EBÉDRE SEMMI

 

 

Találtam néhány Tölcsért a hegyes sziklákon túl is. Megpróbáltam gondozni és elszaporítani őket, de valamiért nem bírták, és elpusztultak, még mielőtt elérték volna a teljes méretüket. Nekem is szükségem volt levegőre. A zacskóm már félig kiürült. A fejem megint elkezdett fájni. Akkor már három hónapja éjszaka volt.

A világom a kisebbek közé tartozik. Nincs akkora, hogy képes lenne megtartani egy földi ember számára belélegezhető atmoszférát, akkora viszont van, hogy legyen némi légköre. A világom egy vörös nap magányos bolygója, a keringési ideje tizennyolc hónap. Van két holdja, mindkettő hat-hat hónapig a bolygó és a nap között áll, így évente tizenkét hónapig teljes sötétségben élek. Pokolnak hívom a világomat.

Amikor megérkeztem ide, volt nevem, volt arcom, sőt még feleségem is. A feleségem meghalt, amikor felrobbant a hajónk, a nevem pedig lassan eltűnt az itt töltött tíz esztendő alatt. Ami az arcomat illeti, nos, minél kevésbé emlékszem rá, annál könnyebben viselem az életem.

Ne értsék félre, eszem ágában sincs panaszkodni! Persze nem volt könnyű dolgom, de elboldogultam, és mit mondhatnék? Itt vagyok, élek, ahogy tudok, és ami történt, megtörtént. Amit elvesztettem, az jóval nagyobb dolog annál, hogy puszta siránkozással visszahozhatnám.

 

Amikor a feleségemmel közösen a hajó fedélzetéről először megpillantottam a világomat, olyan volt, mint egy apró, fénylő tojás.

– Szerinted van ott valami, aminek hasznát vehetnénk? – kérdeztem a feleségemtől.

Kezdetben jó volt visszaemlékezni rá. Amikor eszembe jutott, elöntött az édes érzés, ami felszárította a könnyeimet és eloszlatta a gyűlöletemet. Kezdetben.

– Nem tudom, Tom, talán. – Ezt válaszolta.

A „talán”-t hihetetlenül lágy, búgó hangon ejtette. Úgy hangsúlyozta, mintha azt akarta volna, hogy csodálkozzak.

– A kőzetek közt lehet olyan érc, amivel esetleg tudunk kezdeni valamit – mondtam, mire ő rám mosolygott telt ajkával és ragyogó fogaival, majd finoman beleharapott szája szélébe. Viccelődve hozzátettem: – Valahogy ki kell fizetnünk ezt az átkozott nászutat!

Magamhoz vontam, és játékosan megcsókoltam. Gyakran voltunk boldogok így: egyszerűen boldogok, mert együtt voltunk. Együtt. Hogy ez mit jelentett a számomra, végtelen boldogságomban sosem tudtam igazán. Az egymásban meglelt gyönyörűségünk annyira mentes volt a komplikációktól, hogy fel sem rémlett bennem, hogyan boldogulnék nélküle.

Aztán áthajóztunk a szubatomi részecskék felhőjén, amely az Elsőhold mögött lebegett orbitális pályán, és bár a műszerek nem jelezték, ott volt mindenütt. Átsöpörtek rajtunk és a hajónkon, a nyomukban milliónyi, apró, láthatatlan lyuk maradt a burkolaton. A parányi lyukakon keresztül egy hónap alatt sem szivároghatott el annyi levegő, hogy szorult helyzetbe kerüljünk, de a részecskék az üzemanyagtartályokat is kilyukasztották. Nem kődarabok voltak, hanem valami más, talán éppen antianyag, és hogy mit csináltak a tartályokkal, azt sosem fogom megtudni. Mindenesetre a hajó manőverképtelen lett, a bolygó felé fordult, és a felszín felett néhány kilométerrel felrobbant.

A feleségem akkor halt meg, én pedig láttam a testét, miközben pörögve távolodtam tőle a kabin mentőegységében. Én a mentőegység hatalmas oxigéntartályainak köszönhetően biztonságban voltam, ő viszont ott maradt a folyosó szürke fémfalai között. Azon a folyosón, amely a kabint kötötte össze a konyhával, ahová azért indult, hogy főzzön nekem egy kávét.

Ott ragadt, a karját felém nyújtotta, a bőre egészen elkékült – bocsássanak meg, de ez manapság is nagyon fáj –, én pedig pörögve távolodtam tőle. Akkor láttam utoljára.

A világom durva világ. Egyetlen felhő sem úszik tizenkét hónapig fekete egén. A felszínén egyetlen vízforrás sem akad, de ez nem jelent problémát. Van egy recirkulátorom, ami újból ihatóvá teszi a testemből távozó vizet. A recirkulált víznek erős ammóniaíze van, de nem érdekel különösebben.

