Firenze és Róma
1938. augusztus 7., vasárnap, 8., hétfő

Giacomo de Mola kihajolt a Campanile di Giotto hármas ablakán. A több mint négyszáz lépcsőfok megmászása után nehezen vette a levegőt, mégis, jól érezte magát, békében önmagával. Megtisztogatta izzadságcseppektől foltos szemüvegét, és hagyta, hogy a lágy szellő a tüdejéig hatoljon. Nem nézett lefelé, hogy elkerülje a rendszerint jelentkező, kellemetlen szédülésérzetet, és hagyta, hogy tekintete végigfusson a tetőkön, míg el nem ért a Palazzo Vecchio épületéig. A távoli kutyaugatás és néhány messziről felszálló hangfoszlány nem zavarta a napfényben fürdő Firenze nyugalmát. De Mola elővette fekete jegyzetfüzetét, melybe minden vasárnap feljegyezte a hét fontosabb eseményeit. Nem szerepelt benne semmi különösebben személyes adat, sem olyan, ami veszélyes lehetne, ha netán elveszítené a noteszt, vagy éppen valaki ellopná tőle. Események, észrevételek és számos emlékeztető bejegyzés mellett csupán egyetlen érdekesnek tűnő adat állt benne: egy növekvő szám minden egyes vasárnap. A mai a 23503-as számot kapta. Giacomo elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy immár huszonháromezer-ötszázhárom vasárnap telt el azóta, hogy családja a könyv birtokosa lett. A de Molák rengeteget utaztak, generációkon keresztül, hogy mindenáron megvédelmezzék, de ha tehették, mindig visszatértek Firenzébe. Az Ómega köre évszázadokon át biztos helynek bizonyult, menedéket és védelmet nyújtott, sokkalta hosszabb időn át, mint az a sok ezer vasárnap; minden áldott nap, 1487 óta. Igen, Firenze mindvégig szerető édesanyának bizonyult, éppen úgy, mint…

Egy galamb telepedett a tetőpárkányra, Mola egy pillanatig habozott, hogy hagyja ott békében ülni, avagy zavarja el. A galambpiszok a hármasablak márványvolutáinak egy részét már szétmarta. Félbehagyta az írogatást, mosolyogva gondolt arra, hogy a galambok és a de Molák hány meg hány generációja találkozhatott már hasonló körülmények között, végül nem hessentette el a madarat. Arról fogalma sem volt, vajon meddig él egy galamb, azt viszont tudta, hogy Ferucciótól kezdve ő a huszonkettedik de Mola, aki a könyvet őrzi. Szeretett volna egyben az utolsó is lenni, de az idők ennek egyáltalán nem kedveztek, mint ahogyan az elmúlt évszázadok sem. Sem a reneszánsz, az uralkodó családok folytonos csatározásai közepette Itáliában és Európa-szerte; sem a felvilágosodás időszaka, amikor egész országok álltak hadban egymással. És nyilvánvalóan az utóbbi évek sem bizonyultak alkalmasnak, melyek során a háború, ahelyett hogy megtanította volna az embereket arra, mi az a borzalom, egy még veszedelmesebb őrület magvait hintette el. Ami a leginkább megrémítette, az az volt, hogy látta, mint uralkodik el Spanyolországban és Olaszországban a legfőbb vezér, a gondviselés küldöttének személyi kultusza, és hogyan férkőzik be az emberek tudatába, akkor is, ha mindez egyelőre még csak külsőleg mutatkozott is meg, díszszemlék és gyűlések formájában. Németországban ellenben már igazi, új vallásként öltött testet, melynek Hitler nem a legfőbb papjává, hanem egyenesen Istenévé lett. Ha a könyv létét felfednék, azzal éppen az ellenkező hatást keltenék, mint amely célból eredendően íródott, épülés helyett csak pusztulást hozna. Mégis, hány őrző, hány de Mola kell még, hogy őutána következzék? Giovanni, aki a Volpe nevet hamarosan a de Mola családnévre cseréli majd, tovább viszi a hagyományt, de azután az ő ideje is letelik. Majd, talán, az új évezredben…

