Róma, csaknem hét hónappal később
1486. november 20., hétfő

A Rovere nemesi család régi városrészben fekvő új palotája még ünnepi fényben ragyogott, bár már késő éjszaka volt. A házigazda az újonnan megválasztott Domenico della Rovere bíboros volt, esküdt ellensége távoli unokatestvérének, a szintén bíborosi rangot viselő Giuliano della Roverének, az immáron két éve halott IV. Sixtus pápa unokaöccsének. Az estély díszvendégeként jelen volt egy másik bíboros is, don Rodrigo de Borja y Doms, legújabb, hivatalos szeretője, a fiatal és gyönyörű Giulia Farnese kíséretében. Hosszú copfba font, sűrű haját a feje köré csavarva viselte, melyet gyöngysor és egy óriás smaragd rögzített, ami rangját volt hivatott jelezni. Borja bíboros a Vannozzának becézett Giovanna Cattaneit hagyta el érte, aki még a spanyol prelátusnak szült három gyermek után is kimondottan szép nő volt, mégsem mert senki közelíteni hozzá, mert továbbra is a bíboros tulajdonának tekintette mindenki.

A zenész, aki az előkelő vendég kedvenc hangszerét, a lágy hangú spanyol hegedűt, a vihuela de manót pengette, épp egy élénk branle ütemeibe kezdett. E tánc során a párok szabadon udvarolhattak egymásnak, meg-megállva, és közben egymás szemébe nézve. A Félistenek terme, amelynek freskóin szirének, szfinxek, kentaurok és szatírok muzsikáltak, harcoltak, vagy éppen szerelmesükkel időztek, férfiak és nők vidám hangoskodásától zengett.

A vidám hangulat és a mámorító muzsika nem hozott könnyebbséget Giovanni Picónak, Mirandola és Concordia ifjú grófjának. Immáron hónapok óta egyetlen esemény körül forogtak a gondolatai, csakis Téziseinek küszöbön álló megjelenése foglalkoztatta. Mindazonáltal nem bújhatott ki a meghívás alól, a visszautasítást súlyos sértésnek vette volna mindkét bíboros, a házigazda és a meghívott vendégek egyaránt. Mosolyogva gondolt arra, hogy miféle szemrehányásokkal illetné, ha itt látná Savonarola mester, az erkölcsök rettegett ostorozója, akitől egész Firenze reszket, még a hatalmasak leghatalmasabbika, Lorenzo, a Magnifico is. Izzó szavakkal támadt volna rá, a korrupt római nemességgel azonosítva őt, és némiképpen igaza is lett volna. De nem kínálkozott számára más lehetőség, aznap este választania kellett a tényleges veszély és a lelkiismeretét fenyegető veszedelem közt, és ő inkább az utóbbi mellett döntött.

Aztán eljött az ideje, hogy végre távozzon. Egy szolgától elkérte fejfedőjét és bársonyköpenyét, melynek redői közé rejtette a családja címerét ábrázoló aranyláncát. Nem volt tanácsos éjszakánként Róma utcáin sétálni aranyat vagy más ékszert viselve. A gyilkos betörőkkel, rövid kardokkal felfegyverkezett bűnözőkön kívül, akik büntetlenül garázdálkodtak a városban, más veszély is fenyegette Róma utcáit. Lődörgő spanyolok bandái szivárogtak be a fővárosba, azt remélvén, hogy valamiféle hasznot húzhatnak pártfogójuk, Borja bíboros immáron megállíthatatlannak tűnő előretöréséből. Nemcsak raboltak és fosztogattak, hanem gyakran szítottak véres támadásokat a helybéli vandálok ellen, s aki szemközt találta magát velük, annak nem volt menekvés.