A levegő az, ami gondot okoz. Legalábbis így állt helyzet, mielőtt felfedeztem volna a Tölcséreket, és azt, hogy mire van szükségem. Elmesélem az egészet, és azt is, hogy mi történt az arcommal.

Természetesen élnem kellett.

Nem mintha élni akartam volna. Ha valaki annyit csavarog az űrben, mint én, és nincs semmi, ami odakötné egy sziklához, aztán összeakad egy nővel, aki a puszta tekintetével fenekestől felforgatja az életét, és mindent megtesz érte – aztán egy szempillantás alatt eltűnik.

 

De élnem kellett. Egyszerűen azért, mert a mentőegységben volt levegő, élelem, recirkulátor és egy nyomástartó ruha. Ezek segítségével jó darabig kihúzhattam.

Így aztán ott éltem, a Pokol felszínén.

Aludtam, felébredtem, majd éppen elég órát töltöttem semmittevéssel, hogy kellően elfáradjak. Ilyenkor megint aludtam, aztán amikor az álmaim már túl vörösek és túl hangosak lettek, felébredtem, és végigcsináltam ugyanazt, amit az előző napon. Hamarosan ráuntam a kabinbeli, behatárolt és magányos életre, úgy döntöttem, sétálok egyet a bolygómon.

Bebújtam a légruhámba, de nem törődtem a nyomástartó burkolattal. A bolygó gravitációja volt akkora, hogy kényelmesen járhassak, bár alkalmanként erős fájdalom hasított a mellkasomba. A légruha anyagába préselt fűtőrendszerrel nem voltam igazán veszélyben. A hátamra csatoltam az oxiegységet, a tartókeretre csúsztattam a buboréksisakot és könnyedén bepattintottam a zárócsatokat. Végül becsatlakoztattam az oxigénvezetéket a sisakba, és egy csavarkulccsal szorosra húztam a bilincset, hogy megelőzzek egy esetleges szivárgást.

Aztán elhagytam a kabint.

Szürkület volt, az ég lassan elsötétült a Pokol felett. Miután leszálltam a bolygóra, három hónapig fényben éltem. Számításaim szerint a megérkezésem előtt nagyjából két világos hónap telhetett el az évből. Ami azt jelentette, hogy durván egy nappali hónapom maradt, aztán a Másodhold teljesen besiklik a kis vörös nap elé, amelynek nem adtam nevet. A Másodhold már elérte a napkorong peremét. Tudtam, hogy hat teljes hónap sötétség vár rám, aztán újabb hat hónap az Elsőhold jóvoltából, majd röpke hat hónapon keresztül ismét fényárban fog úszni a bolygó.

Egyáltalán nem okozott nehézséget a keringési pályák és a napfogyatkozási periódusok feltérképezése. Időm volt bőven, tennivalóm ellenben alig akadt.

Elkezdtem járni. Ez viszont nem volt könnyű, ám hamarosan rájöttem, hogy hosszú ugrásokkal háromszor olyan gyorsan haladhatok, mint egy normál gravitációjú égitesten.

A bolygó majdnem teljesen kopár volt. Nem találtam nagy erdőségeket, patakokat, óceánokat, sem gabonát termő síkságokat, nem voltak madarak, sem más élőlény, csakis én és...

Amikor először megláttam őket, biztosra vettem, hogy jókora harangvirágokat látok, mert a szirmaik jellegzetes harang alakot formáztak, és a finom porzók kissé kiálltak a kehelyből. Viszont, ahogy közelebb értem, ráébredtem, hogy a külső hasonlóság ellenére egyetlen földi élőlény sem fordulhat elő ezen a bolygón. Nem virágok voltak. Ott a helyszínen, miközben elfulladva kapkodtam levegő után, elneveztem őket Tölcséreknek.

A kelyhük külső felülete ragyogó narancsszínt öltött, amely kékes-sárgás árnyalattá fakult a kehely tövénél. A száruk egységesen tengerkék színű volt. A kelyhek belseje inkább arany, mintsem narancs színben játszott, a kék bibék narancssárga bibeszálak végén ültek. A többféle színárnyalatban pompázó Tölcsérek üdítő, kellemes látványt nyújtottak.