Egyszerre zúgott fel a három harang, jelezvén, hogy negyed óra múlva kezdetét veszi a délutáni mise. A galamb elrepült, és de Mola is érezte, hogy ideje távoznia, mielőtt még a Dóm tér megtelik emberekkel. Az órájára nézett, háromnegyed ötöt jeleztek a mutatók. Giovanni már minden bizonnyal megérkezett Rómába, a szállodába. Boldog volt, hogy ezúttal végre ő talált egy vevőt, aki kész volt ezerötszáz lírát fizetni egy XVI. századi kiadású latingermán szótárért. Giovanni egyre önállóbbá vált, és ez csak jót jelentett, hiszen néhány éven belül újfajta felelősséggel kell majd szembenéznie, mely jóval súlyosabb terhet jelent majd számára, mint egy antikvár könyvekkel kereskedő bolt vezetése.

A Villa Wolkonsky, a római német nagykövetség székhelyének parkja a Wehrmacht szürke és az SS fekete egyenruhás tisztjeitől hemzsegett; míg a civil ruhás férfiak, akik szintén ott sétálgattak, mind a titkosrendőrség, a gestapo tagjai voltak. Giovanni Volpe már messziről meglátta a villaépületet, melyen tucatnyi hatalmas méretű, horogkeresztes vörös lobogó lengett.

A kapuhoz érve bemutatta papírjait, a fekete egyenruhás, piros karszalagot viselő rendőr fensőbbséges arckifejezéssel méregette. Giovanni sértve érezte magát ettől, és magabiztos határozottsággal emelte rá tekintetét. A ruhájára, jól látható helyre tűzött látogatói jelvényével megindult a bevezető úton a monumentális, négy fehér márványoszlop tartotta baldachindíszítéses kapu felé. Az épület homlokzata impozánsan magasodott a két emelet hosszában, és Giovanni úgy érezte magát, mint valami barbár, aki a római császárnál tesz éppen látogatást. Alighogy átlépte a kaput, a nagykövetség egy alkalmazottja, akit már nyilvánvalóan értesített a kapuőr, azonnal felvezette a felső emeletre, majd betessékelte egy tágas, késő XVIII. századi, olasz stílusú bútorokkal berendezett szobába. Épp egy fából készült szekrényt csodált elmélyülten, amikor hirtelen úgy érezte, valaki áll mögötte. Megfordult, és meglátta a nagykövet, von Mackensen óriás alakját, aki mosolyogva és felé nyújtott kézzel közeledett.

– Herr Volpe, de örülök! Hogy utazott?

– Remekül, nagykövet úr.

– Csodás. Láttam, épp legutóbbi szerzeményemet szemlélte.

– Igen, igazán nagyon szép.

– Hiszen ön ért az ilyesmihez, Herr Volpe. Egy neves ébenfabútor-készítő mesterük, Giuseppe Maggiolini munkája. Egyedülálló alkotás, megismételhetetlen, és maga a művész jegyezte.

– Gratulálok, nagykövet úr – felelt Volpe tiszteletteljesen.

– Ja, ja, de most jöjjön velem, legyen szíves, a dolgozószobámba! Amint belépett a szobába, Giovanni megdermedt, meglátva az óriási ablak előtt álló férfit, aki rájuk várt. Dohányzott, nem tanúsítva iránta különösebb tiszteletet, de rögtön összecsapta bokáját, amint meglátta a nagykövetet, leleplezve ezzel, hogy civil ruházata ellenére valójában katona.

– Herr Volpe, bemutatom Herr Zugelt. Mostantól ő lesz a közvetítőnk. A világért se tévessze meg a kora, Berlinben ezt a fiatalembert már jól ismerik, és megbíznak benne. Akárcsak bennem – tette hozzá baljós mosollyal arcán.

