ÖT

 

 

Összeszedtük az összes fahulladékot, szőnyeget, létrát, svédszekrényt, tornapadot meg mindent, ami éghető, és felhalmoztuk az egész lomot egy fából épített válaszfal mellett, a tornaterem egyik végében. Quilla June talált egy kanna petróleumot az egyik raktárban, úgyhogy meggyújtottuk vele az egész rohadt rakást. Aztán Blood elvezetett minket arra a helyre, amit kiszemelt. A bojlerhelyiség volt az, mélyen az YMCA alatt. Bemásztunk az üres bojlerba, behúztuk az ajtót, és csak az egyik biztonsági szelepet hagytuk nyitva szellőzőnek. Magunkkal vittünk egy birkózószőnyeget is és annyi muníciót, amennyit elbírtunk, meg a puskákat és tőröket, amiket a bandatagoktól szedtünk el.

– Mi van odakint? – kérdeztem Bloodot.

– Nem sok. Egy fickó jelenlétét érzékelem. Jól ég az épület. Ennyi.

– Tudni fogod, ha lelépnek?

– Talán. Ha lelépnek.

Hanyatt dőltem. Quilla June egész testében remegett a történtek után.

– Nyugi – mondtam neki. – Reggelre kő kövön nem marad odafent. Át fogják kutatni a törmeléket. Találnak egy csomó hentesárut, és talán nem nézik meg részletesen, hogy vannak-e női alkatrészek közöttük. És akkor minden rendben lesz... Feltéve, hogy nem fulladunk meg addig idebent.

Elmosolyodott. Nagyon halvány volt ez a mosoly, de erősnek akart látszani. És az is volt, lány létére. Becsukta a szemét, hátradőlt a szőnyegen, és aludni próbált. Erre nem tudtam mit lépni. Behunytam a szemem én is.

– Elleszel egyedül? – kérdeztem Bloodot.

– Gondolom. Aludj csak.

Rábólintottam, aztán még mindig csukott szemmel az oldalamra dőltem. Elnyomott a buzgóság, mielőtt egyet is gondolhattam volna.

Arra tértem magamhoz, hogy a lány, ez a Quilla June, befészkelte magát a hónom alá, s a derekamat átölelve alszik, mint akit agyonvertek. Alig kaptam levegőt. Olyan volt, mint egy kemencében. A franc essen bele, az is volt: kemence. Kinyújtottam a karom, de a bojler fala olyan rohadt forró volt, hogy nem lehetett megfogni. Blood is velünk feküdt a szőnyegen. Egyedül ez a szőnyeg óvott meg bennünket attól, hogy ropogósra süljünk. Blood, fejét a mancsa közé rejtve, aludt. A lány, még mindig meztelenül, ugyancsak a lóbőrt húzta.

Rátettem a kezem a didkójára. Meleg volt. Megrezzent, és közelebb fészkelte magát hozzám. Megkeményedett a farkam.

Nagy nehezen lehúztam a nadrágom, és ráfordultam. Mikor érezte, hogy szétfeszítem a combját, rögtön fölébredt, de akkor már késő volt.

– Ne!... Hagyd abba!... Mit csinálsz?... Ne!...

De félig aludt még, és ereje sem volt, és különben sem hiszem, hogy igazán le akart volna rázni magáról.

Amikor átszakítottam neki, persze visított, de aztán lecsendesedett. Tiszta vér lett az egész birkózószőnyeg. Blood meg csak aludt.

Mennyire más volt ez az egész! Máskor, ha Blood felhajtott valami csajt, amolyan „kapd el, lökd be neki, aztán nyomás, hogy baj ne legyen”-féle ügy kerekedett ki belőle. De amikor ez a mostani elélvezett, felült a szőnyegen, és olyan erősen átölelt, hogy azt hittem, mindjárt eltörik a bordám, aztán szép lassan, puhán, finoman visszaereszkedett, mint ahogy én szoktam a lábemelgetésnél abban a roncstelepi edzőteremben, amit magam gányoltam össze. És a szeme csukva volt, és az arca békés, nyugodt. És elégedett. De milyen elégedett!

Aztán még egy csomószor csináltuk ugyanezt, és a végén már ő kezdte, de én nem mondtam, hogy nem. Aztán csak úgy feküdtünk egymás mellett, és beszélgettünk.

Megkérdezte tőlem, hogy is volt ez az egész Blooddal, mire elmeséltem neki, hogyan váltak a hadikutyák telepatikussá, és hogyan vesztették el a képességüket, hogy kaját szerezzenek maguknak, míg végül a szólóknak és a galeriknak kellett eltartani őket, és milyen jól lehetett használni az ilyen Blood-féléket, amikor csajokat kellett felhajtani a magamfajta szólóknak. Erre nem szólt semmit.