Körülbelül száz ilyen növény nőtt a sziklaalakzat tövénél. Maga a szikla eléggé természetellenesnek tűnt. Magas volt, vékony, több helyen elágazott, illetve megtört, és más szögben folytatódott. A tetején ellaposodott, az oldalai simák voltak, de az oldalak pereme éles. Nem is annyira sziklára emlékeztetett, mint inkább hatalmasra nagyított sókristályra vagy üvegszilánkra. Az egész környék tele volt ezekkel az alakzatokkal. Egy pillanatra elrugaszkodtam a valóságtól, és mikroszkopikus lénynek láttam magam, ami hatalmas, lapos tetejű, éles kristályok között kóborol, amelyek a valóságban csupán mikroszemcsék.

Aztán kizökkentem a képzelgésből, és közelebb léptem, hogy alaposabban megvizsgáljam a Tölcséreket. Rajtam kívül csakis nekik sikerült életben maradniuk a Poklon; nyilván a nitrogéndús légkörből szívták magukba a létfontosságú anyagokat.

 

 

Lehajoltam, hogy belenézzek a harangforma kelyhekbe, és megtámaszkodtam az ál-szikla egyik ferde lapján. Ez volt az egyik első hibám. Kis híján végzetesnek bizonyult, és alaposan megváltoztatta az életemet a Poklon.

A ferde lap beroppant a súlyom alatt – félig-meddig porózus, vulkáni anyag lehetett –, és elszabadultak a feljebb heverő, kisebb-nagyobb kövek. Előrezuhantam, egyenesen a Tölcsérekre. Utoljára annyi még tudatosult bennem, hogy a sisakom szilánkokra törik. Aztán az agyamra sötétség borult, ami majdnem olyan mély volt, mint maga az űr.

Meg kellett volna halnom. Nem volt semmi oka annak, hogy életben maradjak. De éltem, és... lélegeztem! Képesek felfogni? A feleségem mellett lett volna a helyem, de életben maradtam.

Az arcom a Tölcsérek közé szorult.

Tőlük kaptam oxigént.

Megtántorodtam, elzuhantam, összetört a sisakom, és meg kellett volna halnom, de mégis éltem az idegen növények jóvoltából, amelyek kiszívták a nitrogént a légkörből, átkeringették a testükön, és oxigénként lehelték vissza. Átkoztam a Tölcséreket, mert megfosztottak a gyors, öntudatlan végtől. Egészen közel kerültem ahhoz, hogy csatlakozzak a feleségemhez, de a lehetőség elveszett. El akartam távolodni a Tölcsérektől – ki a nyílt területre, ahol nem láthattak el oxigénnel –, hogy kilélegezzem magamból lopott életemet. De valami visszatartott. Sosem voltam vallásos, most sem vagyok az. Ám a történtek ott és akkor csodának tűntek. Képtelen vagyok megmagyarázni! Egyszerűen csak tudtam, hogy a Szerencse volt az, ami a Tölcsérek közé taszított.

Ott feküdtem, és mélyeket lélegeztem. Volt egy vékony, puha membrán a növények bibéi körül, bizonyára abban tárolták az oxigént, és lassan kiszivárogtatták. Bonyolult és csodálatos növények voltak...

...és ott lebegett közöttük az éjfél illata.

Ennél tisztábban nem tudom leírni. Nem volt édes és nem volt keserű illat. Halvány, szinte törékeny kipárolgás volt, amely egy bizonyos éjfélre emlékeztetett. Akkoriban történt, amikor megnősültem, és Minnesotában éltünk. Friss, tiszta és lelkesítő éjfél volt, amikor a szerelmünk a házasság kötelékei fölé emelkedett, és először ébredtünk rá, hogy jobban szeretjük egymást, mint magát a szerelmet. Ostobaságnak hangzik, vagy zavarosnak? Lehet, mindenesetre számomra tökéletesen tiszta. Szóval ezt az éjfél-illatot éreztem a Tölcsérek között.

Talán ez a kipárolgás vett rá, hogy tovább éljek. Ez, és az a tény, hogy valami elkezdte szívni az arcomat.

Ahogy ott feküdtem, volt időm gondolkodni, hogy mire utal a két jelenség: az agyam oxigénhiányos állapotára. Ha az emberi agyat öt percre megfosztják az oxigéntől, jóvátehetetlen károsodást szenved. De a Tölcsérek segítségével sisak nélkül is bejárhattam a bolygót, feltéve persze, hogy bőséggel teremnek mindenfelé.

Miközben igyekeztem összeszedni az erőmet, hogy visszarohanjak a hajóhoz, éreztem, hogy valami szívja az arcomat. Olyan volt, mintha egy hatalmas kelés vagy pattanás nőne az arcom jobb oldalán, és mintha vér is áramlott volna bele. Megtapogattam, és igen, még a kesztyűn keresztül is éreztem, hogy egyre jobban duzzad a bőröm. Halálra rémültem, letéptem egy marék Tölcsért – a száruk közelében, közvetlenül a talaj felett –, az arcomhoz szorítottam őket, és kétségbeesetten visszarohantam a mentőegységhez.

