EGY ÉS FÉL

Értékesebb, mint az arany, keresettebb, mint az uránium, ritkább, mint a jin-jang virág, nehezebben fellelhető, mint a gyémánt, nagyobb szükség van rá, mint a salkvacra, drágább, mint az erőgyöngy, jobb tárgyalási alap, mint a vámpírkivonat, többe kerül, mint a 2083-as szüretelésű Chateau Luxor, jobban vágynak utána, mint Kanga kettős vaginájú szajhái után... Lelkek.

Ötszáz évvel ezelőtt kezdődtek a nagybani tolvajlások. Találomra végrehajtott lopások. A legvalószínűtlenebb edényekből rabolták el őket. Állatoktól, emberektől és olyan teremtményektől, amelyekről soha nem hitték volna, hogy van lelkük. Sohasem tudták meg, hogy ki lopja őket. Valahol, a távoli űrben (vagy nem űrben, vagy az űr és nem űr közötti köztes térben), amelynek nem volt neve, nem voltak dimenziói, melynek fénye soha nem jutott el az ismert űr legtávolabbi sarkába sem, éltek vagy léteztek vagy voltak azok a teremtmények vagy dolgok vagy egységek vagy erők – valaki –, akiknek szükségük volt a csúszómászók, két vagy négy lábon járók, ugrálok és úszók életerejére, akik az ismert világegyetemet lakták. A lelkek eltűntek, csak az üres porhüvelyek maradtak.

Tolvajoknak nevezték őket, mert egyetlen más név sem illett rájuk ilyen jól, mert rövidségében jól tükrözte a szomorúságot és reménytelenséget. Tolvajoknak hívták őket, de soha nem látták, nem értették meg őket, soha semmit nem tudtak meg a természetükről, céljaikról, de még a tolvajlás módjáról sem. Így tehát semmit sem tudtak ellenük tenni. Olyanok voltak, mint a halál: látták ugyan, hogy mit művel, de semmilyen felsőbb hatalomhoz nem lehetett ellene fellebbezni. A halál és a Tolvajok tettei visszafordíthatatlanok voltak.

Így aztán az ismert világegyetemek, a Csillagbíróság és a Galaktikus Index és az Univerzális Meridián és a Perzeusz Szövetség és a Rák Komplexum, sztoikus nyugalommal törődtek bele abba, amit a Tolvajok műveltek. Nem volt más lehetőségük, nem tehettek semmit.

De mindez megváltoztatta az ismert világegyetemek életét.

Ebből fakadt a lélektoborzók léte, akik kielégítették a millió-billió-trillió világ igényeit. Emberrablók voltak. Meglopták azokat a lényeket, akik még nem voltak teljesen halottak. A maguk módján ugyanolyan tolvajok voltak, mint a Tolvajok. Ezeket a lényeket sötét erőik és tehetségük képessé tették arra, hogy bármely világ szervezeteit megtöltsék friss lelkekkel olyan világokról, amelyeknek fogalmuk sem volt róla, hogy ők léteznek, még kevésbé tudott róluk a Bíróság, az Index, a Meridián, a Konföderáció vagy a Komplexum. Ha valamelyik peremvilágon hirtelen elernyedt és lélektelenné vált egy kulcsfigura, felvették a kapcsolatot a lélektoborzókkal, és megindult a csempészet. Ez volt a legutolsó lehetőség, a végső kapcsolat, ami nagyon sajnálatos ugyan, de szükséges. Ezek lopták és szállították a lelkeket.

Egyikük a Succubus volt.

Aranyból volt. És száraz volt. A Succubusnak csak ez a két tulajdonsága volt emberi nyelven leírható. Valaha annak az uralkodó fajnak volt tagja, amely egy kicsiny bolygó homoksivatagai felett lebegett. A bolygó az ötödik volt a Canes Venatici Kappel-112 jelű napja körül. De már nagyon régóta nem lehetett ilyen egyszerűen megfogalmazni, hogy micsoda.

Fényévekkel és sok száz földi évvel ezelőtt otthagyta a homoktengereket és minimális mennyiségű,” tekintélyét” – ez az egyetlen olyan földi kifejezés, mellyel legalább megközelítően leírható a gazdagságnak ama egyetlen fajtája, amelyet népe nagyra értékelt –, és elköltözött az aranyság és szárazság barlangjába valahol a Rák Komplexum tengelye közelében. Személyes tekintélye már csak sok száz billió dollárral lett volna mérhető, ez a kiolthatatlan fény elég volt ahhoz, hogy utódai a kilencezredik nemzedékig jól éljenek, nevét hanggal vagy mozdulattal csak a Konföderáció fajainak három legfelső szektája mondhatta ki, nagyobb „tekintélye” volt, mint faja bármely tagjának valaha... még annál is több, amennyi a mítoszok szerint Yaelnek.

