HÉT

Tudhattam volna! Vagy legalábbis sejtenem kellett volna. Na persze, hébe-korba csakugyan feljött egy-egy pipi körülnézni, hogy mi lett a városokkal. Persze hogy volt ilyesmi. Mért is ne hittem volna el neki, amikor azt mondta, hozzám bújva a gőzölgő bojlerban, hogy látni akarta, milyen az, amikor egy lány egy férfival csinálja, meg hogy az összes film, amit Topekában látott, tiszta giccs és unalom, és hogy a lányok a suliban szexfilmekről pusmogtak, és az egyiknek volt egy kis nyolcoldalas képregénye, és kiguvadt szemmel olvasta végig... hát persze hogy elhittem. Logikus volt. Pedig gyanakodnom kellett volna, amikor otthagyta azt a fém azonosítókártyát. Túl egyszerű volt az egész. Blood figyelmeztetni próbált. Marha voltam? Ja. De mekkora!

Abban a minutumban, ahogy a bejárati blende összekunkorodott mögöttem, a zümmögés felhangosodott, és valami hideg fény gyúlt a kör alakú fülke falában. A fal enyhén megremegett, a zümmögés fokozódott, aztán a padló, amin álltam, ugyanúgy szétnyílt alattam, mint az előbb a külső fal. Én meg állva maradtam a levegőben, akár az az egér a Tom és Jerryben, de ameddig nem néztem le, addig nem majréztam, hogy lezuhanok.

Aztán süllyedni kezdtem. A padlószint alá érve a blende bezárult fölöttem, én meg estem tovább, egyre nagyobb sebességgel, de mégsem túl gyorsan, hanem elég egyenletesen. Most már tudtam, mi az, hogy ejtőakna.

Egyre lejjebb értem, és időnként olyan feliratok jelentek meg a falon, mint: 10SZT, vagy: LGTISZT 55, vagy: RE-AKTSZ, vagy: SZIVTLP 6, és halványan ki tudtam venni egy-egy blende körvonalait, de a zuhanás csak nem akart véget érni.

Végül, az akna alját elérve, a falon azt olvastam, hogy: TOPEKA VÁROSHATÁR, 22 860 LAK. Minden zökkenő nélkül lelassultam, csak a térdem hajlítottam be egy kicsit, hogy a becsapódást tompítsam, de erre sem igen volt szükség.

Ismét bedugtam a fémlapot, mire a blende – sokkal nagyobb, mint az előző – szétkunkorodott, és végre, most először, a saját szememmel láthattam, milyen is egy alváros.

Az alváros húszmérföldnyire terjedt előttem, egészen a tompán fénylő konzervdoboz-horizontig: a hátam mögötti fal addig görbült és kunkorodott folyamatosan, míg egy sima, nagy ívű kört leírva vissza nem tért ahhoz a ponthoz, ahonnan bámultam. Egy fém filmdobozban álltam, amely fölfelé kétszáz yardnyira, keresztben húszmérföldnyire terjedt. És ennek a bádogdoboznak az aljára valaki egy olyan várost épített, ami hajszálra úgy nézett ki, mint azok a fotók, amiket a könyvtár átnyirkosodott könyveiben láttam odafent. Igen, láttam egy ilyen várost valamelyik könyvben. De szakasztott ilyent. Takaros kis házak, kacskaringós kis utcák, nyírt gyepek, üzletnegyed meg minden egyéb, akárcsak Topekában. Mert itt aztán volt minden...

Kivéve a napot, a madarakat, a felhőket, az esőt, a hideget, a szelet, a hangyákat, a földet, a hegyeket, az óceánokat, a nagy búzaföldeket, a csillagokat, a holdat, az erdőket, kivéve vadállatokat...

– ...és kivéve a szabadságot.

Úgy be voltak ezek itt dobozolva, akár a döglött hal. Egy nagy konzerv volt az egész.

Éreztem, hogy a torkom összeszorul. Ki akartam jutni. El innen! Remegni kezdtem, a kezem kihűlt, a homlokom pedig verítékezett. Őrültség volt lejönni ide! Ki kellett jutnom valahogyan. Ki!

Megfordultam, vissza az ejtőaknába, amikor elkapott.

Ez a szuka Quilla June! Sejthettem volna!

Alacsony volt, és zöld, és dobozszerű, és karok helyett kábelek voltak rajta valami bokszkesztyűfélével a végén, és hernyótalpakon mozgott, és elkapott.

Felhúzott a szögletes, lapos tetejére, lefogott a kesztyűs kábeleivel, hogy moccanni se bírtam, kivéve a lábamat, amivel megpróbáltam kirúgni elöl azt a nagy üvegszemet, de nem mentem vele semmire. Akárhogy rugdostam, csak nem tört össze. Mindössze kábé négy láb magas lehetett, és a csukáim majdnem leértek róla a földre, de nem egészen, és elindult velem Topeka felé.

Emberek nyüzsögtek mindenfelé. Kint üldögéltek a verandán a hintaszékükben, a pázsitot gereblyézték a házuk előtt, a benzinkút körül szédelegtek, pennyket dugdosva az automatákba, fehér csíkot festettek az úttest közepére, a rezesbandát hallgatták kint a parkban, ugróiskoláztak és nyuszi ül a fűbent játszottak, tűzoltóautót fényesítgettek, utcai padokon olvasgattak, ablakot mostak, sövényt nyírtak, kalapot emeltek a hölgyeknek, tejesüvegeket rakosgattak drótrekeszekbe, lovakat keféltek, fadarabot apportíroztattak a kutyájukkal, fejest ugráltak a nyilvános uszodában, zöldségárakat krétáztak fel a bolt előtti táblára, kéz a kézben sétáltak a lányokkal, és egytől egyig engem bámultak, ahogy a rohadt fémszerkentyű a hátán cipelt.

Szinte hallottam Bloodot, amint utánam szól, ahogy az ejtőaknába lépek: Rend és nyugalom mindenütt, mindenki mindenkit ismer, a szólókat pedig gyűlölik. Épp elégszer rohanták le őket a galerik, elégszer erőszakolták meg a lányaikat és rabolták el az élelmüket. Biztos, hogy felkészültek a támadásra. Ezek ki fognak nyírni téged!

Kösz, haver.

Isten veled.