Róma
1487. április 15., húsvétvasárnap

Még csak a hajnal első fényei derengtek, amikor Róma utcáit és sikátorait már ellepték az emberek tömegei. Csendben sétáltak, párban vagy csoportosan, a legközelebbi templom felé, hogy jelen lehessenek a kapuk megnyitásánál. Minden kápolnában és bazilikában leemelték talapzatukról, és a baldachinra állították a Krisztus-szobrokat, készen arra, hogy diadalmenetben körbehordozzák. A feladatra kiválasztott férfiak azután a vállukra emelték a szobrot tartó baldachint, majd kiléptek a templomból, és a körmenet elindult. Elöl haladtak a ministránsok, kezükben tömjénezővel, mögöttük szerzetesek, barátok, papok, apácák és a legvégén a hívek. A fehérbe öltözött papok csendesen mormolták hálaadó szavaikat Krisztus szobra előtt állva.

Amint véget ért a körmenet, az emberek visszatértek otthonaikba. Aki tehette, rántottát sütött báránybelsőséggel, egyéb hússal, vagy legalább megfőzött magának egy szentelt tojást. Délben felzúgtak a harangok, hírt adva Krisztus feltámadásáról. Az emberek újra a templomokba vonultak, hogy részt vegyenek a szentmisén. Senki nem maradhatott távol, aznap mindenki számára kötelező volt Krisztus testét magához vennie. Aki ezt elmulasztotta, halálos bűnt követett el, s következésképpen az örök pokol kínjai vártak rá. A fegyveres pápai testőrök mintha csak azért ácsorogtak volna az utcasarkokon, hogy emlékeztessenek e parancs tiszteletben tartására.

De ahhoz túl sokan voltak, hogy csupán a közrendre felügyeljenek. Ferrucciónak igaza volt, sok minden megváltozott Rómában. Giovanni kénytelen-kelletlen lassan sétált előre, ugyanis egy idős szolgálóasszonyt vezetett karon fogva. Ferruccio határozottan rendelkezett.

– Tudom, nem akadályozhatom meg, hogy Margheritával találkozz, amennyiben valóban megtaláljátok egymást. De legalább vigyél magaddal egy szolgálót! Egy nemesember, aki egymagában megy a templomba húsvét napján, több mint furcsa, ha nem kimondottan gyanús. Kettesben nem keltetek majd feltűnést.

Az asszonyt kicsinosították és a korához illő ünnepi ruhába öltöztették. Azt az utasítást kapta, hogy mindenben engedelmeskedjék Giovanninak, aki, tudomása szerint, egy kereskedőember volt, Ferruccio barátja, akit majd a fiának gondolnak az emberek.

Április harmadik vasárnapja volt aznap, és a Szent Péter-bazilikától számolva a harmadik templom a Sassia temploma volt, ahol a legutóbb is találkoztak. Az asszony halkan panaszkodott Giovanni gyors járására, mellyel nehezen tartotta a lépést, fájó csípője és cipője miatt, melynek bizony nem szokott a viseléséhez. A gróf, aki már így is szenvedett a lassú menettől, még szorosabban karolt belé, és cseppet sem haladt lassabban.

De a Portó dei Travertini, a kis folyami kikötő magasságában, szemben az impozáns Palazzo Salviati épületével, Giovanni kénytelen volt megállni a bástya felé hömpölygő emberáradat előtt. Leültette az idős szolgálót és közelebb húzódott. Csaknem magával sodorta egy kordé, két megtermett férfi húzta, rajta három letakart fejű nő állt, és egy csapat katona haladt a nyomukban. Egy lovas katona ostorával próbálta távol tartani a tömeget. Giovanni utat tört magának, kihajolt a bástyáról, és a folyóhoz vezető lejtő alján, ott, ahol a bárkák sorakoztak, meglátott három kész farakást. Máglya! Rómában, húsvét vasárnapján! A három nőt a férfiak a vállukra emelték az emberek gúnyos hahotázása közepette. Egy szerzetes lépett oda melléjük és eléjük tartotta a keresztet.

– Lásd hát! A bűn leányai most végre elnyerik méltó büntetésüket.

– De hát az Istenért, mit tettek? És épp ma…

– Hallgass, Isten nevét hiába ne vedd! Látszik, hogy külföldről érkeztél. Nem érted? Boszorkányok ők, akik bűnösnek vallották magukat. Megcsókolták a sátán hátsó felét!

A szerzetes egyre hangosabban kiabált, hogy hangja eljusson mindenkihez.

– Hamarosan a pokol tüzében égnek majd, ahol bujaságuk végre békére lelhet. Jaj nektek, bűnösöknek! Süssétek le szemeteket! És köszönjétek meg a mi Szent Atyánknak, hogy elrendelte fejük letakarását! Tekintetük akár hamuvá is porlaszthatna benneteket! Térdre hát, te is, külföldi! Most pedig tegyetek felajánlást vétkeitekért, hacsak nem mint ezen átkozottak cinkostársai jöttetek ide!

