EGY

Blooddal voltam, a kutyámmal, aki egész héten azzal bosszantott, hogy folyton Albertnek szólított. Azt képzelte, hogy ez valami állati jópofa dolog. Albert Einstein: hahaha! Fogtam neki egypár vízipatkányt, azt a nagy, zöld-okker fajtájút, meg egy manikűrözött pudlit: valamelyik alvárosból keveredhetett fel a gazdi pórázáról. Elég jót falt belőlük, mégis nyűgös volt.

– Gyerünk, ebfajzat – szóltam rá –, keress nekem egy jó kis csajt! – Blood csak röhögött, mélyről, a kutyatorkából.

– Olyan mókás vagy, amikor rád jön a kangörcs – mondta. Nagy mókásságomban közel voltam ahhoz, hogy jó mélyen belerúgjak a dingók közül szalajtott jószágba.

– Aszondom: keress! Nem tréfálok!

– No de Albert! Azok után, hogy annyit tanítottalak? Nem aszondom, hanem azt mondom!

Tudta, hogy a türelmem a végére jár. Kelletlenül szimatolni kezdett. Leült a járda morzsalékos szegélyére, szemhéja megrebbent, majd lecsukódott, bozontos teste megfeszült. Egy idő múlva lekuporodott, mancsait előrecsúsztatta a göröngyös betonon, míg teljesen el nem nyúlt a földön, loboncos fejét kinyújtott tappancsaira téve. Feszültsége engedett, reszketni kezdett, olyanformán, mint amikor bolhafogáshoz készülődik. Csaknem negyedóráig maradt ebben az állapotban, végül meghengergőzött, és a hátára feküdt. Csupasz hasát az éjszakai ég felé fordította, ájtatos manóként hajlítva be mellső lábait, míg a hátsókat messze szétvetette.

– Sajnálom – mondta –, semmit sem találtam.

Megrugdoshattam volna mérgemben, de tudtam, hogy mindent megpróbált. Nem örültem persze, nagyon hiányzott már a numera, de hát mit tehettem?

– Oké – mondtam beletörődve –, felejtsd el az egészet!

Oldalára fordult, és hirtelen felpattant.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte.

– Túl sok választásom nincsen, vagy igen? – feleltem, nem minden él nélkül. Leült ismét, a lábaimhoz, a maga szemtelenül alázatos módján.

Nekidőltem egy lámpaoszlop megolvadt csonkjának, és lányokra gondoltam. Kínos érzés volt.

– Végeredményben beülhetnénk egy moziba – mondtam. Blood ártatlanul nézett körbe az utcán, mintha az árnyéktócsák érdekelnék leginkább, szanaszét, a gazzal benőtt kráterek mélyén. Egy szót sem szólt. Arra várt a disznó, hogy én mondjam ki: oké, menjünk. Pedig ugyanúgy szerette a mozit, mint én.

– Oké, menjünk!

Felkelt és követett, a nyelvét lógatva, lihegve a boldogságtól. Röhögj csak, szarházi, de pattogatott kukoricára ne számíts!

A Mi Bandánk olyan galeri volt, amelyik nem érte be az egyszerű kaja utáni hajtással, hanem kényelmet is akart, s a srácok ezt ügyesen el is érték. A mozizásra álltak rá, és azt a területet foglalták el maguknak, amelyiken a Metropole Színház állt. Senki se próbálta elvenni tőlük a területet, mert a mozira mindannyiunknak szükségünk volt, és ameddig a Mi Bandánk hozzájutott a filmekhez, és rendesen játszatta is őket, még az olyan szólóknak is szolgálatot tettek ezzel, mint én meg Blood. Sőt leginkább az ilyen szólóknak, mint mi.

A bejáratnál figyelmeztettek, hogy adjam be a 45-ösömet meg a browning 22-esemet a ruhatárba. A kis alkóv ott volt mindjárt a pénztárfülke mellett. Előbb azonban megvettem a jegyeket: az én belépőm egy Oscar Meyer-féle húspástétomba került, Bloodé pedig egy szardíniakonzervbe. Ezután a Mi Bandánk géppisztolyos őrei az alkóv felé tessékeltek, és én leadtam a stukikat. Észrevettem, hogy a mennyezetről víz csöpög egy repedt csőből, és szóltam a ruhatárosnak – a srác képe, még a szája széle is, tele volt érdes bibircsókokkal –, hogy tegye a fegyvereimet száraz helyre. Rám se hederített.

– Hé, te ótvaros varangy, rakd át a cuccom amoda, mert megrozsdásodik! Ha csak egy folt lesz rajta, összetöröm a csontjaidat.

