Rómától Livornóig
1487. augusztus 8., szerda, és az azt követő napok

Egy rozoga kordéval zörögtek végig a városon, ugyanis a Teverén hajózókat sokkal szigorúbb ellenőrzésnek vetették alá, mint azelőtt. Féltek attól, hogy netán felismerik őket, négy óriás batyu, három ember és egy kocsis nemigen maradhat észrevétlen, még ha a csomagokat alaposan be is takargatták halasládákkal és zöldségeszsákokkal. A távozó ember mindig érdeklődést keltett abban a városban, mely hajdan volt ragyogását próbálta visszaszerezni, bár a Colosseum falai közt még mindig farkasok és rókák csatangoltak. A kereskedők szekerei közé vegyülve, akik, boltjuk nem lévén, hajóról hajóra járva kínálták a legénységnek idénygyümölcseiket, a via Portuense irányába tartottak, földeken, gyümölcsösökön, tanyákon és romokon haladtak keresztül, míg el nem jutottak az egykori császári kikötő maradványaihoz. Ferruccio rögtön felismerte a hajót. A Santa Marta a Traianus korából még megmaradt egyik utolsó rakodóparthoz volt kikötve. A találkozás a kapitánnyal szívélyesen zajlott, bár igencsak aggódott az indulás miatt. Rengeteg katona nyüzsgött a kikötő környékén, és a söntésekben veszedelmes alakokról, s a fejükre kitűzött vérdíjról sustorogtak.

– Remélem, nem kegyelmetekről van szó – jegyezte meg a kapitány.

– Mi nem vagyunk ilyen fontos személyek. Bár a pénzünk biztosan jól jönne egynémely zsebmetszőnek. Azok a valakik viszont nem tudják, ki is vagyok én valójában – mondta Ferruccio, és kardja markolatára csapott.

A kapitány komolyra váltott.

– Megvan a magam becsülete, és az embereim az életükkel felelnek előttem.

Az evezők a vízbe csaptak, és a Santa Maria kifutott a kikötőből; hamar a nyílt vízre értek, a lágyan lengedező sirokkó is segítette a haladást. A tengert csak néhány apró hullám fodrozta, bár a nyugat felől tornyosuló fellegek vihar közeledtét is jelezhették. Ha a szél délnyugatira vált, minél előbb biztos kikötőhelyre kell érniük.

A nap már a horizontra ért, olybá tűnt, mintha a tenger víztükrére telepedett volna. A partból már csak egy torony látszott a távolban. Giovanni a hajófar magas mellvédjének támaszkodott; Leonóra odalépett hozzá és belékarolt. Sokáig némán álltak ott, és Ferruccio hagyta őket, hadd maradjanak kettesben. Hagyta, hadd búcsúzzanak attól, amit most a hátuk mögött hagynak, mindentől, ami él és ami már nincs többé, minden aggodalomtól és reménységtől. Ő, aki elviszi őket innét, a kiéhezett nőstény farkas torkából, mindkettőjüket szívből szerette, és nem érzett féltékenységet, csak szeretetet, amikor Leonóra Giovanni vállára hajtotta fejét.

A kapuőrök próbálták feltartóztatni, de az útjába állni nem mertek. Borgia bíboros berontott Ince pápa hálószobájába, aki még az ágyában pihent. Hajnalodott, a reggeli áldást még el sem énekelték.

– Megszökött! – kiáltotta.

A leány, aki szintén a szobában tartózkodott, felkiáltott, és ahogy volt, meztelenül kiugrott az ágyból, menekülő utat keresve. A bíboros megpróbált a fenekébe rúgni, miközben a baldachinos ágy felé viharzott. Ince pápa a szemét meresztgette, még fel sem fogta, hogy mi történik körülötte és hogy ki áll előtte. Ösztönösen egészen a szeméig húzta fel takaróját védekezésképpen. Rodrigo egy arasznyi közelségből meredt rá.

– Rodrigo! Te vagy az? Mégis, ki szökött el?

