KETTŐ

Pinkh hadnagy megmoccant szöges deszkáján, és kinyitotta a szemét. A háta elgémberedett. Megfordult, és hagyta, hogy az élénkítő tüskék vastag bundáján át masszírozzák a húsát. Szája kiszáradt és lepedékes volt.

Ötvenedik támadó bevetésének reggele volt. Vagy nem? Mintha előző este lefeküdt volna aludni... aztán egy nagyon hosszú álom, amelynek nem volt tartalma. Csupa feketeség és üresség volt, semmiképpen sem olyasmi, amit a szervező programozott be. Valami biztosan rosszul működött.

Oldalt siklott a tüskés deszkán, és lelógatta erős, prémes lábát. Ahogy mancsa megérintette a padlólapot, a szani-egység zúgva emelkedett ki a falból. Pinkh megnézte magát az embermagas tükörben. Úgy nézett ki, ahogy kell. Álom. Rossz álom.

A nagydarab, medveszerű hadnagy feltápászkodott az ágyról, teljes magasságában kihúzta magát, és betámolygott a porolóba. A nyugtató porok elsöpörték álom okozta fáradtságát, és amikor előjött, kékes bundája csillogott. Szinte teljesen megfeledkezett a rossz álmokról. Majdnem... Teljesen.

Volt valami bizonytalan érzése, hogy régebben valahogy... nagyobb volt...

A falon felvillantak az eligazító színek, és Pinkh sietve vette fel a szalagjait. Ma szabadidőruhát viseltek. Három sárga szalag, három okkersárga, három fehér és egy égő kék.

Lement a folyosón az eligazító részlegbe, és imádkozott. Körülötte ott hevertek a hátukon mind, akikkel közös szolgálatban volt, és felbámultak a kupolára és a véletlenszerű (programozott) csillagképekre, amelyeknek vallásos jelentőségük volt. Montag Illendőségi Ura a mai küldetésre Sikert programozott. A csillagok keringtek, új alakzatot vettek fel, és mindez megnyugtatólag hatott Pinkhre és a társaira.

A Montag-Thil háború már közel száz éve tombolt, de úgy tűnt, hamarosan vége lesz. Montag, a sötét csillag és a Thil Galaxis köde egy évszázadon át mérték össze erőiket, a népek már belefáradtak a háborúzásba. Hamarosan vége lesz. Egyikük elkövet majd egy hibát, a másik megragadja a lehetőséget, és rögtön helyreáll a béke. Csak idő kérdése. A támadó csapatokat, és különösén Pinkhpt, aki egy egész bolygó hőse volt, áthatotta az a tudat, hogy igen lényeges, amit tesznek. Hát igen, ölnek, de abban a biztos tudatban, hogy nemes célért küzdenek. A halálon át vezet az út az életbe. Ezt az utóbbi hónapokban igen sokszor elismételték nekik.

A kupola aranyszínre váltott, és a csillagok eltűntek. A támadó csapatok felültek a padlón, vártak az eligazításra.

Ez volt Pinkh ötvenedik bevetése.

Nagy sárga szeme körülnézett az eligazító helyiségben. Most több volt a fiatal harcos. Illetve... ő volt az egyetlen veterán. Különös.

Lehet, hogy Montag Illendőségi Ura így tervezte? De hol van Andakh és Melnakh és Gorekh? Tegnap itt voltak.

Valóban tegnap volt?

Volt valami furcsa emléke arról, hogy aludt? távol volt? elvesztette az eszméletét? Mintha több mint egy nap telt volna el legutóbbi bevetése óta. Odahajolt a jobb oldali fiatal katonához, és az övére tette a mancsát.

– Milyen nap van ma?

A katona megmozgatta a tenyerét, és kissé értetlenkedve válaszolt:

– Formáló. Kilencedike. Pinkh megdöbbent.

– Melyik ciklus? – kérdezte, bár szinte félt meghallani a választ.

