Livorno
1487. augusztus 11., szombat

A kikötőben hemzsegő kis termetű vitorlás hadihajók és halászbárkák közé befutott a Santa Marta, és kikötött a parton magasodó torony előtt, melyen Firenze liliomos oroszlánja díszelgett, jelezvén, hogy a kicsiny, de nyüzsgő kikötő a Mediciek birtoka. Miközben Ferruccio kifizette a kapitánynak a járandóságát, Leonóra és Giovanni partra szállt és elvegyült az arctalan, lármás tömegben. Ébenfekete arcú és testű mórok, göndör hajú zsidók fekete köntösben, katonák polgári viseletben, fülükben arany fülbevalóval, halászok, rosszéletű nők, szövet-, fűszer- és ékszerkereskedők, számvevők a rögtönzött pultok mögött, ahol élénk vita folyt a pénz átváltása körül. Giovanni megállt és figyelte, hogyan váltják át a leginkább használatos forintot és a firenzei barelt genovai aranyszkudóra, velencei dukátra, nápolyi ezüstre, de még francia pistolára és értékes arábiai aranytaríra is. Villámgyorsan zajlottak a műveletek, a számolást fejben végezték, ezért a művelet során a kölcsönös bizalom alapvető fontosságúnak bizonyult.

Ferruccio is odaért közben és körülnézett.

– A Mediciek elégedettek lehetnek, nemcsak egyre növekszik a kikötő, hanem lassanként a pisai kikötő hírét is elhomályosítja.

– Kitűnő társalgási téma lesz, amikor majd újra felkeresed Lorenzo udvarát, és áldását kéred a házasságodra.

– A Mediciek udvarát? – kérdezte Leonóra összeráncolva a homlokát. – Én nem akarok oda menni!

– Attól tartok, ezt az áldozatot meg kell hoznod – mondta kedvesen a gróf. – Ferruccio oldalán besétálsz, könnyedén meghajolsz, és egy pillanattal később Lorenzo máris elbűvölten hever a lábaid előtt.

– Erre nem gondoltam – mondta Ferruccio –, nem szeretnék megküzdeni vele!

– Nektek, férfiaknak, nem sok eszetek van, majd imádkozom az Istenanyához, hogy adjon nektek egy keveset.

Nyomukban a csomagjaikkal megrakott kocsival a közeli erődítmény felé vették az irányt, mely az ódon, magasba nyúló, kör alakú vártornyot vette körbe óvón. Ott volt ugyanis a postaállomás, s ott készültek búcsút venni egymástól. Az előcsarnokban Ferruccio kiválasztott két fegyverhordozót, akik Giovannit kísérik majd hosszú útján. Egy bolognai testvérpárt, mindketten ifjak és nyílt tekintetűek.

– Döntöttél?

– Igen, Ferruccio, tudod jól, hogy ez az utolsó lehetőségem. Ismerem a párizsi egyetem hallgatóságát. A diákok ugyan nem lesznek olyan bölcsek, mint Del Medigo vagy Abdullah, de sok százan vannak és tudásra szomjasak. Biztosan találok majd köztük olyat, aki hisz nekem és meghallgat. Mindarra, ami számomra a világon a legkedvesebb, esküszöm, hogy még találkozunk. Időben visszatérek a menyegzőtökre.

– Giovanni!

Leonóra úgy ölelte át, mintha a testvére volna, és féktelen zokogásban tört ki.

– Kérlek, Leonóra – szólt Ferruccio, gyengéden megérintve a vállát –, jobb lenne Giovanninak, ha nem keltenénk feltűnést.

Leonóra hátrébb lépett, majd arcon csókolta Giovannit, könnyei mint apró gyöngyök csillogtak a férfi szakállán.

Ferruccio felnyitotta az egyik útiládát, és kiemelt belőle egy vadonatúj, vékony kardot. Ezüstmarkolata volt és kereszt formájú, rácsozott kézvédő vasa. Két kezébe fogta és átnyújtotta Giovanninak.

– Fogadd el, kérlek, külön neked készíttettem, igen könnyű kard és még különleges kézvédő vasat is tetettem rá a kedvedért.

Giovanni átvette a fegyvert és megcsodálta tökéletes megmunkálását. Az éles pengének szinte vastagsága sem volt, mégis rendkívül erős kardnak tűnt. Alig volt súlyosabb, mint egy nagyobbfajta tőr, és markolatát puha fekete bőrcsíkok borították. Jobb kezébe fogta, és bár nem volt a fegyverek szakértője, mégis képes volt értékelni hajlékonyságát és tartósságát.

– Gyönyörű – mondta őszintén –, még ha nem is vagyok biztos benne, hogy használni is tudnám.