– A gróf! Az az átkozott elmenekült egy hajó fedélzetén.

A leány tovább kiabált, s közben az egyik függönnyel próbálta takargatni magát. A bíboros odalépett hozzá, az arcát az ujjai közé fogta, és addig csípte, míg fájdalmat nem okozott vele.

– Fogd a ruháidat és távozz innét!

Lassan mondta ki e szavakat, a leány szinte érezte magán a leheletét. Végül kiszabadult a bíboros kezei közül és négykézláb kutatott a ruhái után. Ezúttal, kifelé menet már nem tudta kikerülni a bíboros rúgását. Közben Ince pápa beburkolózott zöld brokátköntösébe.

– Honnan szereztél tudomást erről? Biztos a hír?

– Az én kémeim soha nem tévednek, az életükbe kerülne. Egy Livorno felé tartó hajóra szálltak fel.

– Nekünk nincsenek hajóink, Rodrigo, nem tudunk a nyomába eredni.

– Tudom. Ez egy újabb gond, mellyel szembe kell majd néznünk. Az egyház szegénysége sértő az Isten dicsőségére nézve. A pénz meglenne rá, Giovanni, csak el kell érte menni. De előbb rendeznünk kell a számlánkat Mirandola gróffal, ellenkező esetben minden hiábavaló.

– De mégis hogyan érhetnénk utol?

– A tenger felől biztosan nem, de a szárazföldről sikerülhet. Holtan akarom látni, és hogy Isten kezét fogja, vagy egy hóhérét, engem nem érdekel. Ez az egyetlen akadály, ami még az utamba állhat!

Ince összevont szemöldökkel hallgatta.

– Személyes kérdést csinálsz az ügyből. Pico az egész egyházzal szegült szembe.

– Azaz mi kettőnkkel. Nos, emiatt személyes az ügy. Azt hiszem, eljött a pillanat, hogy értesítsd a fiadat.

– Franceschettót?

– Igazad van, többen is vannak, de én rá gondoltam. Kínálj neki bármit, akár Róma kormányzóságát is! Amennyiben sikerül elfognia vagy megölnie Giovanni Picót.

Földrögök, verejték, por és sár, kiáltozás, patkók kopogása. Csillogó sisakok elöl, fényezett bőr hátul, a nyereghez erősített kardok és lándzsák, íjak és szerszámíjak a hátra vetve. Ötven lovast sikerült verbuválnia Franceschetto Cibónak alig egy nap alatt. A hajnal első fényeivel indultak, a Nap még meg fel sem tűnt a horizonton. A pápa fia lovagolt az élen a többiek előtt, oldalán egy lovassal, kezében a Cibók zászlajával, és az iramot diktálta. Ő volt az egyetlen, aki nyakvédő páncélt viselt és csőrös sisakot, bár felhúzott sisakrostéllyal. Elsőként ő lovagolt át a falvakon, a megművelt földeken, tanyákon és malmokon; a népek fejet hajtottak előttük, üdvözölték őket, majd káromkodtak és átkozódtak, amint elhaladtak.

A Santa Marta, melyet üldöztek, először Livornóban állt meg, a Mediciek építtette új kikötőben. Innentől kezdve a széltől függően előnyre tehettek szert, de le is maradhattak. Túl erős szél vagy szélcsend esetén a hajó kénytelen lassabban haladni, és ez esetben a katonák előbb érnek oda. Franceschettót, amennyiben sikerrel véghezviszi a vállalkozást, Róma kormányzójává nevezik ki, így ígérte az apja. Nem kívánta veszni hagyni a lehetőséget, és így bosszút állhat Benivieni, a gróf szodomita barátjának szökéséért is.

