Wewelsburg
1938. november 6., szombat

Három nap telt el anélkül, hogy az erődítményen belül bárki is méltóztatott volna közölni vele bármit. A feljebbvalók tudomást sem vettek róla, mintha készakarva cselekedtek volna így. Zugelnek olyan érzése támadt, mintha szellemalakká vált volna ő maga is, aki a többi kísértet között bolyong. Az egyetlen jel, amely a jelenlétét valóssá tette, az a néhány sietős üdvözlő kézmozdulat volt, melyben a katonai hierarchia alsóbb osztálybeli tagjai részesítették. Unalma bosszúságra váltott, mely azután hamar átcsapott haragba és gyanakvásba, de soha nem követte volna el azt a hibát, hogy ennek bármi jelét adja. Betelt a pohár, mégis óvatosnak kellett lennie, tudta jól, hogy a Waffen-Schutzstaffel tökéletes szervezet, és semmit nem bíznak a véletlenre. Már csak azt kellett megértenie, mi is történik valójában, s azután meghoznia a döntését. Egy évvel korábban, épp ez idő tájt a Tirpitz-Ufer 76. szám alatt ült Berlinben, a legutolsó kiképző tanfolyamon, melyen az Abwehr egyik tagjaként vett részt. S most más lehetőség nem is maradt számára, mint hogy a gyakorlatba ültesse át az ellenséges közegben alkalmazandó lélektani rejtőzködés ott elsajátított módszereit, hiszen a kastély felettébb ellenséges területté alakult át időközben. A túlélés és a küldetés sikeres teljesítésének első lépése a feltérképezési művelet volt. Egész álló nap viselkedésén és stratégiáján időnként változtatva, fesztelenül járkált az épületben, hol úgy tett, mintha papírokat vinne valahová, hol pedig megállt elszívni egy cigarettát, mindig más és más folyosón, s közben megfigyelte az ott dolgozók szobáit és szokásait.

Két egyszerű, rangjelzése szerint jelentéktelen katona, Mauser géppisztollyal felfegyverkezve, épp a központi torony kapuja előtt állította meg, keresztbe fektetve előtte idejétmúlt lándzsájukat. Zugelnek a szeme sem rebbent, szó nélkül sarkon fordult. Tudta, hogy többé nem lesz lehetősége, hogy kiderítse, az északi torony valóban a Gruppenführersallt rejti e magában, azt a termet, melyről azt rebesgetik, hogy odabenn tartja gyűléseit a Fekete Rendként emlegetett csoport tizenkét lovagja Himmler közvetlen parancsnoksága alatt. Hogy a wewelsburgi kastély észak-déli tájolású, és nem kelet-nyugati, mint az összes többi szerte a világon, arról már meggyőződhetett. Az északi torony a nyíl hegyét jelképezte, mely Thule földje, az Éden felé mutat, ahol egykor a mitikus ariánus istenemberek éltek. Köztük lenne az ő helye is; bár személyesen tudna a Reichssicherheitshauptamttal, Himmlerrel beszélni! Ő is egyike lehetne a tizenkét lovagnak! De mindez már lehetetlennek tűnt. A legvalószínűbb feltevés az volt, hogy Heinz megegyezett von Mackensennel, aki őt a feladattal megbízta, hogy a saját érdemükként tüntetik fel a könyv megszerzését. Himmler sosem jön el a kastélyba, legalábbis nem ezekben a napokban. És ő bizony állandó veszélyt jelent, mert előbb vagy utóbb kiderülhet az igazság. Hacsak nem… Képtelenségnek tűnt, hogy az SS erődítményén belül egy ötödik hadoszlop is tevékenykedik vagy csak egy egyszerű áruló, esetleg maga Heinz, aki azért van ott, hogy megkaparintsa a könyvet. Bármelyik esetről legyen is szó, egyetlenegy döntést hozhatott csupán, s már meg is tette.

A belső udvarra néző egyik ablakból meglátta Hermann Heinzet elhaladni: mostanra már kiismerte mániákus szokásait. Terve készen állt, néhány menekülési útvonalat is előkészítettt. Súlyos hiba volt őt egy ostoba bábunak, egy olcsó bérgyilkosnak tekinteni. Von Mackensen, az a szégyentelen kövér disznó, aki Rómában illegeti magát, mint a Reich nagykövete, csak kihasználta őt, ez már világos volt előtte. Ha Heinz tisztességes volna, akkor együtt fogadnák a Reichsführer köszönetét, talán még maga Hitler is kifejezné elismerését. Feltéve ha életben maradna, egy ilyen jelentős tudás birtokában, hiszen senki nem emlékezne egy Wilheilm Zugel nevű egyszerű hivatalnokra. Ha ellenben Heinz áruló… azt meg sosem tudná bebizonyítani. Érdemes tehát végrehajtani az ugrást, és a lehető legtöbbet kihozni az ügyből. Már máskor is ölt, ami az ügyintézés szokásos módjának számított, és bizonyos pillanataiban még élvezte is. Kiontott vér szegélyezte útját Itáliától Svájcig, s a visszatérés lehetőségét felégette maga mögött.