Amikor végre bejutottam a belsejébe, a Tölcsérek lekókadtak, elfonnyadtak és összezsugorodtak. Ragyogó színeik kifakultak, és olyan szürkévé váltak, mint az agyvelő. Elhajítottam őket, ekkor néhány percig ott feküdtek a hideg acélpadlón, majd finom hamuvá omlottak.

Sietve lehámoztam magamról a légruhát és a kesztyűt, s a recirkulátorhoz ugrottam, amelynek oldalát rozsdamentes acélból készítették, így tisztán láttam rajta a tükörképemet. Az arcom jobb oldala szörnyen vörös volt. Röviden, élesen felordítottam, és odakaptam, de keléstől vagy pattanástól eltérően a bőröm nem fájt, még csak érzékeny sem volt. Egyre csak azt a szívó érzést tapasztaltam...

Egy hét leforgása alatt a zacskó majdnem teljesen kialakult. Az arcom immár nem volt emberi arc. A jobb oldalán megnyúlt és kiduzzadt, a jobb szemem nem volt több egy keskeny résnél, amelyen még éppen áthatolt a fény. Olyan volt, mint egy hatalmas golyva, amely nem a nyakon, hanem az arcon nőtt. A bőrzacskó az állkapcsommal egy vonalban végződött, szerencsére fikarcnyit sem akadályozta a lélegzetvételt. Viszont a számat oldalra húzta, és amikor kinyitottam, egykor kemény ajkaim közt hatalmas, mély üreget találtam. Máskülönben a fejem teljesen normális látványt nyújtott. Csak félig váltam fenevaddá. Az arcom bal oldala teljesen rendben volt, míg a jobb fele az emberi vonások groteszk, gumiszerű paródiája lett. Onnan kezdve legfeljebb néhány pillanatig voltam képes szemrevételezni a tükörképemet. A lángoló vörösség eltűnt, akárcsak a szívó érzés, és heteken keresztül hiába törtem a fejem, hogy megfejtsem, mi történt velem.

Addig nem értettem, amíg nem merészkedtem ki másodszor is a Pokol felszínére.

Természetesen a sisakot nem lehetett megjavítani, így aztán a feleségem sisakját húztam a fejemre. Ez a tény ismét eszembe juttatott bizonyos dolgokat. Később, miután összeszedtem magam és abbahagytam a zokogást, kiléptem a bolygóra.

Muszáj volt visszatérnem oda, ahol elkezdődött az eltorzulásom. Gond nélkül elértem a tüskéket – így neveztem el a sziklaalakzatokat –, és leültem a Tölcsérek közé. Ha el is szívtam előlük az életet jelentő oxigént, jelét sem mutatták. Ragyogó színeket öltve növekedtek, és ha lehet, még szebbek voltak, mint korábban.

Hosszasan bámultam őket, miközben megpróbáltam összeszedni felületes fizikai és kémiai, illetve botanikai ismereteimet, hogy megfejtsem a rejtélyt. Legalább egy dolog nyilvánvaló volt: fantasztikus mutáció zajlott le bennem.

Egy mutáció, amely alapjában véve lehetetlennek tűnt, legalábbis az alapján, amit az emberiség tudott az életről és az élőlények felépítéséről. Egy efféle átalakulás még szélsőséges körülmények közé helyezett, célirányosan tenyésztett életformák esetében is lassan, folyamatosan ment végbe, míg bennem szinte egyetlen éjszaka leforgása alatt lezajlott. Megpróbáltam kikövetkeztetni a megoldást.

A szervezet – még molekuláris szinten is – szinte kibogozhatatlan kapcsolatban áll a funkcióival. Úgy véltem, hogy az eltorzulásom oka, legalábbis részben, a testfehérjéim felépítésében rejlik.

Végül aztán levettem a sisakomat, és megint lehajoltam a Tölcsérek közé. Elszívtam a levegőjüket, és ezúttal kissé megszédültem. Tovább lélegeztem. Először az egyik kehelyből szívtam az oxigént, aztán a másikból, amíg rá nem jöttem. Elfogott az érzés, hogy az arcomra nőtt zacskó megtelt. Akkor hirtelen minden megvilágosodott. Az éjfél illata... Nem csupán illatanyagok úsztak a levegőben! Magamba szívtam a Tölcsérek mikroorganizmusait. Megtámadták a légzőszervem stabilizáló enzimjeit. Vírusok lehettek, talán rickettsiák, amelyek – valószínűleg ez a helyes kifejezés – felpuhították és átformálták a fehérjéimet, hogy a lehető legtöbb hasznát vegyem a Tölcséreknek.