Civitavecchiánál váltottak először lovat. A Santa Marta enyhe ellenszélben hajózott Ladispoli magasságában, és a nyílt vízen erősebb szeleket keresett. A pápai jelvényeket viselő sereg, a végsőkig hajtva a lovakat Capalbio postaállomására ért, mely Giovan Battista Orsini birtokához tartozott, akinek a családja nyíltan ellenezte VIII. Ince megválasztását. A kormányzó, aki erős, kitűnően felfegyverzett katonai különítménnyel rendelkezett, nem volt hajlandó lovakat adni, így hát Franceschetto kénytelen volt pihenőt elrendelni magának, az embereinek és az állatoknak. A Santa Marta már harmadik napja hajózott délnyugati széllel és egészen estig folyamatos hátszelet kapott, de akkor a tenger haragossá vált, és hirtelen hatalmas vízözön zúdult rájuk. Bevonták a vitorlákat, és evezve hajóztak Giannutri szigetéig. Az augusztusi égbolton villámok cikáztak, és olyan sűrűn csapódtak a vízbe, hogy távolról úgy tűnt, mintha egy hatalmas aranyozott kapu tárulna fel s zárulna be újra és újra egy tébolyult tengeri istenség parancsára. Egy kisebb gálya, mely mintha őket követte volna a távolban, a toscanai sziget keleti partjainál a sziklákhoz csapódott.

– Kalózok lehetnek – jelentette ki megvetően a Santa Marta parancsnoka.

Franceschetto végül csak Orbetellónál tudta lovait lecserélni, de igen magas árért: a gyengécske Sienai Köztársaságnak nem voltak ellenfelei, sem szövetségesei. A Santa Marta megkerülte a Liliom-szigetet. A lovasok ezalatt a Castiglione mögötti mocsaras területen próbáltak átevickélni. Kénytelenek voltak a part felé kerülni, ezzel értékes időt vesztegetve és tovább fárasztva a lovakat. Egy homokdűne tetejéről Franceschetto meglátta a horizonton a keresztvitorlás hajót. Amikor a Santa Marta árbocán a pápai lobogóval elhajózott Elba szigete és Piombino partjai közt, mely az Appiánik birtokához tartozott, a Rivellino-erőd felől három díszlövést adtak le. IV. Jakabnak, Piombino urának mindenütt voltak ellenségei, kivéve Rómában. Amint a szirtfokot elhagyták, tartósan erős szélbe jutottak, az evezőket is bevonhatták. A hajó úgy szelte a hullámokat, mintha egy kéz vezette volna, és a tenger jóakarata jeléül még egy csapat delfint is küldött, melyek a hajóorr előtt néhány méterrel ugráltak fel a vízből villámgyorsan, mégis kecsesen. Leonórát mosolyra fakasztotta a látvány, és közben egyre csak Ferruccióról Giovannira kapta a tekintetét, boldog volt, ha derűs arcukra nézhetett.

A lovasok visszatértek a dombok közé, miután kikerülték az Appianik birtokait, majd újra a part felé kezdtek ereszkedni, de nem sokkal San Vincenzo után csapdába estek. Kettejüket szerszámíjjal leterítették az ágak közül. Franceschetto úgy rendelkezett, hogy azonnal szálljanak le a nyeregből; a katonák körbeálltak, úgy várták a támadást. Az útonállók vagy (iherardesca emberei közül inkább az Utóbbiakat választotta volna, akik bizonyosan továbbengedték volna őket néhány aranyforint fejében, mellyel bőven el volt látva. Egészen estig vártak, amikor is kezdetlegesen felfegyverzett, de nagyszámú embersereg tört rájuk mindenfelől. A katonai képzettség és a hosszú kardok fölébe kerekedtek a vasvilláknak és a dorongoknak, s amikor a csata véget ért, Franceschetto több mint húsz bandita holttestét számolta össze az összecsapás színhelyén, saját emberei közül négyen estek el. A sebesülteket kardélre hányták elrettentésképpen, köztük azt is, aki a vezérüknek tűnt, őt fejsze sebesítette meg és már képtelen volt megmozdulni. Hajnaltájt ismét útra keltek, miközben a Santa Marta Livorno kikötője felé fordította az orrát.