Németország egyre veszélyesebbé vált, sokkal inkább, mint a másik két ország. De ha az embernek kétszázezer dollár van a zsebében, bárhová mehet, akár Amerikába is. Ez az az összeg, amit a Reich fizetett volna annak az ostoba Volpénak. Ha annyit ér a könyv, akkor annyit is fog kérni érte. Egyszerűen megzsarol majd valakit valamivel, ami elképesztően értékes az illető számára, olyannyira, hogy még az emberi életeknél is többre tartja. Hibázott, már a kezdetektől egyedül kellett volna cselekednie, úgy legalább kevesebb bosszúságban lett volna része. Már közelgett a vacsoraidő, s ez volt a legkedvezőbb pillanat.

Megnyitotta a zuhanyt, teljes erővel folyatta a vizet. A hideget engedte meg, hogy nehogy véletlenül elfogyjon közben a meleg víz. A német hatékonyság igazi legenda volt, s két nappal azelőttig még ő maga is hitt benne. Levetkőzött, majd egy törülközőt csavart a dereka köré. Ha valaki meglepi, még mindig mondhatja azt, hogy elfogyott a meleg víz, miközben mosakodott. Lesétált a szolgálati lépcsőn, a szembejövő szobalány rámosolygott, mikor meglátta szinte teljesen meztelenül. Majd máskor, kislány, most nem lehet.

Ekkor következett a legveszélyesebb rész. Kis Beretta M35-ösét a törülközője alá rejtette, ha netán rajtakapják, arra használja majd, hogy halántékon lője vele magát. Heinz szobájának ajtaja be volt hajtva, és halvány fény szűrődött ki rajta. Erre nem számított, miért nem a tiszti szobában dohányzik a többiekkel? Hacsak nem úgy távozott, hogy nem zárta be az ajtót és égve hagyta a villanyt. Lassan közelebb lopódzott, közben már a hidegtől is borzongott, főleg csupasz lábai fáztak a hűvös kőpadlón. Az ajtóhoz hajolt, odabentről papírok zörgését hallotta. Belesett a résen, és meglátta Heinzet, aki az ajtó felé fordulva ült, s az asztali lámpa fényénél papírokat olvasgatott. Ide észrevétlenül nem tud bejutni. Mentő tervre lenne szükség, de ilyesmivel nem készült. Mosolygott, ahogy letekerte magáról a törülközőt és belecsavarta a Berettát, majd úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül, határozott léptekkel bemasírozott a szobába.

Hermann Heinz felemelte fejét a zajra, és tágra meredt szemmel nézett rá. Egy ruhátlan, látványos testi adottságokkal megáldott férfi közelített felé. A füle tövéig vörösödött és kiszáradt a szája. Amint a férfi megkerülte az asztalt, és csupán egy lépésre tőle megállt, felismerte benne a főhadnagyot, aki átadta neki a könyvet. De ekkor a férfi már két keze között tartotta a fejét. Még egy futó gondolatra sem maradt ideje, a nyakcsigolyája azonnal eltört, s ő az örök sötétségbe hullott.

Zugel feltúrta az íróasztal fiókját, bízott benne, hogy szerencséje lesz. Majd körülnézett: ha a könyv még a szobában van, akkor csakis biztos helyen, a páncélszekrényben lehet. Rögtön rátalált, egy függöny mögé rejtették el hanyagul a kombinációs zárral ellátott öreg Gerlich széfet. Nem tűnt nehéz feladatnak felnyitni, de izzadt a tenyere, és nem volt túl sok ideje. Szíve olyan hevesen vert, hogy attól nem hallhatta az apró kattanást, mely az értő fül számára a kombinációváltást jelzi. Az órájára pillantott: csupán két perc telt el azóta, hogy belépett a szobába. Próbált megnyugodni, megtörölgette a kezét és ismét a páncélszekrény hűvös fémjéhez tapasztotta a fülét. Bár nem kulcs nyitotta a zárat, a három fém fog a szú percegésére emlékeztető hangon, szép sorban, egyik a másik után a helyére illeszkedett. Zugel elcsavarta a fogantyút, s a páncélszekrény kinyílt. Odabent meglátta a táskáját, a könyv is benne volt még. Visszament az íróasztalhoz, a Berettát Heinz kezébe tette, és miután alaposan körbecsavarta a törülközővel, meghúzta a ravaszt. A frottír anyag kellőképp tompította a lövés zaját. Majd kigombolta a halott férfi nadrágját, és nagy küszködve előhúzta a hímtagját. Egy alaposabb vizsgálat nyomán a törvényszéki orvosnak támadhat majd némi kételye, de a botrány elkerülése végett a halál okaként úgyis az öngyilkosságot fogadják majd el.

Senki nem látta visszamenni a szobájába. Elzárta a zuhanyt és felöltözködött. A bőröndje készen állt, már csak az iratkötegre várt. A főlépcsőn sétált le, higgadtan cigarettázva. A földszinti terem teli volt emberekkel, akik mind a vacsorára vártak. A szolgálatban lévő őrszemet, akinek mindenki parancsszavakat osztogatott, utasította, hogy azonnal hozza elő a kocsiját. Kilépett a kastély épületéből és várt: ha valami bajnak kell történnie, arra ez a megfelelő pillanat. Hirtelen két fénycsóva tűnt fel. Egy katona a Schutzstaffel tizedesi hajtókával ellátott egyenruhájában kiszállt a kocsijából, a motort begyújtva hagyva. Miközben távolodott, Zugel még egy utolsó pillantást vetett a visszapillantó tükörben a kastélyra, győzelmi ábrándjaira.