Arany, száraz és felbecsülhetetlenül tekintélyes: a Succubus.

Bár tevékenysége olyasmi volt, amit mindenki nyilvánosan elítélt, az ismert világegyetemekben csak hét egységnek volt arról tudomása, hogy a Succubus lélektoborzó volt. Szigorúan elkülönítette egymástól két életét.

A tekintély és a sírrablás nem összeegyeztethető.

Az üzletmenet rendezett volt. A forgalom nem volt nagy, de óriási hasznot hozott. Különleges, gondosan kiválogatott lelkekkel kereskedett, nem másodosztályú használt áruval. Minőségi készletet tartott.

És a hét magas rangú egység révén, amelyek ismerték – Nin, FawDawn, Enec-L, Milly (Bas) Kódol, egy névtelen Egyszerű, Királyi Cam és Pl –, csakis igen fennkölt megbízásokhoz jutott.

Az alatt az ötszáz év alatt, amióta lélektoborzással foglalkozott, mindenféle lelkeket szállított. A Bolial V-ön egy mesterszínész lélektelen testébe. Egy olyan teremtés várakozó porhüvelyébe, amely egy növényhez hasonlított, és a koalíciós munkásmozgalom vezéralakja volt a Wheechitt Tizenegyen és a Weechitt Tizenhármon. A Golaena Prime örökölt méltóságú uralkodója lélektelen, mozdulatlan testébe. A Donadello III. hetedik holdján egy titokzatos mágus-tudós várakozó alakjába, miáltal lehetővé vált, hogy folytatódjék az ötszáz zodjamos vallásos ciklus. És az eltompult fényszikrába, amely Orachnaen Szenvtelen Harangezüst Dichotómiájának tragikusan laokoóni csoportagyát zárta le.

A közvetítőként alkalmazott hetek maguk sem tudták, honnan szerez a Succubus ilyen nagyszerű, nyers, anyagtalan lelkeket. Versenytársai szinte kizárólag sorvadt, megcsontosodott lelkeket tudtak csak szerezni, amelyeket annyira átitatott eredeti hitük és meggyőződésük, hogy beszennyezetten, benyomásokkal telten kerültek új edényükbe.

De a Succubus...

Ügyesen megszerzett, fiatalos lelkek. Erős lelkek. Alakítható, könnyen alkalmazkodó lelkek. Fénylő, találékony lelkek. Az ismert világegyetem legjobb minőségű lelkei.

A Succubus ugyanolyan elszántan törekedett kiválóságra választott hivatásában, mint tekintélye növelésére. Hatvan évet szánt arra, hogy bejárja az ismert világegyetem legtávolabbi peremvidékeit. Sok fajt figyelt meg, és csak azokat választotta ki célként, amelyek alakíthatónak, képlékenynek tűntek, és nem volt bennük semmi merevség.

Az alábbiakat választotta ki:

a steechiket

amassanalket

cokoloidokat

villantókat

griestanikokat

bunanitákat

condolikat

tratravisiket

és az embereket.

Mindazokon a bolygókon, ahol a lakosság többsége a fenti fajokból állt, érzékeny toborzó rendszereket állított fel, amelyek alkalmazkodtak az illető világ társadalmi felépítéséhez. A steechiknek eterna álomport adott. Az amassanaiket hasonmásokkal látta el. A cokoloidokat megajándékozta az Újjászületés Kultuszával. A villantóknak bebizonyította, hogy van túlvilág. A griestanikokat szertartásos delejes transzokkal kábította el.

A bunanitákat (részlegesen) képessé tette a teleportációra.

A condolikat a Rémálomharc című játékkal kápráztatta el.

A tratravisiknél megszervezte az alvilágot, amelyben gyakori volt az emberrablás és emlékezettörlés. És elterjesztett egy csodálatos, Nodabit nevű kábítószert.

Az embereket pedig megajándékozta az Eutanáziái Központokkal.

És a Succubus ezekből a nagyon is különböző csatornákból folyamatosan elláthatta magát első osztályú lelkekkel. Villantókat, suhanókat, condolikat, éterszívókat, amassanaiket, kószálókat, bunanitákat és kopoltyúsokat szerzett és...

William Baileyt.

Csapdába esett a Succubus lencséjében.