Erre elkezd nekem visszapofázni. Közben folyton a géppisztolyos őrök felé tekingetett, tudta, hogy a beugró akkor is az övék marad, ha rögtön kilöknek az utcára, de azoknak nemigen akaródzott akcióba lépni – nem érezték magukat eléggé fölényben –, és intettek neki, hogy tegye, amit mondtam. Így aztán a varangy átrakta a browningomat a pisztolyállvány másik végébe, és aláakasztotta a 45-ösömet is.

Elindultam Blooddal a színházterem felé.

– Pattogatott kukoricát akarok!

– Jobb, ha elfelejted!

– Na, ne, Albert! Igazán, vehetnél már!

– Le vagyok égve. Különben is: megvagy te anélkül is!

– Egyszerűen csak szarrágó vagy. – Vállat vontam: behuhoghatsz az odúmba...

Beléptünk a nézőtérre. Dugig volt. Örültem, hogy az őrök csak a pisztolyokra utaznak. A nyárs és a kés olajozott tokban simult hátul a nyakamhoz. Megnyugtató érzés volt. Blood talált két egymás melletti helyet, lábakon tapodva nyomakodtunk befelé a soron. Valaki káromkodott, de nem törődtem vele. Egy doberman morogni kezdett. Blood szőre felborzolódott, de türtőztette magát. Résen kellett lenni, még egy ilyen semleges területen is, mint a Metropole.

(Hallottam egyszer egy szexpartiról, amit Loew régi Granadájában rendeztek a South Side-on. A végén tíz vagy tizenkét halott volt, nem számítva a korcsokat, a színház leégett, és egypár jó Cagney-film is odalett a tűzben. Ekkor határozták el a galerik, hogy a mozik szentélynek számítanak ezentúl. Ettől fogva jobb lett a helyzet, de azért mindig akadt egy-két zavaros fejű, aki keménykedni akart.)

Három filmet adtak egymás után. A Bosszú – Dennis O’Keefe-fel, Claire Trevorrel, Raymond Burr-rel és Marsha Hunttal – volt a legrégibb a három közül. 1948-ban készült, hetvenhat éve, és csak a jóisten tudja, hogy maradhatott egyben ennyi idő után. A perforáció ki volt szakadozva rajta, s folyton le kellett állni és újraindítani. Ettől függetlenül jó film volt. Egy srácról szólt, akivel kiszúrt a bandája, és most bosszút akart állni. Gengszterek, maffia, jó sok bunyó meg lövöldözés. Egyszóval bombajó.

A következő filmet a harmadik háború alatt csinálták, 07-ben, két évvel azelőtt, hogy megszülettem. A büdös kínai, ez volt a címe. Főleg kibelezés volt benne, meg közelharc. Az egyik szép jelenetben napalmvetővel felszerelt hadikutyák égettek fel egy kínai várost. Blood odavolt a gyönyörűségtől, pedig már látta a filmet. Volt egy kamu sztorija arról, hogy ezek között voltak az ősei, közben pedig mindketten tudtuk, hogy a másik tudja: hanta az egész.

– Kisbabákkal te is el tudnál bánni, mi, hősöm? – súgtam oda neki. A szálka elevenébe talált, de egy szót sem szólt, csak odébb húzódott, és nézte tovább elégedetten, ahogy a kutyák keresztülnyomulnak a városon.

Baromian untam magam. Alig vártam már, hogy elkezdjék a nagyfilmet.

Végül is elkezdődött. Igazi csemege volt, egy szexfilm, az 1970-es évek végén csinálták.Bőrök bőrben volt a címe, és már az eleje is nagyon szuper volt. Két szőke csaj, fekete bőrfűzőben, ágyékig érő csizmában, korbáccsal és maszkkal, lekap egy vézna srácot. Az egyik pipi egyenest ráül a képére, a másik meg lentebb veszi kezelésbe. Még a szőr is felállt tőle a hátamon.

Körülöttem több szóló is elkezdett zsebhokizni. Már épp azon voltam, hogy magam is hozzáfogok, amikor Blood áthajolt hozzám, és egész halkan mint mindig, amikor valami szokatlan szagot fog – odasúgta:

– Van itt egy csaj is.

– Meg vagy húzatva!

– Mondom, hogy érzem a szagát! A csaj itt van valahol.

Feltűnés nélkül körülnéztem. Majdnem minden széken szólók ültek és a kutyáik. Ha egy csaj besurrant volna ide, kitört volna a lázadás. Darabokra szaggatták volna, még mielőtt bármelyik srácnak ideje lett volna egy dugásra.

– Hol van? – kérdeztem halkan. Már az összes szóló nyögve verte körülöttem. Közben a szőkék levetették a maszkot, s egyikük a csípőjéhez szíjazott jókora falőccsel ügyködött a cingáron.