Zugel elnyomta cigarettáját, és jobb kezét nyújtotta, a háta mögé rejtve a balját. Volpe jól ismerte e gesztust, Cézár meggyilkolása óta azt jelentette, hogy az ember egyik kezével hűséget ígér, a másikkal ellenben a kését markolja; nyomban ellenszenvet érzett iránta. Ráadásul Zugel fényesre brillantinozott haját hátrafésülve viselte, ami ugyan nagy divat volt, de ő ki nem állhatta.

– Akkor hát, nyugodtan beszélhetek, nagykövet úr? – kérdezte, ő maga is cigarettára gyújtva.

– Hogyne, barátom – válaszolt a nagykövet az óriás, aranyozott támlájú karosszéknek támaszkodva, és domborodó hasán összekulcsolva kezét.

– Nos, akkor azonnal a lényegre térek. Sajnos még nem nyertem el mesterem feltétlen bizalmát. De tudom, hol a könyv, legalábbis tudom, hogyan juthatok hozzá, ugyanis pontos utasításaim vannak arra vonatkozóan, hogyan járjak el halála esetén.

Von Mackensen és Zugel egymásra nézett.

– Viszont úgy gondolom – folytatta Volpe –, hogy most már csupán hónapok kérdése. De Mola egyre inkább aggódik az olaszországi politikai helyzet miatt, és egyre nagyobb szüksége van arra, hogy bízhasson bennem. A zsidókérdés is… – De Mola zsidó? – vágott közbe Zugel.

– Nem, olasz, távoli francia felmenőkkel.

– Kár – tette még hozzá Zugel mosolyogva.

– A helyzet az – vette át a szót von Mackensen, felemelkedve ültéből –, hogy már nincs sok időnk. Nézze, Herr Volpe, mi itt élünk Rómában, az önök gyönyörű Itáliájában, és itt mintha mindent lágyabbá tenne az önök kellemes éghajlata. De a helyzet Berlinben teljesen más, ott nem ismerik a türelem és várakozás szavakat. Bizalmasan elárulom önnek, hogy a mi Reichsführerünk, Heinrich Himmler személyesen érdeklődik ön iránt. Ajánlatával ön, hogy is mondjam, a szívébe lopta magát. Mint minden nagy hadvezér, ő is számos erénnyel bír, de a türelem erényével biztosan nem. Amióta tudomást szerzett a könyv létezéséről, mást sem tesz, folyton csak azt kéri, és tőlünk kéri, érti már?

Giovanni Volpe ideges volt, de igyekezett leplezni. A viadalban egyenlő eséllyel akart részt venni, csakis így tudta elkerülni, hogy megsemmisítő vereséget szenvedjen.

– Tudnia kell – folytatta a nagykövet bizalmas hangnemben – hogy Herr Himmler, ha lehet, még inkább meg van győződve az ezeréves Birodalom küldetésének sikeréről, mint maga a Führer. Úgy tartja, hogy ez a magasrendű cél már a kezdetektől elrendeltetett, de szüksége van bizonyos jelekre, melyek ezt kétségbevonhatatlanul igazolják. Biztosan nem kerülte el a figyelmét, hogy Longinus dárdáját, mellyel Krisztus testét keresztüldöfték, nagy tiszteletadás közepette éppen idén szállították Bécsből a mi Nürnbergünkbe. Meglehet, arról viszont nem tud, hogy csupán egy lépés választ el bennünket attól, hogy a Szent Grál birtokosai lehessünk, melyről tudjuk, hogy jelenleg Spanyolországban található. Ezek mind felettébb fontos jelek. Sőt, azt is mondhatnám, olyan tárgyak, melyekkel a Birodalomnak rendelkeznie kell ahhoz, hogy történelmi tervét, végső célját megvalósíthassa! Tehát nem várhatunk tovább az ön könyvére, és arra, amit az feltehetőleg tartalmaz. Közzététele bombaként fog robbanni, és félresöpri az útból az utolsó ellenállást is a Birodalom vallásával szemben, ahogy a mi Reichsführerünk nevezi. Azért mondom, hogy feltehetőleg, mert eddig még senki sem látta az ön könyvét. Ha a Birodalomnak jót jelent, csakis jót hozhat az ön számára is. Megértett, ugye, Herr Volpe?