Oxigéntároló zacskó nőtt az arcomra, ami alighanem sokkal jobb megoldás, mint a nagyobb mellkas és tüdő. Ez a ballonszerű szerv képes volt nyomás alatt tárolni az oxigént. Amikor elszívtam a növények elől, az oxigén a véremből a zacskóba jutott, felhalmozódott, és a szerv egy idő után telítődött.

Ekkor egy rövid ideig levegő nélkül is járhattam, ahogy a teve napokig képes víz nélkül vándorolni a sivatagban. Természetesen időről időre szippantanom kellett egyet a vészhelyzet esetére magammal vitt tartalékból. Elég hosszú ideig bírtam levegő nélkül, de aztán szükségem volt egy hosszú szippantásra, hogy teljesen regenerálódjak.

Hogy ez egészen pontosan hogyan történt a sejtfehérjék szintjén, nos, arról fogalmam sincs, annyira azért nem értek a biokémiához. Amennyit tudtam, azt a hipnokurzusokon sajátítottam el, sok-sok évvel korábban, még a Deimos Egyetem kötelező osztályai előtt. Ismertem egyes dolgokat, de annyit nem, hogy képes legyek aprólékosan kielemezni az egészet. Biztosra vettem, hogyha elegendő időm és megfelelő tudományos eszközeim lennének, megoldhatnám a rejtélyt. A földi tudósoktól eltérően, akik egy szinte azonnal bekövetkező mutációt a képzelet művének minősítettek volna, nekem hinnem kellett benne, mivel pontosan velem történt. Csak meg kellett tapogatnom az arcomat, az én felduzzadt, ballonszerű arcomat, hogy tudjam: valóban igaz. Így aztán sokkal több dolgom volt, mint nekik.

Akkor, abban a pillanatban rádöbbentem, hogy percek óta egyenesen állok, méghozzá anélkül, hogy egyetlen Tölcsér is lett volna az arcom közelében. Mégis könnyedén, kényelmesen lélegeztem!

Igen, kezdenem kellett vele valamit, amit a földi tudósok nem tettek volna, mivel én együtt éltem azzal a rémálomba illő fantáziával, amit ők lehetetlennek tartottak.

Mindez hat hónappal ezelőtt történt. Most jócskán benne járunk az éjszakában, és a Tölcsérek pusztulásának gyorsaságából ítélve semmi sem marad a bolygón, mire ismét fénybe borul. Nem lesz semmi, amit belélegezhetnék. Nem lesz mit ebédelni.

Szörnyen sötét volt. A csillagok túl messze pislákoltak ahhoz, hogy törődjenek a Pokollal, vagy azzal, ami a felszínén élt. Persze, tudnom kellett volna. A tizenkét hónapig tartó éjszaka örökös sötétjében a Tölcsérek elpusztultak. Nem omlottak szürke hamuvá, mint azok, amelyeket bevittem a mentőegységbe. Egyszerűen csak visszabújtak a talajba. Egyre kisebbek és kisebbek lettek. Úgy éreztem, mintha egy visszafelé játszott filmet néznék. Apránként összementek, aztán teljesen eltűntek. Hogy ez természetes védekező folyamat, egyfajta begubózás volt-e a részükről, vagy teljesen elpusztultak, azt sosem tudtam meg, mert a talaj túl kemény volt ahhoz, hogy mélyre áshassak. Egy keveset sikerült lekaparnom a legfelső rétegből ott, ahol a csodás növények nőttek, de nem találtam semmit, csupán apró lyukakat, amelyekbe a Tölcsérek visszahúzódtak.

Ismét rám tört a fejfájás, és a légzacskóm hamarosan kiürült, mert a lélegzetem – noha megtanultam felszínesen szedni – elmélyült az erőkifejtés miatt.

Elindultam vissza, a mentőegység felé.

Több mérföldet kellett gyalogolnom, mert az elmúlt három nap során messzire elkóboroltam. Barlangokban laktam, és a magammal vitt adagokon éltem. Megpróbáltam rábukkanni a Tölcsérek búvóhelyére, nem csupán azért, hogy feltöltsem üres légzacskómat, hanem azért is, hogy tovább tanulmányozzam furcsa anyagcseréjüket. A mentőegység oxigénkészlete gyorsan apadt, a leszállás során alighanem megsérült az ellátórendszer. Vagy talán a részecskék, amelyek az üzemanyagtartály felrobbanását okozták, láthatatlan lyukakat ütöttek a csőhálózatba. Nem tudhattam. Azt viszont tudtam, hogy meg kell tanulnom azon élni, amit a Pokol nyújthat nekem – vagy végem.