Megkérdeztem tőle, milyen az élet odalent az alvárosban.

– Elég jó. Csak egy kicsit unalmas. Mindenki udvariaskodik mindenkivel. Kisváros az egész.

– Melyikben laksz?

– Topekában. Egész közel van ide.

– Ja, tudom. Az ejtőakna mindössze félmérföldnyire van innen. Egyszer körülnéztem arrafelé.

– Jártál már valamelyik alvárosban?

– Nem én! De asszem, nem is igen akarok.

– Miért? Nagyon szép odalent. Biztos tetszene neked.

– A nagy szart!

– Ne beszélj ilyen durván!

– Én már csak ilyen durva vagyok!

– Nem mindig.

Kezdtem bepipulni.

– Mondd, te tiszta hülye vagy?! Elkaptalak, ide-oda lökdöstelek, féltucatszor meg is erőszakoltalak, szóval mi az a nagyon jó bennem, he? Annyi eszed sincs, hogy...

Rám mosolygott.

– Én nem bántam. Szerettem csinálni. Akarod megint?

Teljesen paff lettem. Odébb húzódtam tőle.

– Mi a fene esett beléd? A magadforma alvárosi pipik csúnyán megjárhatják az ilyen szólókkal, mint én! Nem mondják a szüléitek eleget, hogy: „Nehogy fölmenj, lányom, mert elkap valamelyik koszos, hosszú hajú, mocskos szóló, azt megnézheted magad!” Nem mondják?

A térdemre tette a kezét, és kezdte vinni fölfelé, épp csak az ujjhegyével érintve a combomat. Újból megkeményedett a farkam.

– Az én szüleim sose beszéltek ilyesmiről – mondta. Aztán magára húzott, és megcsókolt. Nem volt mese, be kellett nyomnom neki megint.

Te jó ég, ez így ment órákon át! Egy idő után aztán Blood hozzám fordult és megszólalt:

– Nem vagyok hajlandó tovább színlelni az alvást. Éhes vagyok. És meg is vagyok sérülve.

Ellöktem magamtól a lányt – ezúttal ő volt fölül –, és megvizsgáltam Bloodot. A doberman jókora adagot kiharapott a jobb füléből, és az orra is végighasadt. Egyik oldalon vér tapasztotta össze a szőrét. Cudarul nézel ki.

– Te jó ég, cudarul nézel ki – mondtam.

– Te se vagy az a leányálom, Albert – vágott vissza. Elhúztam tőle a kezem.

– Kimehetünk végre? – kérdeztem.

Körülszaglászott, aztán megrázta a fejét.

– Nem jön be semmi. Alighanem egy rakás törmelék hullott a bojlerra. Ki kell mennem felderíteni.

Egy darabig rágódtunk a dolgon, de végül úgy döntöttünk, hogy ha az épület összeomlott, és lehűlt egy csöppet, akkor már úgyis átnézték a hamut azóta. Az, hogy a bojlerral nem próbálkoztak, azt jelezte, hogy elég jól be vagyunk temetve. A másik lehetőség az volt, hogy még mindig izzó hőség van odafent, és a banda még mindig arra vár, hogy átfésülhesse a terepet.

– Gondolod, hogy boldogulni fogsz ebben az állapotban?

– Muszáj boldogulnom, vagy nem?! – felelte Blood. Igazán zsémbes kedvében volt ma. – Úgy értem, hogy miközben te az agyadat kikúrod, valakinek lépnie kell az ügyben!

Éreztem, hogy gondok lesznek vele. Nem kedvelte Quilla June-t. Megkerültem Bloodot, és kiakasztottam a bojler ajtaját. Nem akart kinyílni. Nekifeszítettem a hátam a bojler falának, felhúztam a térdem, és lassan, fokozatosan nyomni kezdtem.

Valami rádőlt az ajtóra. Egy percig ellenállt, aztán engedni kezdett, majd nagy robajjal felborult. Teljesen kitártam az ajtót, és kinéztem. A felsőbb szintek ráomlottak a pincére, de mire ez bekövetkezett, az építőanyag nagy része hamuvá és könnyű törmelékké vált. Csupa füst volt odakint. A füstön át láttam, hogy nappal van.