– Amikor majd eljön a pillanat, ha egyáltalán lesz olyan, valaki majd úgyis vezeti a kezedet.

Giovanni és Ferruccio hosszan ölelte egymást, majd szó nélkül szétváltak, kerülve egymás tekintetét. Ferruccio és Leonóra a Firenze felé induló postakocsik állomása felé indult, míg Giovanni két új kísérőjével egyezkedett és készülődött az útra.

Már csaknem leszállt az est, mikor néhány fegyveres lovas engedélyt kapott rá, hogy átléphesse a livornói kikötő védfalát. Bár a lovak szőre izzadságtól fénylett, és az emberek láthatóan igen fáradtak voltak, kapitányuk erőszakossága rögtön feltűnést keltett. Az emberek sietve kitértek útjukból, de nyílt ellenségességgel figyelték őket. Amint a liliomos toronynak nevezett bástyához értek, Franceschetto levette a sisakját, leszállt a lováról két emberével együtt, és a sokféle-fajta hajótól zsúfolt kikötőhely felé indult. Még a tengerre készülő halászok is hátrahőköltek a belőlük áradó szagot megérezvén. Éppen kétfelé készültek válni, hogy megkeressék a Santa Martát, amikor észrevették, hogy épp ott áll előttük, leeresztett hajópallóval. Egyetlen, keleties arcú tengerész maradt a hajón őrszemnek. Meztelen felsőtesttel állt ott, koponyája fénylett, és nyakán golyva domborodott látványosan. Franceschetto nekilódult a pallónak, két embere a nyomában, de az őr elébük állt szétvetett lábakkal, kezében vasdoronggal.

– Engedj fel minket – utasította Franceschetto –, a parancsnokkal akarunk beszélni!

– Nincs a fedélzeten – felelt az őr torokhangon.

– Az Istenért – fakadt ki –, nincs vesztegetni való időnk. Mégis, hol van a kapitány?

– Éppen valamelyik kocsmában issza le magát, gondolom. És ti kik vagytok?

– Nem hiszek neked, engedj fel minket!

Franceschetto előhúzta fegyverét, emberei szintúgy. A férfi a hajófar felé futott és eltűnt a parancsnoki fülkében.

– Keressétek mindenütt – rendelkezett Ferruccio a fedélzetre érve –, a grófnak fekete a szakálla. És vigyázzatok a fekete kecskeszakállassal, veszélyes lehet! S fogjátok el a nőt is, jó lesz túsznak!

Ekkor a hajófar, az orr és a parancsnoki híd felől mintegy harminc férfit láttak meg közeledni, tőrrel, vasdoronggal és fejszével felfegyverkezve. Az egyetlen, aki zubbonyt viselt, előrelépett, miközben Franceschetto és társai egymásnak háttal állva, feszülten figyeltek.

– Vissza mind! Francesco Cibo vagyok, Őszentsége, a pápa fia – harsogta Franceschetto, de hangjából minden határozottság eltűnt, helyette nagy félelmében éles kiáltás tört ki belőle.

– Persze, én meg a Szentlélek vagyok! – röhögött gúnyosan a tengerész. – A kapitány távollétében én parancsolok – folytatta inkább a tengerészekhez fordulva, semmint feléjük –, s a hajón, akárcsak ő, élet és halál ura vagyok.

Franceschetto nem felelt, lábai reszkettek.

– Látom, az úr igen jól öltözött – folytatta a másik –, bár bűzlik, akár a sirályszar.

Szavai nyomán felhangzott a röhögés, és ő épp ezt akarta, a hívatlan látogatók feletti tekintélye ezzel végre helyreállt.

– Dobjátok el a fegyvert! – kiáltott rájuk. Ő nem nevetett a többiekkel. Franceschetto leoldotta a kardját és óvatosan a hajópadlóra fektette, emberei pedig követték. – Vetkőzzetek! – üvöltötte a tengerész. – A végén még bebüdösítitek a hajót.

– Tudunk fizetni – rebegte Franceschetto ujjasa zsebébe nyúlva.

– Fizetni és meghalni, arra mindig van idő, nem igaz?

A tengerészek röhögtek, s közben már készültek az előadásra. Franceschetto intett a társainak, akik levették a cipőjüket, az inget és a nadrágot, csak a gatya maradt rajtuk.

– És most – folytatta a parancsnokhelyettes az emberei felé fordulva –, attól tartok, hogy az úriembereknek egy jó alapos fürdőre lesz szükségük!

A teljes fedélzet hatalmas üdvrivalgásban tört ki, lökdösődve és röhögve taszigálták a három férfit a túlsó oldali mellvéd felé. De örömük rövid ideig tartott, ugyanis abban a pillanatban a kapitány lépett a hajóra.

– Mi történik itt? – kiáltott a helyettesére.