Nehezemre esett a döntés. Nagyon szerettem volna meghalni.

Egy nyílt területen álltam, az arcomat és a légzacskómat a légruha fűtött csuklyája mögé rejtettem. Hirtelen megláttam a szikrázó pontot a fekete végtelenben. Egy pillanatig állhatatosan lángolt, aztán tovább szikrázott, miközben az apró bolygó felé zuhant.

Azonnal tudtam, hogy egy hajót látok. Hihetetlen volt, elképesztő, de valahogyan, valami módon, amit sosem leszek képes megérteni, Isten elküldött egy hajót, hogy elvigyen erről a helyről. Futni kezdtem a mentőegység felé.

Egyszer megbotlottam, elestem, és a térdemen, illetve a könyökömön vergődtem előre, amíg vissza nem nyertem az egyensúlyomat, aztán tovább futottam. Mire elértem a mentőegységet, a légzsákom majdnem teljesen kiürült, és a fejem erősen hasogatott. Miután kiléptem a zsilipből, kimerülten nekiroskadtam a falnak, és mélyeket, nagyon mélyeket lélegeztem a benti levegőből.

A halántékom vadul lüktetett. Bekapcsoltam a rádiót, és belevetettem magam a forgószékbe. Már szinte teljesen elfelejtettem, hogy mekkora érték lehet a készülék: idekint, jóval a Peremen túl sosem vettem komolyan fontolóra annak lehetőségét, hogy valaki rám talál. Végső soron, ha jobban belegondoltam, a látogatás nem volt annyira hihetetlen, mivel a kereskedelmi útvonalaktól nem is olyan borzasztó messze szenvedtünk hajótörést. Igaz, alaposan eltávolodtunk a lakott világoktól, de bizonyos körülmények között erre vetődhetett egy hajó.

Szóval megtörténhetett.

És meg is történt.

Itt voltak.

Bekapcsoltam a vészjelzőt, és átirányítottam valamennyi csatornára, aztán hallgattam a falak között ide-oda verődő digitális jaj kiáltást, amiről tudtam, hogy a bolygó körül keringő hajón is hallják. Amikor kész voltam mindennel, elfordultam a székkel, a tenyeremet a térdemre tapasztottam – és hirtelen megpillantottam magam a recirkulátor polírozott acélfalán. Láttam a légzacskómat, amint groteszkül, hatalmasan, förtelmesen duzzadozik az arcomon. Ráadásul legalább egyhetes szakáll borította. Láttam, hogy a szám nem más, mint egy oldalra és lefelé húzódó, torz hasíték. Többé aligha voltam emberi lény...

Amikor odaértek hozzám, nem nyitottam ki nekik a zsilipet.

Végül mégis beengedtem őket. Hárman voltak, három fiatal, ép és egészséges ember. Megpróbálták elrejteni az iszonyodásukat. Beléptek és lefejtették magukról az űrruhát. A mentőegység zsúfolásig megtelt, így a lány és az egyik férfi lekuporodott a padlóra, míg a másik felült a recirkulátor kiugró elemére.

– A nevem – hirtelen nem tudtam, hozzátettem-e, hogy „az volt”, vagy sem, annyira gyorsan hadartam – Tom Van Horne. Körülbelül négy-öt hónapja vagyok itt, nem tudom pontosan.

Az egyik fiatal férfi nyíltan bámult rám, képtelen volt elszakítani a tekintetét az arcomtól. Megrázkódott, összeszedte magát és válaszolt:

– Mi az Emberi Kutatási Alapítvány alkalmazottai vagyunk. Felderítjük a Peremen túli világokat, és kiértékeljük, hogy melyik alkalmas a gyarmatosításra. Láttuk... láttuk, a hajója másik felét. Volt benne egy nő...

– Tudom – szakítottam félbe –, a feleségem.

Képtelenek voltak rám nézni, zavarukban a zsilipet, a padlót, a válaszfalakat bámulták. Elbeszélgettünk egy darabig, és láttam rajtuk, hogy élénken érdekli őket az azonnal bekövetkező mutációról alkotott elméletem. Kimondottan nekik való téma volt, és a lány hamarosan belekezdett:

– Nézze, Mr. Van Horne, maga belebotlott valamibe, ami rendkívül fontos, valamennyiünk számára létfontosságú felfedezés. Vissza kell jönnie velünk, segíteni, hogy pontosan megismerjük az ön izé, az ön, szóval az ön átalakulását. – Miközben beszélt, elpirult, és kissé a feleségemre emlékeztetett.