Látszólag senki nem vette észre a gróf csendes távozását, talán mert épp mindenki a híres Lauro di Lorenzót hallgatta. Az új művet – az a hír járta – maga a Magnifico szerzette, s nagy kacagás és vaskos tréfálkozás kísérte a szabadszájú verssorokat. Boldog volt, hogy elszökhetett a további, régi és újabb táncok elől – a leoncello, a két, illetve négy párból álló körtánc, a pinzocarra és legfőképp a saltarello elől, amelyek során elkerülhetetlen volt a verejtékezés és az émelyítő szagok kigőzölgése. Giovanni Pico a piazza della Giudea felé vette az irányt, hű inasa előtte haladt. Majd a Monte de' Cenci felé kanyarodott, ahol Róma legnevesebb könyvnyomtatójának, Eucharius Silber Francknak a műhelye állt. A késői óra ellenére gondolkodás nélkül megrántotta a kapucsengőt, és türelmesen várakozott a kis utca túloldalán. Silber Franck bizonyára aludt, de már hozzászokhatott a gróf éjszakai látogatásaihoz. Másrészt Giovanni Pico nem csupán lelkes tisztelője, hanem kiváló megrendelője is volt.

Mirandola ura a sötétben állva a nyomdász viszontagságos sorsán elmélkedett, amely végül Rómába vezérelte. Ha kikeresztelkedett is, mégiscsak zsidó maradt, és germán földön némely prédikátorok – akik ha nem is olyan éles elméjűek, de legalább annyira elszántak voltak –, akárcsak Savonarola, már egy ideje harsogva szálltak szembe Krisztus minden ellenségével. Elsősorban a Római egyház kicsapongó és korrupt volta ellen emelték fel szavukat, de a zsidók, muzulmánok és mindazok ellen is, akik nem a keresztény erkölcsök szerint éltek, és nem követték azon erényeket, amelyek kizárólagosan biztosították a Mennyországba jutás lehetőségét.

Néhány hónappal korábban Eucharius közlékeny hangulatában elmesélte neki, hogy testvére, a híres patikus, e fenyegető veszedelmek elől spanyol földre, Sevillába menekült, ahol néhány évvel azelőttig virágzó zsidó közösség létezett. Idővel azonban a zsidók a megveszekedetten katolikus Ferdinánd király karmai közé kerültek, és a dominikánus rend vég nélküli kegyetlenkedéssel üldözte őket, Tomás de Torquemada, a mindenható Inkvizítor parancsára.

Giovanni több ízben kérdezte gunyorosan barátját, Savonarolát, hogy miképpen lehetnek ugyanannak a rendnek a tagjai ő és a spanyol inkvizítor, aki erre azt a választ adta, vallási nézőpontról filozófiai szempontokra váltva, hogy a céljuk megegyezik, még ha az eszközeik eltérőek is.

A wilzburgi Eucharius szerencsésebb volt testvérénél. Az ott uralkodó politikai zűrzavar és a hatalmasságok folytonos csatározásai ellenére Ő Itáliát választotta, és Gutenberg nyomdájában szerzett gyakorlatának hála, Rómában nem várt szerencsére talált a megújulás légkörében, és mondhatni, szabadon élhetett. Mégsem bízta el magát, attól tartott, hogy előbbutóbb Itáliát is eléri a zsidóüldözés hulláma. Jobb tehát, ha óvatos marad, vallotta meg nagylelkű vevőjének, kiadványaira például, a Franck név elé, mely egyértelművé tette zsidó származását, álnév gyanánt egy aliast illesztett. Pedig Mirandola grófja biztosította róla, hogy amíg olyan családok megbecsülését és barátságát élvezi, mint amilyenek az Orsinik, a Mediciek, a della Roverek és maguk a Borjak, akik húsz évvel azelőtt olaszosították a nevüket Borgiára, nincs mitől tartania.

Fény gyúlt odabent a műhelyben, és Giovanni a nyíló reteszek csikorgását hallotta. A félig nyitott ajtóban Eucharius alakja jelent meg az olajlámpás halovány fényében.

– Hogyan köszöntsem, gróf úr? Jó éjszakát, avagy jó reggelt? Az elsőhöz talán már túl késő, minthogy az éjszaka már csaknem eltelt, az utóbbihoz viszont még korán van, a napkelte még mintegy ötórányira.