– Harmadik – válaszolt a fiatal katona.

Ebben a pillanatban belépett az eligazító tiszt, és Pinkh nem ért rá tovább töprengeni azon, hogy nem másnap van, hanem egy teljes ciklus telt el. Hová tűntek a napok? Mi történt vele? Lehet, hogy Gorekh és a többiek elestek a harcban? Ő meg megsebesült, javításra küldték, és csak most helyezték vissza a szolgálatba? Eszébe jutott egy őrvezető a Lüktető Hadosztályból, aki megsebesült, és elveszítette az emlékezetét. Visszaküldték a Montagra, ahol maga az Illendőség Ura áldotta meg. Mi történt vele? Furcsa emlékek, nem a sajátjai, nem stimmeltek a színek és a súlyok és hangok, teljesen idegenül feszültek belülről a homlokcsontjának.

Hallgatta az eligazító tisztet, de közben valami mormogást is hallott, egy egészen más hangot, ami valami más helyről jött, amit nem tudott betájolni.

– Te ronda nagy szőrös izé, te! Ébredj fel, nézz körül! Százévnyi mészárosmunka! Hát miért nem vagy képes megérteni, hogy mit művelnek veled? Hát hogy lehetsz ilyen ostoba? Az Illendőség Urai, ők hergeltek fel. Igen, téged, Pinkh! Hallgass rám!... Nem zárhatsz ki, végig fogsz hallgatni engem, Baileyt. Te vagy az, Pinkh, a kiválasztott... kiképeztek az elkövetkezőkre. Nem, ne zárj ki, te ostoba... ne nyomj el... Ott leszek, nem...

A háttérzaj erősödött, de nem volt hajlandó figyelni rá. Egyszerűen szentségtörés, amit az Illendőség Uráról mond.

Pinkh fejében még a thili Illendőség Ura is szentségesen szent volt. Még ha háborúban álltak is egymással, a két Urat egy örökkévalóságra összekapcsolta a szentség. Még az ellenség Urát is elképzelhetetlen dolog káromolni. Pedig mégis azt gondolta.

Belerázkódott abba, amit gondolt, és tudta, soha nem könnyebbülhet meg azáltal, hogy beszél róla. El kell fojtania az emléket, és jobban kell figyelnie az eligazító tisztre.

– Ennek a ciklusnak a bevetése nagyon egyszerű. Pinkh százados közvetlen irányítása alatt lesztek, akinek mindannyian ismeritek a hírét.

Pinkh önérzetes meghajlással válaszolt.

– Egyenesen behatoltok a Thil labirintusba, bármilyen módszerrel, de utat vágtok a Lenti Világhoz, és igyekeztek minden elétek kerülő célt megsemmisíteni, mielőtt titeket magatokat megsemmisítenének. Ez után az eligazítás után az egységvezetőitek összegyűjtenek benneteket, és alaposan megismerhetitek a célkockákat, amelyek megsemmisítését az Úr megparancsolta.

Szünetet tartott, és egyenesen Pinkhre meredt. Aranyszín szeme a korától és az italtól véreres volt. Határozottan szólt.

– Van azonban egy cél, amelyre nem lőhettek. Ez Thil Illendőségi Urának Labirintusa. Ismétlem, nem pusztíthatjátok el az Úr Labirintusát.

Pinkhben fellángolt az öröm. Ez a végső csapás, azután már béke jön. Öngyilkos bevetés; tizenegy hálaadó ima futott végig az agyán. Ez Montag és Thil új napjának hajnala. Az Illendőség Urai jók. Az Urak szentségben minden benne foglaltatik.

Pedig mégis végiggondolta az elgondolhatatlant.