A másik kettő is rázendített. Röpködtek a kérdések és a válaszok, állhatatosan győzködtek, és egyre kedvezőbb színben láttam a visszatérés lehetőségét. Elkapott a lelkesedés örvénye. Ellopták tőlem a valahová tartozás érzését, és el is felejtettem. Elfelejtettem, hogyan hamvadt el a hajónk, mint egy gyufaszál. Elfelejtettem, hogy a feleségem ott állt, jéggé fagyva, elkékülve a folyosón. Elfelejtettem az űrben való csavargással töltött éveket. Elfelejtettem az itteni hónapokat, és ami a legfontosabb, elfelejtettem a változatosságot.

Könyörögtek nekem, és azt mondták, azonnal indulnunk kellene. Egy pillanatig haboztam, bár nem tudtam, miért, és a tudatalattim azt kiáltotta, hogy ne hallgassak rájuk. Aztán ellágyultam, és felvettem a légruhámat. Amikor ráhúztam a fűtött csuklyát a légzacskómra, egy hosszú másodpercig mindhárman megbámultak, végül a lány oldalba bökte az egyik férfit, és a másik idegesen felvihogott.

Megpróbáltak felvidítani. Arról meséltek, hogy milyen fontos a felfedezésem az emberiségnek. Meghallgattam őket, akartam azt, amit mondtak. Jó volt, olyan jólesett az után, ami egy örökkévalóságnak tűnt a Poklon.

Elhagytuk a mentőegységet, és elindultunk a hajójuk felé. Meglepődtem, de nagyon tetszett, amikor megláttam, milyen tisztán csillog. Büszkék voltak rá, a gondját viselték. A hármasfogat már egy új generációhoz tartozott: magasan képzett, intelligens tudósok voltak, magukban hordozták az ifjúság ideáljait és a dicsőség utáni vágyat. Nem sok közük volt a hozzám hasonló öreg, megfáradt alakokhoz. A hajót ragyogó fénybe borították a héjazatából kiálló automata reflektorok. Az űrjármű úgy világított a Pokol éjszakájában, mint egy hatalmas, izzó fáklya. Úgy éreztem, jó lesz újra az űrben repülni.

Odaértünk a hajóhoz. Az egyik férfi megnyomott egy gombot, mire valami felmorajlott a fejünk felett. Felnéztem, és láttam, hogy kinyílik a külső zsilipajtó, és leereszkedik belőle egy rámpa. Azonnal tudtam, hogy az enyémnél jóval korszerűbb egységet látok. Persze ez cseppet sem zavart. Csóró űrcsavargó voltam, mielőtt találkoztam a feleségemmel. Az anyagiak sosem vonzottak, benne megtestesült minden, amire szükségem volt.

Léptem egyet előre. Letettem a lábamat a rámpára, és hirtelen két dolog történt, majdnem teljesen egyszerre. Először megpillantottam a tükörképemet a hajó burkolatán. Nem volt szívmelengető látvány. A szám egy vámpíré: oldalra és lefelé húzódott, mint egy kés ejtette seb. A jobb szemem nem volt más, csupán egy keskeny, világos rés. Ám a dúsan erezett légzacskóm volt a legszörnyűbb. Megdermedtem, mire a hátam mögött lépdelő ember majdnem belém ütközött.

És akkor történt a második dolog.

Meghallottam az ő hangját.

Valahonnan, a távolból... egy szikrázó cseppkövekkel teli borostyánbarlangból... körülvette a jóság, a tisztaság, a remény aurája... fiatal volt, sugárzóan szép, és nekem kiáltott... nekem kiáltott zenélő hangján, amely olyan volt, mint a napok ragyogása, a csillagok pislákolása és bolygók keringése, a fű növekedése... ő volt, a feleségem!

Egy örökkévalóságba nyúló pillanatig moccanás nélkül hallgattam.

Oldalra billentettem a fejemet, úgy hallgattam. És tudtam, hogy igazat beszél. Olyan egyszerű volt, olyan tiszta és olyan valós, hogy sarkon fordultam, eloldalaztam a három meglepett ifjú mellett, és visszaléptem a Pokolra.

A hangja abban a pillanatban elhallgatott, ahogy a talpam leraktam a talajra. A három tudós döbbenten meredt rám, néhány másodpercig valamennyien hallgattak. Aztán az egyik férfi – egy alacsony, szőke, élénk tekintetű, vékony nyakú fiatalember – megszólalt:

– Mi a baj?

– Nem megyek magukkal! – válaszoltam.

A lány lefutott a rámpáról, és mellém lépett.

– De hát miért? – A hangja úgy csengett, mintha mindjárt elsírná magát.

Természetesen képtelen voltam elmagyarázni. De olyan kicsi volt, olyan édes, ráadásul emlékeztetett a feleségemre, így aztán válaszoltam:

– Túl sok időt töltöttem itt. Aligha nyújtok kellemes látványt...