– Ez a három alak engedély nélkül jött fel a fedélzetre, fegyverrel a kezükben. Ráadásul úgy bűzlenek, mint valami rothadó tetem, ezért hát úgy gondoltuk…

– Maguk kicsodák?

– Megesküszöm rá, hogy Francesco Cibo vagyok! VIII. Incének, Róma pápájának a fia.

Inkább esdeklő, semmint kiabáló szavai nyomán a legénység soraiban újfent kitört a röhögés, melyet a kapitány csak nagy nehezen tudott megfékezni.

– Uraságod valóban az, akinek vallja magát? – kérdezte a kapitány, a Rómával folytatott kereskedelmi tevékenységére gondolva közben. – Bizonyítani is tudja?

Franceschetto, újra felöltve gőgös arckifejezését, átnyújtott a kapitánynak egy papirost, rajta az elfogatási paranccsal Giovanni Pico, Mirandola grófja és mindazok ellen, akik számára és kísérői számára segítséget és szállást nyújtanak. Az iromány alján ott állt VIII. Ince pápa pecsétje, melyet a kapitány rögtön felismert.

– Tud olvasni?

Franceschetto látta, ahogy a kapitány arca elborul, s hangja ettől csak még megvetőbbé vált. Amaz sietve mérlegelte a saját, a családja s a legénysége helyzetét.

– Bocsássa meg embereim erőszakosságát, nem tudhatták… Franceschetto sietve felöltözködött.

– Akkor hát – mondta sürgetően –, hol vannak az utasai? És nehogy hazudni merészeljen, mert amúgy is mindannyiukat felköthetném!

– Rómában, talán – mondta a kapitány, állva Franceschetto tekintetét. – Mindenesetre ez a rendelkezés Rómából való indulásom napján kelt, azaz nem tudhattam a létezéséről.

– Hol vannak…? Az Istenért!

– Ma reggel szálltak partra, azóta nem láttuk őket. Ez az igazság, uram. Felforgathatják a hajót, ha akarják. Jó keresztény vagyok és tisztában vagyok a kötelességeimmel.

A legénység elcsendesedett, és igen kínosan érezte magát, mint egy kutyafalka, mely nyomát tévesztette a vaddisznónak. Franceschetto utasíthatta volna az embereit, hogy vizsgálják át a hajót, de ezzel feltehetően értékes időt vesztegettek volna. Ez az ember jól tudta, mit kockáztat, ezért Franceschetto Cibo úgy határozott, hogy hisz neki. A bosszúállásra majd akkor gondol, ha a hajó visszatér Rómába.

– Ha hazudott, az életével fizet – fenyegette meg a kapitányt, még mielőtt távozott volna. Ahogy visszatért az embereihez, utasította őket, hogy minden fogadót vizsgáljanak át és kérdezősködjenek a tisztektől és a katonáktól. Livorno kis város, és az a három ember nem tűnhetett el a semmiben. Már éjszaka volt, mikor meglátta, hogy egyik embere közeledik a fogadó felé, ahol a kutatás eredményére várakozott. A környező asztaloknál rengetegen nyüzsögtek, vidáman ettek-ittak. De a mellette álló asztaloknál senki nem ült.

– Látták őket, excellenciás uram.

– Hol? – kérdezte, s felhörpintette sokadik almaborát.

– Ma reggel indultak el – szólalt meg az ifjú fegyverhordozó, aki Franceschetto katonáját kísérte. – A szakállas férfi Párizs felé indult, a saját fülemmel hallottam. A másik kettő, a kecskeszakállas és a nő Firenzébe tart.

– Párizs… – ismételte Ferruccio összetapadt szájjal –, mégis mit csinál Mirandola Párizsban?

– Excellenciás uram – folytatta a fiú –, Marzio vagyok Pisából. Ha kívánja, elkísérhetem! Két társam azt a férfit kíséri, akit keres, s én tudom, merrefelé mennek.

Franceschetto dülöngélt, ahogy feltápászkodott ültéből, még a pad is felborult alatta. – Remek – kiáltott fel –, akkor menjünk egyenesen Párizsba! Az emberek mind felé fordultak.

– Mit bámultok? – folytatta az üvöltözést. – De tudjátok mit, nézzetek is meg jó alaposan! Párizsba megyek, és amint elfogom, Róma kormányzója leszek! Megértettétek? Ostoba, faragatlan népség!

Az egyik asztaltól sértő szavakat küldtek felé, és néhányan fel is álltak, hogy ölre menjenek vele. Ekkor Franceschetto az asztalra roskadt, és magával rántotta azt. Az ifjú fegyverhordozó és a katona belékarolt és elvonszolta, míg a többiek fejcsóválva visszaültek, és tovább kanalazták a kuzukot, az erősen tengerszagú hallevest.