Napjainkban 2009- szeptember 2., szerda

Ha igazak a leírtak, akkor az, akit nagyapámnak hittem, valójában örökbe fogadta apámat. Én Giovanni Volpe unokája vagyok, rőt szakállamból és apám néhány régi fotójáról is látszik. De most mindez másodlagos fontosságú. Itt fekszik előttem az írás. Vízfürdő gőzében melegítettem, ez a legegyszerűbb módszer nagyapám szerint (továbbra is így hívom), és az oldalak valóban felnyíltak. Eltűnődtem rajta, vajon hol lehet a másik két példány, köztük az is, melyet Cristoforo szakértelmének köszönhetően olvashatóvá tett, majd átadta apjának, Ince pápának. Minden bizonnyal ott hevernek valahol a Vatikán egyik titkos levéltárában, és ott is maradnak, amíg az egyház létezik.

Tehát ez itt, előttem, ha igazak a leírtak, a harmadik példány kellene hogy legyen, de nem így van. Amikor felnyitottam, csupán harminc üres oldal feküdt előttem. Kivéve az egyik középső oldalt, melyet ki tudja, hányszor vettem kézbe és tanulmányoztam figyelmesen, s amely a rejtély megoldását rejti. Egy egyszerű mondat áll rajta, jóllehet latinul íródott:

Ad Eius Ossa Versatus Est Quid Inquiris.

Nagyjából azt jelenti: a csontjai mellett találod, amit keresel. Azaz ott, ahol eltemették. Reszkettem, amikor megértettem, hogy ősöm szavai Mirandola grófra utalnak. Pico csontjai ott vannak, ahol a síremléke áll. A San Marco-templomban, Firenzében. És lám, két évvel ezelőtt felnyitották a sírt, kiemelték belőle földi maradványait, hogy a DNS-vizsgálat alapján ismét megállapítsák a tényt, mely köztudott, azaz hogy megmérgezték. Azután visszatették helyére csontjait, és újra lezárták a sírt, de a titok továbbra is tilok maradt.

Hosszan álltam Giovanni Pico sírja előtt, valamiféle jelet keresve. Ott állt, a sírnak háttal, Savonarola szobra is. Alatta Angelo Poliziano szarkofágja. Pico immáron öt évszázada kénytelen megosztani sírját a poéta Benivieni testével, aki őt nem pusztán testvéri szeretettel szerette. A válasz sírfeliratában lehet elrejtve: Ioannes iacet hic Mirandula caetera norunt et Tagus et Ganges forsan et antipodes. Itt nyugszik Giovanni Mirandola, a többit tudja a Tagusz, a Gangesz s tán még az Antipódusok is. Sokat kutakodtam, bizonyos részletek nem hagytak nyugodni. Többek közt kiderítettem, hogy nem Ercole Strozzi, Lucrezia Borgia állítólagos szeretője írta a sírfeliratot, ahogyan feltételezték. Közös sírfeliratukat nyivánvalóan Benivieni 1542-ben bekövetkezett halála után készítették, Strozzit viszont már 1508-ban megölték.

Heteken át törtem a fejem e rejtelmes mondaton, aminek látszólag semmi értelme. Megkérdeztem matematikusokat, a Pico életét tanulmányozó tudósokat, történészeket és flozófusokat. Egyesek ismerték, sokan meg csak vállukat vonogatták a sok évszázados titok hallatán, ami bizonyosan az is marad. Tegnap azonban, miközben éppen Ferruccio származásán tűnődtem, és azon, ki is volt ő valójában, újraolvastam a mondatot, ezúttal más szemszögből pillantva rá. Ferruccio idős ember volt már akkoriban, és ily módon – elrejtve valódi jelentését – akarta kifejezni tiszteletét, még utoljára, barátja és jótevője előtt. Végre megértettem, mit jelent, és rájöttem arra is, hol található az eredeti írás.

A titok az én birtokomban van tehát. És döntenem kell, hogy mit tegyek vele. Csaknem ötszáz esztendőn keresztül őrizték Ferruccio leszármazottai a hamisítványt, melyet ő maga készített azért, hogy Pico titka még nagyobb biztonságban lehessen, és csak akkor kerülhessen a világ elé, ha majd az idő megérett rá. És én most azt kérdezem, vajon eljött-e ez az idő.