– Pinkh százados közvetlen irányítása alatt lesztek – ismételte meg az eligazító tiszt. Aztán letérdelt, végighaladt a katonák során, mindegyikkel mancsot fogott, és jó halált kívánt nekik. Amikor elért Pinkhhez, egy darabig ellenségesen meredt rá, mintha mondani akarna valamit, de a pillanat elmúlt, így felemelkedett, és elhagyta a helyiséget.

Kis csoportokban mentek a szakaszparancsnokokhoz, és megvizsgálták a célkockákat. Pinkh egyenesen az eligazító tiszt kalickájába ment, és türelmesen várt, amíg az öreg montagi befejezte imáit.

Amikor az öreg szeme kitisztult, Pinkhre meredt.

– Megtisztítottak egy ösvényt a labirintuson át.

– Mit fogunk használni?

– Visszanyert támadó harci gépeket. Mindegyiket felszereltük álcázó berendezésekkel.

– Összeköttetési szint?

– Azt mondják, erős hatos.

– Azt mondják? – Még be sem fejezte, már megbánta, hogy ilyen hangon beszélt.

Az eligazító tiszt meglepetten nézett rá. Nem szólt, de ugyanolyan ellenségesen nézett a hadnagyra, mint már korábban is.

– Mondd fel a katekizmust – mondta az eligazító tiszt, Pinkh lassan a hátsó lábára állt, nagy súlya puhán süllyedt.

És megszólalt: „Szabadon áramlik, szabadon áramlik, az Uraktól Minden szabadon áramlik, csupa szabadság, csupa teljesség, Áramlik az Urakból. Mit tegyek Mit tegyek Mit tehetnék Uraim nélkül?

Dicsőség a halálban, nyugodj dicsőségben, csupa dicsőség.

Árad az Uraktól, csupa nyugalom, csupa dicsőség. Hogy tiszteljem Uraimat Ezt fogom tenni Ezt fogom tenni Akkor élek, ha meghalok Uraimért!”

És a sötétség az Első és Második Szentség között jött el Pinkhhez. Látta, hogy az eligazító tiszt előrelendül, kinyújtja felé hatalmas mancsát, és aztán elborította a sötétség, ugyanaz a sötétség, amelyből a saját fülkéjében ébredt fel az eligazítás előtt. És mégsem ugyanaz. Az a sötétség-tökéletes volt, végtelen, és úgy érezte... hogy valahogy... nagyobb... hatalmasabb... akkora, mint az űr...

Ez a sötétség pedig olyan volt, mintha kikapcsolták volna. Nem tudott gondolkodni, még azt is képtelen volt végiggondolni, hogy nem gondolkodik. Hideg volt és nem volt ott. Egyszerűen nem volt ott.

Aztán, mintha mi sem történt volna, ismét ott volt az eligazító tiszt fülkéjében, a nagy, medveszerű alak eltávolodott tőle, és ő a katekizmus Második Szentségét mondta fel.

Hogy mi történt... azt nem tudta.

– Itt vannak a pálya koordinátái – mondta az eligazító tiszt.

Kivette az erszényéből a tekercset és Pinkhnek adta. A hadnagy újra eltöprengett, hogy mennyi idős lehet az eligazító tiszt, hisz a szőr majdnem teljesen ősz volt a mellkasi erszényén.

– Uram – kezdte Pinkh, aztán elhallgatott. Az eligazító tiszt felemelte a tenyerét.

– Megértem, Pinkh hadnagy. Még a legájtatosabbaknak is vannak zavart pillanataik.

Pinkh elmosolyodott. A tiszt valóban megértette.

– Urak – mondta Pinkh, és teljesen és illendő módon adott tenyeret az eligazító tisztnek.

– Urak – válaszolt az, megadván a dicsőséget a halálba menőknek.

Pinkh kiment az eligazító tiszt fülkéjéből a saját helyőre, az eligazító tiszt pedig, aki valóban nagyon öreg volt, amint meggyőződött róla, hogy Pinkh elment, kapcsolatba lépett valaki mással, aki nagyon messze volt, és mindenféléről tudósította.