Kicsusszantam, s közben megégette a kezem a nyílás külső pereme. Blood követett. Óvatosan utat keresett a törmelék közt. Megnéztem a bojlert: csaknem teljesen beborította a fölülről potyogó trutyi. Szinte láttam, ahogy a banda gyorsan körülnézett, gondolták, na, ezek odakozmáltak, aztán továbbmentek. Ettől függetlenül szóltam Bloodnak, hogy fussa át a terepet. El is indult, de visszahívtam. Visszaballagott.

– Mi van?

Rosszallóan néztem rá.

– Megmondom én, mi van, apám. Az, hogy szarházi vagy.

– Nyálazd meg!

– A rohadt életbe, mi paprikázta fel úgy a segged?

– Ő. Az a csinibaba odabent.

– Na és? Nagy ügy... Voltak csajaim azelőtt is!

– Na ja, csak nem ez a tapadós fajta. Figyelmeztetlek, Albert, ez a nő még sok gondot fog okozni.

– Ne legyél már ilyen fafejű! – Blood nem válaszolt. Egyszerűen csak ádázul nézett rám, aztán eliszkolt, hogy ellenőrizze a helyszínt. Visszamásztam, és behúztam az ajtót. Ez a Quilla June már megint azt akarta. Mondtam neki, hogy nincs kedvem; Blood lelombozott. Evett a méreg. És nem tudtam, hogy most melyikükre legyek dühös.

A fenébe is, csak ne nézett volna ki olyan jól!

Quilla June duzzogóformán hátrahúzódott, és karba fonta a kezét.

– Mesélj valamit az alvárosról – kértem.

Először makacskodott, nem nagyon akaródzott neki beszélni, de aztán megnyílt és mesélni kezdett. Sok újat hallottam tőle. Gondoltam, egyszer még hasznát veszem. Talán.

Mindössze pár száz alváros volt azon a területen, ami valamikor az Egyesült Államokat és Kanadát jelentette. Azokon a helyeken alakították ki őket, ahol kutak, bányák vagy másfajta mély lyukak voltak. Némelyiket, messze nyugaton, természetes eredetű barlangban építették ki. Jó mélyre lenyúltak, akár ötmérföldnyire is. Olyanok voltak, mint valami nagy tartálykocsi, amit felállítottak a végére. És a legrosszabb fajta „rendes” népek lakták őket. Baptisták délről, fundamentalisták, törvénybuzik, igazi, megállapodott középosztálybeliek, akiknek nem fűlt a foguk a vad élethez. Olyanforma életmódhoz tértek vissza, ami jó százötven éve nem létezett már. Rávették az utolsó tudósokat, hogy melózzanak nekik, feleljenek a hogyanokra meg a miértekre, aztán meg félreállították őket. Nem akartak semmi haladást, nem akartak széthúzást, nem akartak semmi olyat, ami fodrokat keltett volna az állóvíz tetején. Elegük volt már az ilyesmiből. Az volt csak jó nekik, ami az első háború előtt volt, és úgy képzelték, ha ennél maradnak, akkor nyugalmuk lesz, és megmenekülnek. A marhák! Meg is hülyülnék, ha köztük kéne élnem!

Quilla June mosolyogva hozzám simult megint, és ezúttal nem utasítottam vissza. Tapizni kezdett, ott lent is meg mindenütt, és aztán megszólalt:

– Vic?

– Aha.

– Voltál már szerelmes?

– Mi?

– Szerelmes. Voltál már szerelmes egy lányba?

– A nyavalyát!

– Tudod, mi az, igazán szeretni valakit?

– Tudom hát. Asszem.

– De ha sosem voltál szerelmes...

– Ne hülyéskedj. Golyót se kaptam még a fejembe soha, aztmégis tudom, hogy nem örülnék neki.

– Fogadok, hogy nem tudod, mi a szerelem!

– Hát, ha azt jelenti, hogy az embernek lent köll lakni egy alvárosba, akkor asszem, nem is akarom megtudni. – Ezután nem sokra haladtunk a beszélgetéssel. Lehúzott magához, aztán újrakezdtük. Mire meg befejeztük, Bloodot hallom, ahogy a bojlert kaparja. Kinyitottam az ajtót: ott áll kinn.

– Tiszta a levegő – mondta.

– Biztos?

– Az hát, biztos. Húzd fel a gatyád – mondta foghegyről –, és gyere ki. Beszédünk van egymással.

Ránéztem, de nem úgy festett, mint aki viccel. Fölhúztam a farmert meg a tornacsukát, és kimásztam a bojlerból.

Előttem slattyogott, el a bojlertól, fel néhány üszkös gerendán, ki a tornateremből. Beomlott az egész épület. Olyan volt, mint egy szétrohadt zápfog csonkja.