– Ó! – nyögött fel a lány, és megpróbált megállítani, de elkapta a zokogás, és képtelen volt feltartóztatni.

–... maga bizonyára nem fogja megérteni, de én... én, szóval elégedett vagyok az itteni életemmel – folytattam. – Ez kemény világ, meg sötét is, de ő odafent van valahol – felnéztem a Pokol fekete egére –, én pedig képtelen vagyok elmenni és magára hagyni. Vajon meg tudják érteni?

Lassan bólintottak, de az egyik férfi felvetette:

– Ez nem csupán magáról szól, Van Horne! Ez a felfedezés javára válhat valamennyi földlakónak! Tudja, a Földön évről évre rosszabb a helyzet. Az öregedés elleni új csodaszerekkel az emberek elképesztően hosszú életet élnek. Ráadásul a katolikus-presbiteriánus lobbi mindmáig megakadályozza, hogy hatékony születésszabályozó törvényeket alkothassunk. Szörnyű zsúfoltság uralkodik a bolygón! Pontosan ez a fő oka annak, hogy miért vagyunk idekint! Megvizsgáljuk, hogyan lehetne hozzászoktatni az embereket ezekhez a világokhoz. A maga felfedezése óriási segítséget jelentene mindnyájunknak!

– Ráadásul maga mondta, hogy a Tölcsérek eltűntek! – szólt közbe a másik férfi. – Nélkülük hamarosan meghal.

Rájuk mosolyogtam: a feleségem mondott valamit, valami nagyon fontosat a Tölcsérekről.

– Így is tehetek valami jót önökért! – mondtam gyorsan. – Tudják, mit? Küldjenek ide néhány fiatalt! Hadd jöjjenek ide, és majd együtt kutakodunk. Megmutatom nekik, hogy mit találtam, ők meg majd kísérleteznek. Laboratóriumban úgysem tudnak előállítani olyan körülményeket, amelyek a Poklon uralkodnak!

Úgy tűnt, ez az észrevételem hatott. Szomorú pillantásokkal méregettek, majd a lány lassan bólintott. A két férfi néhány pillanattal később intett, hogy beleegyezik.

– És, és... képtelen lennék magára hagyni a feleségemet – mondtam ismét.

– Akkor hát viszontlátásra Tom Van Horne! – búcsúzott a lány, és kesztyűs kezébe fogta az én kesztyűs kezemet. Láttam, hogy szeretne csókot nyomni az arcomra, de a sisakja megakadályozta ebben, így aztán még egyszer, jó erősen megszorította a kezemet.

Elindultak felfelé a rámpán. Félúton az egyik megállt, megfordult és visszaszólt:

– Honnan szerez levegőt most, hogy a Tölcsérek elpusztultak? – kérdezte.

– Minden rendben lesz velem, ígérem! Itt leszek, amikor visszatérnek – válaszoltam.

Kételkedve néztek rám, de én mosolyogtam, és végigsimítottam a légzacskómon. Ettől úgy láttam, kellemetlenül érzik magukat, és újra nekivágtak a rámpának. A tetejéről a lány még egyszer, búcsúképpen lenézett rám:

– Visszajövünk! Másokkal! – mondta utoljára.

Intettem nekik, mire beléptek a zsilipbe. Ekkor visszaugrándoztam a mentőegységemhez, és figyeltem őket, amint a hajójuk lángtengerével darabokra szaggatják az éjszakát. Amikor eltűntek, kimentem a szabad ég alá, és felnéztem a halott csillagok halvány, oly távoli fénypontjaira.

Felnéztem oda, ahol a feleségem is keringett.

És tudtam, hogy igenis lesz mit ebédelnem, és nemcsak ezen a napon, hanem a jövőben is. Ő mondta nekem, a feleségem. Feltételezem, egész idő alatt ott lappangott a tudatom mélyén, de nem ébredtem rá, így aztán elmondta nekem: a Tölcsérek nem pusztultak el. Csupán visszahúzódtak, hogy feltöltsék az oxigénkészletüket magából a bolygóból, a barlangokból és a porózus lyukakból, ahol a kőzet csapdába ejtette a levegőt. Vissza fognak térni, jóval azelőtt, hogy szükségem lenne rájuk.

A Tölcsérek vissza fognak térni.

Egy napon újra meg fogom találni a feleségemet, és akkor elkezdődik egy olyan kor, amelynek sosem lesz vége.

Rájöttem, hogy rossz nevet adtam a világomnak. Ez a bolygó nem a Pokol.

Egyáltalán nem a Pokol.

 

 

Szente Mihály fordítása