz meg valami mást!

– Nem! – üvöltötte Pareti. Egy pillanatra már csaknem belement a dologba, de most észbe kapott.

– Lehetnék szőnyeg a lábad alatt, vagy esetleg ha nem tartod túl szemtelennek az elképzelésemet... lehetnék az alsógatyád...

– Az istenit, hát nem érted, hogy én nem szeretlek téged?! – rikoltotta Pareti. – Te nem vagy egyéb, csak egy ronda, szürke ragacs! Undorodom tőled! Te egy betegség vagy... miért nem keresel inkább valami magadhoz hasonlatos szeretőt?

– Nincs semmi magamhoz hasonlatos, csak én magam – zokogta a telefon. – És mindamellett én téged szeretlek!

– Engem viszont szart se érdekelsz!

– Kegyetlen vagy!

– Akkor sem szeretlek, te büdös randaság! Soha nem is szerettelek!

– Ne mondd ezt, Joe! – figyelmeztette a telefon.

– De igenis mondom. Sohasem szerettelek, csupán kihasználtalak! Nem kérek a szerelmedből, hányingerem támad, ha rád gondolok, érted?

Válaszra várt, de semmi mást nem hallott, csak a telefonvonal sercegését. Aztán a tárcsahang hallatszott. A telefon letette magát.

 

 

A jelen. Pareti visszatért a szállodába. A feldíszített szobában üldögél, amit ügyesen a szerelem gépesített megfelelőjének rendeztek át. Kétségtelenül szeretetreméltó; ám ő nem érez szerelmet. Érzékeli ezt a szék, az ágy és a csillár is. Még a fiókos szekrény is tudja, hogy Paretiben nincs egy csepp szerelem sem.

Ez több mint szomorú; ez bosszantó. Sőt, nem is csak bosszantó, egyenesen őrjítő. Szeretni nagyszerű; a viszonzatlan szerelem elviselhetetlen. Lehetséges ez? Igen; Joe Pareti nem szereti szerethetetlen szeretőjét.

Joe Pareti férfi. Ő a hatodik férfi, aki elutasítja a szerelmes szerető szerelmetes szerelmét. Nem szereti: ez egy vitathatatlan következtetés. Meddig hitegetheti még a csalódott szenvedély a józan ítélőképességet?

Pareti felnéz, és a szemközti falon az aranyozott keretű tükröt látja. Eszébe jut, hogy egy tükör vezette Alice-t Tükörországba és Orpheust a Kárhozatba; Cocteau a tükröket a pokol kapuinak nevezte.

Pareti azt kérdezte magától, mi a tükör. Azt válaszolta, hogy a tükör egy szem, amely arra vár, hogy rajta keresztül lássanak. Belenéz a tükörbe és önmagát látja, amint épp kifelé néz a tükörből.

Joe Paretinek öt új szeme van. Kettő a hálószoba falán, egy a hálószoba mennyezeten, egy a fürdőszobában, egy pedig az előszobában. Keresztül néz öt új szemén, és új dolgokat lát.

Egy szomorú, reménytelenül szerelmes kanapé. Félig takarva egy állólámpa, behúzott, görbe nyaka haragot sejtet. Emitt egy szekrényajtó, mereven bezárkózva, némaságba fojtott dühvel.

A szerelem mindig kockázatos; ám a gyűlölet halálos veszély.

Joe Pareti kinéz a tükörből, és azt mondja magának: látok egy embert ülni a széken, és a szék harapdálja a lábát.

 

 

Nemes István fordítása