– Na, mi az a nagyon fontos? – kérdeztem tőle.

Fölkecmergett egy betontömbre, míg majdnem az orrom magasságába került.

– Csak az, Vic, hogy az agyamra mész!

Tudtam, hogy komolyan gondolja. Semmi Albert, egyszerűen csak Vic!

– Hogyhogy?

– A múlt éjjel is. Simán kivághattuk volna magunkat, és otthagyhattuk volna nekik a csajt. Annak lett volna értelme.

– Akartam őt.

– Na persze, tudom. Épp erről beszélek. Meg arról, hogy most ma van és nem a múlt éjjel. Már vagy ötvenszer elkaptad. Mire várunk még?

– Még akarom.

Erre bepörgött.

– Nézd, apikám, én is akarok néhány dolgot. Enni akarok valamit, és meg akarok szabadulni ettől a fájdalomtól itt az oldalamban, és le akarok lépni erről a trágyadombról. Lehet, hogy nem fogják ilyen könnyen feladni.

– Nyugi. Nem lesz semmi gond. Remélem, nem azt akarod ezzel mondani, hogy nem vihessük magunkkal?

– Vihetjük – javított ki. – Szóval ez az új ábra, mi? Ezek szerint most már hármasban utazgatunk?

Erre én is bekeményítettem.

– Kezdel már úgy beszélni, mint valami pudli!

– Te meg mint egy buldog.

Már lendültem, hogy behúzzak neki egyet. Nem mozdult. Leeresztettem a kezem. Sohase ütöttem még meg Bloodot. Nem akartam most elkezdeni.

– Ne haragudj – mondta csendesen.

– Oké.

De nem néztünk egymás szemébe.

– Vic, tudod ugye, hogy felelősséggel tartozol értem?

– Fölösleges emlékeztetned rá.

– Hát, nem is tudom. Lehet, hogy mégis fel kéne frissíteni egy kicsit a memóriádat. Például, amikor az a kéntüzes sivalgó el akart kapni ott az utcán.

Megborzongtam. Tiszta zöld volt a rohadék. Egy az egyben spenótzöld, és úgy világított, mint valami lidérc. A hányinger jött rám, ahogy eszembe jutott.

– De én nekitámadtam, igaz?

Rábólintottam. Igaz, vakarcs, igaz.

– Pedig csúnyán összeégethetett volna, igaz vagy nem? – Ismét bólintottam. Kezdtem megint rendesen bepipulni. Nem szerettem, ha bűntudatot ébresztettek bennem. Blood és én egyenlő partnerek voltunk. Ezt ő is tudta. – De azért mégiscsak nekimentem, ugye? – Emlékszem, ahogy az a zöld izé visított. Te jó ég, úgy nézett ki a mocsok, mint valami nyáladék, amin szempillák vannak.

– Oké, oké, ne tanigass már!

– Tanítgass, nem tanigass!

– Tökmindegy! – ordítottam. – Az a lényeg, hogy hagyd a süket dumát, vagy almás az egész megállapodás!

Erre Blood is bepöccent.

– Talán jobb is volna, te ostoba kis svanc!

– Mi az, hogy svanc, te kis seggdugasz... valami sértés? Az, mi?! Naná! Ha nem tartod a mocskos pofádat, szétrúgom a hátsódat, te szarházi!

Aztán csak ültünk, és nem szóltunk egymáshoz egy negyedóráig. Egyikünk se tudta, hogy akkor most merre.

Végül én adtam be a derekamat. Lassan beszéltem és halkan. Idáig voltam Blooddal, de azt mondtam neki, hogy törődni fogok vele, ahogy mindig is szoktam, mire ő megfenyegetett, hogy jobb is lesz, mert van egypár menő szóló a városban, aki boldog volna, ha ilyen kiváló nyomkeresője volna, mint amilyen ő. Megmondtam neki, hogy nem szeretem, ha fenyegetnek, és jobb, ha odafigyel, mit lép legközelebb, ha nem akarja, hogy eltörjem a lábát. Erre feldühödött, és faképnél hagyott. Utánaszóltam, hogy le van szarva, aztán visszamentem a bojlerhez, hogy megint ezen a Quilla June-on töltsem ki a mérgem.

De amikor bedugtam a fejem a nyíláson, már várt rám, kezében az egyik halottól elszedett pisztollyal. Keményen jobb szemen vágott vele, úgyhogy mindjárt előre is zuhantam a peremen, és úgy maradtam kiterülve.