– Várj egy percet – szólt Blood. Erősen koncentrált. Olyan feszes volt a teste, akár a húr. Szemeit becsukta, a pofája remegett. Hagytam, dolgozzon csak.

Végtére is lehetséges volt. Épp az elképzelhetőség határán. Tudtam, hogy odalenn, az alvárosokban igazi gyagya filmeket csinálnak, olyan ócskaságot, amilyent az 1930-as és 40-es években, steril vacakot, amiben még a házasok is külön ágyban alszanak. Myrna Loy és George Brent-féle filmeket. Tudtam azt is, hogy néha egy-egy alvárosi csaj, valami szigorú, középosztálybeli családból, fel-fellátogat, hogy megnézze magának, milyen is egy igazi kemény film. Mondom, hallottam már ilyenről, de a jelenlétemben sohasem fordult elő ilyesmi. Arra meg különösen kicsi volt az esély, hogy épp a Metropole-ban...

A Metropole-t egy csomó ferde fazon látogatta. Ne értsük félre, nincsenek különösebb előítéleteim az olyan krapekokkal szemben, akik egymást monyózzák... a fenébe is, meg tudom én érteni őket! Egyszerűen nincs elég csaj. Ettől függetlenül, nem csípem a srácok közötti papást-mamást, mert fennáll a veszély, hogy valami szépfiú az ember nyakába varrja magát. Elkezd féltékenykedni, te meg gürizhetsz rá, mert azt képzeli, elég, ha a seggét odatartja fizetségül. Semmivel se jobb, mintha egy csaj akaszkodott volna az emberre. Az ilyenek miatt aztán sok a fölösleges bunyó meg vérontás a nagyobb galerikon belül is.

Úgyhogy én mindig is kerültem az ilyesmit. Na jó, nem mindig, de már elég régóta.

Szóval, a sok ferde fazon miatt nemigen hittem, hogy egy csaj megreszkírozná a Metropole-t. Nem lehet tudni, kik tépnék szét hamarabb: a szépfiúk-e vagy pedig a többiek.

De mondjuk, hogy mégis van itt egy csaj. Hogyhogy a többi kutya nem szimatolta ki?

– Előttünk ül a harmadik sorban – mondta Blood. – Szólónak van öltözve.

– Hogy lehet az, hogy te érzed a szagát, a többi kutya meg nem?

– Elfelejted, Albert, hogy ki vagyok!

– Nem felejtem én el, csak egyszerűen nem hiszek neked.

Tulajdonképpen, zárójelben legyen mondva, azt hiszem, igazából hittem neki. Ha valaki olyan tök volt azelőtt, mint én, és annyit tanult egy kutyától, mint én Bloodtól, akkor az mindent elhisz annak a kutyának. Az ember nem vitatkozik a tanárával. Különösen, ha tőle tanult meg írni és olvasni, összeadni és kivonni és minden egyebet, amit azelőtt tudnia kellett annak, aki okos akart lenni. (Persze, ma már nincs jelentősége az egésznek, hacsak az nem, hogy jó érzés tudni dolgokat.)

(Az olvasás viszont egész hasznos dolog. Jól jön, amikor az ember konzervet talál egy lebombázott szupermarketben. Könnyebben ki tudod választani, amit szeretsz, akkor is, ha a képek el vannak már mosódva a címkén. Párszor csak az olvasás mentett meg a céklakonzervtől, pedig ha valamit utálok, akkor az a cékla.)

Úgyhogy, azt hiszem, nagyon is elhittem neki, hogy ki tudta szagolni azt az állítólagos csajt, mikor a többi korcs nem tudta. Már milliószor elmondta az okát. Ez volt a kedvenc sztorija. Történelemnek nevezte. Mintha én olyan tökfej volnék! Tudom én, mi az, hogy történelem! Az a sok marhaság, ami azelőtt történt.

Jobb szeretem a történelmet egyenest Blood szájából hallani, mint amikor azt erőltette, hogy olvassam el a francos könyveket, amikkel folyton előhozakodott. Az a bizonyos történelem pedig, amiről beszélek, mind csak őróla szólt, úgyhogy addig verte a fejembe, míg kívülről nem fújtam az egészet. Ezt memorizálásnak mondta. Nem humorizálásnak, hanem memorizálásnak. Annyit tesz, hogy szóról szóra benyalni egy szöveget.

Szóval, a lényeg az, hogyha egy korcs tanít meg mindenre, amit tudsz, és az a korcs erősen állít valamit, akkor a végén csakugyan elhiszed neki. Mint ahogy én is. Csakhogy én ezt sohase ismertem be annak a lábemelgető bajnoknak!