Giovanni kénytelen volt letérdelni a többiekkel együtt és megvárni, hogy a testvér végezzen az adománygyűjtéssel, és csak azután távozhatott onnét. Miközben a régi városrész felé sétált az asszonnyal, érezte az égett hús feléjük áramló szagát. A Sassia-templom előtt megkérte a szolgálót, hogy maradjon odakint, és ne mozduljon a széles lépcsősorról. A templom zsúfolásig megtelt emberekkel, Giovanni a jobb oldali kápolnák felé kerülve próbált előrébb jutni. Neki kellett észrevennie Margheritát, mert így, szakállasan és fekete hajjal többé már nem az az ember volt, akit egykor megismert. Miközben tekintetével kereste, azon tűnődött, vajon a külseje nem változtatja-e meg Margherita érzéseit, de azonnal elhessegette e képtelen gondolatot. Az idő telt, és az emberek közben már térdre ereszkedtek Krisztus teste előtt, készen arra, hogy ostya formájában magukhoz vegyék. Giovanni is megállt és arra gondolt, hogy a kenyértörés és a bor elfogyasztása, az emberek közötti testvériség jelképe milyen szörnyű áldozati rítussá vált. Egyetlen anya sem engedné, hogy bárki is eleméssze gyermekét, de nem így a hadseregek, a háború és az apokalipszis Istene. Azután a tojás megszentelésének pillanata következett, és ez végre mosolyt csalt arcára. E rítus az Anya tiszteletére zajlott, és már a kezdeti vallási szertartásoknál is a termékenység csodáját, a természet megújulását jelképezte. A mise immár a vége felé közeledett; Giovanni kétségbeesett. Az emberek már kifelé áramoltak a templomból, ő pedig elővigyázatlanul a kapuba állt, és az asszonyokat fürkészte. Ekkor egy kéz nehezedett a vállára, mire összerezzent.

– Nem hagyhattalak egyedül eljönni. Tudom, hol van – mondta Ferruccio komoly hangon.

– Él? Jól van?

– Igen, de nem fogsz örülni.

A két férfi néhány lépés távolságból követte az öreg szolgálót, aki komótosan, rózsafüzért morzsolva sétált.

– Kora reggel elmentem Mariotto de' Medici házához.

– De hát miért? És ha valaki felismert volna?

– Senki nem ismer itt engem, másrészt van egy régi jó cimborám, aki az ő szolgálatában áll. Bocsáss meg, Giovanni, de az a levél nyugtalanított engem.

– No, és mit tudtál meg?

– E hónap első napjaiban, nem tudni, hogy saját akaratából-e vagy sem, Margheritát a Szent Sixtus-kolostorba vitték, a Szent Domonkos-rendi apácákhoz. Úgy mondták, hogy kora reggel történt, nyilvánvalóan lopva igyekeztek bonyolítani az indulást.

Giovanni némán állt és a földet bámulta.

– Azt hiszem, most már túlságosan nehéz és veszélyes lenne találkoznotok.

Mirandola gróf nem hagyta, hogy mondandója végére érjen, gondolatai szárnyra kaptak, s Ferruccio utolsó szavait közönyösen engedte el füle mellett.

– A levele még március vége előtt jutott el hozzám, tehát Margherita akkor írta, amikor még otthon volt. Ó, Istenem, Ferruccio!

Lovas katonák ügettek el mellettük, s közben az arra haladókat figyelték. Rongyos gyerekek egy csoportja futott a nyomukban nagy lármával. Az emberek kitértek az útjukból, mindenki tudta jól a szíve mélyén, hogy van valami rejtegetnivalója, ha nem is a lovasok, hanem az Isten tekintete elől. És tartottak tőle, hogy vétkük az arcukra van írva, s a pápa katonái ezt észrevehetik.

– Giovanni, remélem, nem arra gondolsz…

– Muszáj, Ferruccio! Kérlek, segíts! Látnom kell, talán még megmenthetem, és magammal vihetem. Mennyi pénz maradt nálad?

– A börtönkapitány kétszáz aranyforintba került. Háromszázat kért ugyan, de én a dupláját hoztam magammal.

– Tehát akkor maradt még, nincs szükség rá, hogy újabb összeget vegyünk magunkhoz. Talán elég lesz. Mennyit kóstál egy rendfőnöknő, Ferruccio?

– Ó, Giovanni, nem tudom. Mindenféle-fajta embert lefizettem már, egynémely nemesasszonyt is, de egy apácát!

Ferruccio a fejét csóválta.

– Persze – folytatta –, kétszáz aranyforintért, úgy hiszem, még egy apáca is hagyná, hogy szabadon bujálkodj a kedvedre való szűzleány novíciával. Giovanni egy nagyot csapott a hátára.

– Én magam is úgy gondolom.

– Fura egy szerzet vagy, Giovanni. Amikor filozófiáról beszélsz, olybá tűnik, mintha ezeresztendőnyi tudás lenne a fejedben. Ellenben amikor Margherita kerül szóba, olyan leszel, mint egy kisdiák, aki a nők szoknyája után futkos, legyen akár ifjú leány vagy fogatlan vénasszony az illető.

– Szenvedély nélkül sem az isteni elvet nem fedeztem volna fel, sem a szeretetet, Ferruccio. A szenvedély a szél, mely az értelem vitorláját dagasztja, szél nélkül még a vitorla is lelohadna. És a tenger közepén hánykolódna az ember, kiszolgáltatva a hullámoknak, a teljes reménytelenségben.

– Íme, csakhogy visszatért a filozófus! Mondd hát, mit kívánsz tőlem, mit tegyek, barátom?

– A harcászati szakértő és a nagy vesztegető te vagy. Dolgozd ki a tervet, és szabadítsuk ki Margheritát!

– Előbb Girolamót, azután Margheritát. Ha rajtad múlna, Róma kolostorai és börtönei mind üresen konganának.