– Nyugalmas életet kívánj nekem – felelte Giovanni –, melyben kedves számomra minden óra, akár nappal, akár éjjel.

– Hisz' minden jóérzésű ember erre vágyik, és teljesítése a Mi Urunk számára sem egyszerű feladat – válaszolt Eucharius, majd beljebb tessékelte vendégét, rögtön bezárva mögötte a kaput, miközben Giovanni jelezte inasának, hogy odakint várjon és őrködjön.

– Nem rabolom el sok idődet, jó Eucharius. Csak annyit mondj, hogyan halad Téziseim nyomtatása.

– Ötszáz példány nem készül el egy szempillantás alatt, nemes Giovanni. Még ha, ahogy kiváló kollégám, Ulrich Han állítja is, manapság annyit lehet egy nap alatt nyomtatni, mint amennyit írni lehetséges egy év leforgása alatt.

A gróf mosolygott.

– Ismerem Hant, igen derék ember, éles eszű, és számtalan remek ötlete van. Amikor De honesta voluptate et valetudine című kiadványát láttam, azt hittem, egy latin szerző filozófiai traktátusáról van szó, és csak miután megvásároltam, derült ki számomra, hogy valójában receptkönyvet tartok a kezemben. Mindazonáltal kellemes csalódást okozott, mert így legalább félredobhattam egyes receptjeit, amelyek emészthetetlennek bizonyultak…

– Mindig van mit tanulni, gróf uram, még egy olyan embernek is, mint méltóságod. De felfedezését ne tegye közzé, még ha sokan tudnak is már róla. A téma profán volta miatt Han aggódik nyomdászi engedélyéért.

– Úgy hiszem, a jó értéktelenné válik, ha nem szabad. Ne árts senkinek, mondja Seneca, és akkor nem lesz mitől tartanod.

– Bár így lenne, méltóságos gróf úr.

– Így van odafönt, és így lesz a földön is, amint az emberek jobban megismerik majd a legfőbb lényt, az Istent. Ha mindannyian a legfőbb létező fiai vagyunk, az azt jelenti, hogy mindannyian egyformák vagyunk. Ez az, amit a világnak meg kell értenie, és bízom benne, hogy ebben a Téziseim is segítségére lesznek.

– Hogyan mondta, uram? Jól értettem? Bizonyosan nem. Sajnos vén füleim félrehallják a szavakat, mint ahogy a zöldségárus is félrenyúl, amikor rothadt almát tesz a kosárba, pedig előtte az egészségeset kínálta.

– Nagyon is jól értetted, Eucharius. És ha már az almák összekeveréséről beszéltünk, szeretném, ha három példányt vörös bőrbe kötnél, amelyekhez később további oldalakat lehet majd fűzni. És legyen rajtuk csatos zár, kulccsal.

Eucharius zavartan hallgatta, de egy gazdag nemesúr kérésével szemben úgysem lehetett ellenvetése.

– Úgy lesz, és mindent megteszek, hogy a kész munkát mihamarabb a kezébe adhassam. És a pápai testület döntését illetően mire készüljünk? Ne feledje, hogy várom a megjelentetést jóváhagyó engedélyüket.

– Ne aggodalmaskodj, előbb-utóbb az is meglesz. Mindenesetre tudd, hogy minden egyes Tézisemet az az egyetlen Létező ihlette, akiben az őseim hittek, a te őseid és még maga Mohamed is.

– Ne mondjon ilyeneket! Testvérbátyámat jóval kevesebbért fellógatták a lábánál fogva, összetörték és kicsavarták keze ujjait. Egy jóravaló patikus volt, most meg szerencsétlen nyomorék.

– Igazad van, Eucharius. De hamarosan minden véget ér, biztos vagyok benne, és az olyan embereknek, mint a testvéred, többé nem kell rettegniük.

– Akkor hát, Giovanni, áldja meg az Isten, bárki legyen is az!