Az utolsó szavakat határozott és fenyegető hangsúllyal ejtette ki. Volpe tettetett nyugalommal eloltotta félig szívott cigarettáját.

– Előnyös lenne tehát, ha de Mola a lehető leghamarabb meghalna?

– Ja – felelte von Mackensen mosolyogva és széttárva karját – kimondottan előnyös.

– Értettem – mondta Volpe hűvösen – de én magam nem vállalhatom a…

– Nein, nein – vágott a szavába Zugel, és megragadta egyik karját, egyáltalán nem baráti szorítással.

Volpe irtózva figyelte Zugel barnás-vöröses, pikkelyszerű foltokkal borított kezét.

– Nein – folytatta –, ön csak egy tudós. E kisebb ügyeket mi intézzük. Ön majd csak egy értesítést kap arról, hogy mikor és hogyan.

– A hogyan nem érdekel, de ne feledjék, amennyiben a mesterem halálának körülményei nem természetes úton bekövetkezett halálra utalnak, a páncélszekrény lepecsételve marad további húsz évre – mondta még Volpe, kiszabadítva karját a szorításból. – Én csak azt akarom… hogy tartsák tiszteletben az egyezségünket.

– Legyen nyugodt – válaszolt von Mackensen –, doktor Himmler már utasítást adott a fizetésre vonatkozóan. Az igazat megvallva kissé megütközött rajta és bosszankodott is, amiért dollárt kért a mi márkánk helyett; önök túlértékelik Amerikát. De minden szabályszerűen zajlik majd, amint de Mola meghal, és ön átadja nekünk a könyvet; svájci számlája azonnal gazdagabb lesz kétszázezer dollárral. Kívánom önnek, hogy a könyv valóban ilyen értékes legyen, mert ellenkező esetben, Herr Volpe, nem kap egy fillért sem.

– Ér annyit, biztos, hogy ér, úgy hiszem, még jóval többet is.

– És mihez kezd majd ezzel a rengeteg pénzzel?

– Ha nincs ellenükre, épp az Egyesült Államokba készülök, ezért kértem dollárt.

– Remek, Herr Volpe, oda utazik, ahová csak akar. De ne feledje, ha doktor Himmler nem lesz megelégedve, akár nevét és külsejét is megváltoztathatja, mi úgy is megtaláljuk. Sok barátunk van még abban a kapitalista országban is.

– És mikor szándékoznak lépni?

– Ilyen sietős lett? – kérdezte Zugel álnok mosollyal arcán. – Nem, dehogy. Csak úgy tűnt, önöknek sürgős – felelte Volpe a másik szeme közé nézve.

– Hamarosan, igen, hamarosan – szólt a nagykövet, kezet szorítva vele, jelezvén, hogy a beszélgetés véget ért.

Giovanni Volpe erre kinyitotta a táskáját, és kiemelt belőle egy vörös bőrkötéses, nemes aranyozású szegéllyel ellátott könyvet, és az asztalra helyezte. A nagykövet meghökkent, de aztán mosolyogva a homlokára csapott.

– Condé herceg címere – mondta, végigsimítva a címlapon.

Majd kivett az íróasztalfiókból egy borítékot, és átnyújtotta Giovanni-nak, aki a kabátja belső zsebébe süllyesztette.

– Meg sem számolja? – kérdezte von Mackensen. – Ezerötszáz líra nem kis összeg.

– Nem – válaszolta Volpe komoly arccal – bízom önben.