TÍZ

Ilyen, ha egy lélek fel van függesztve. Lágy tésztaszerű, kukacos fehér. Teli olyasmiknek a hangjával, amik kétségbeesetten akarnak látni. A lába alatt csúszós. Nincs lába. Nem kap levegőt, és liheg. Be van zárva. Szorosan körülveszik, és szinte megfullad a nyomás alatt. De nem tud lélegezni. Lenyomott barna parafa, porózus, és érzi, hogy azonnal szét fog morzsálódni, aztán forró folyadékot öntenek át rajta. Minden rostjában és üvegszálában fájdalom. Nedves valami rakódik be a csontjaiba, hamuvá és iszappá változtatja őket. Betegesen édes íz, sűrű és avas, felnyalja, lenyeli és felpuffad. Puffad ős szinte megpukkad. Csontszag. Felszálló füst, és égnek, égnek az érzékeny szövetek. Örökre elvesztett szerelem, a fájdalmas tudat, hogy már soha semmi nem. fog számítani, a melankólia mindent eláraszt, hogy belesajdulnak és összerándulnak a belső szervek, amelyek pedig eddig még soha nem működhettek.

Hideg csempe.

Fekete krepp-papír.

Palát kaparó körmök.

Gombfájdalmak.

Apró kis vágások a legérzékenyebb pontokon. Gyengeség.

Állandó lüktető fájdalom.

Hát ilyen volt, ha a Succubus felfüggesztett egy lelket. Nem büntetés volt, egyszerűen zsákutca. Ez volt az a hely, ahol nem teljesedett be a folyamatosság. Nem a pokol volt, hisz a pokolnak van formája, szubsztanciája és célja. Kráter volt, üresség, haszontalansággal teli raktár. Ide akkor küldtek valakit, ha a múlt, jelen, jövő eggyé és meghatározhatatlanná vált. Egyszerűen rémes volt.

Ha Bailey megőrült volna, annak itt kellett volna történnie De nem őrült meg. És ennek is megvolt az oka.