Prato
1938. október 27., szerda

Benito Mussolini hangja tovább recsegett a rádióból: – Bajtársak! Teljességgel haszontalan, hogy a politikusok egyre azon fáradozzanak, hogy megmentsék Versailles-t. Európa, melyet Versailles-ban hívtak létre, földrajzi és történelmi szempontból rendkívül ostoba módon, nos, ez az Európa most haldoklik. A sorsa ezen a héten dől el. Most végre megszülethet az új Európa, a mindenki számára igazságos, a népek közti megbékélés Európája. Fekete Ingesek! Mi, a fasizmus liktorai, ezért az új Európáért dolgozunk.

A tapsorkán úgy tűnt, sosem ér véget, így hát Zanna kihasználta az alkalmat, hogy kimenjen a konyhába egy pohár borért. Amikor visszatért a készülékhez, a beszéd feletti ováció még mindig tartott. Majd, amint vége lett, madárdal jelezte az új műsor kezdetét.

– Most pedig fogadják szeretettel a hatalmas olasz sikert: Tornerai, Dino Olivieri mestertől, Galliano Masini előadásában.

Zanna lejjebb vette a hangerőt, ki nem állhatta a negédes olasz slágereket. Megvakarta feje búbját, s visszament a konyhába, ahol Morso épp rajzolgatott. Az a böhöm nagy medve képtelen volt bármilyen beszélgetésben részt venni, de ceruzájával olyan képeket varázsolt a papírra, hogy azok fotónak is beillettek volna, olyan élethűen sikerültek. – Mit csinálsz?

Morso úgy somolygott, akár egy büszke nebuló a tanítónő előtt állva.

– Ez itt a ház, körülötte a fák, a kocsi és az út. És itt, az ablak mögött állsz te és engem nézel.

– Mutasd csak!

Igen, valóban ő az, az alak az ablaknál, aki figyeli a rajzoló kezet, keskeny arcával és szőke loboncával; ki érti, vajon hogy sikerülhet ilyen élethűen visszaadnia a vonásait két ceruzavonallal? – Tényleg nagyon ügyes vagy.

– Köszönöm – felelte Morso és folytatta a rajzolást.

Zanna nem tudta, mit mondjon. Beszélni akart, végre valami másra gondolni, de ez Morsóval igen nehéz vállalkozásnak bizonyult.

– Én ezt a Musolini-szónoklatot már hallottam. Szerintem egy korábbi beszédje lehet.

– Mussolini jó ember, neki köszönhetem, hogy tanulhattam – szólt Morso, anélkül, hogy felnézett volna a papírról.

– Persze, hogy jó ember, nem is őt kritizáltam. Csak úgy mondtam. Az a helyzet, hogy fáradok. Már egy hete tartjuk itt ezt a fickót, s nem tetszik nekem a dolog.

– Hat napja.

– Ugyan, egy hét vagy hat nap, nem teljesen mindegy? Zugel miért nem határozza el magát végre, miért nem mondja meg, hogy mit tegyünk vele?

– Talán még ő maga sem tudja.

– Ezzel most igazán sokat segítettél, mondhatom. Mindjárt fogom magam és kinyírom.

– Ahogy akarod. Ha kell, segítek.

– Persze, hogy kell. Miért, mit gondoltál? Hogy egyedül csinálom? Csöndet! Megint a Duce beszél!

Zanna visszaszaladt a nappaliba, hogy feljebb tekerje a hangerőt, de hiába. Próbálta pontosabban beállítani a frekvenciát, de feltehetőleg a rádió volt hibás. Miután két nagy ütést mért az oldalára, végre újra felhangzott a fasiszta vezér hangja, de a beszéd már a vége felé járt.

– Nekünk nem pusztán védszövetséget kell létrehoznunk. Nem is lenne rá szükség, hiszen senki nem akarja megtámadni a totalitárius államokat. Olyan szövetségre kívánunk lépni, mellyel átrajzolhatjuk a világ földrajzi térképét.

– Én jó voltam földrajzból.

Zanna a társára nézett és a fejét csóválta. Erős, mint egy bika, de épp úgy gondolkodik, mint egy igavonó barom. Piszkálni kezdte.

– Gyerünk, Morso, rajzolj egy meztelen nőt!

Morso a haja vonaláig elvörösödött, bár erősen kopaszodott.

– Nem, meztelen nőt, azt nem.

– Akkor mutasd meg, hogy tudod mozgatni a füleidet!

Még hónapokkal azelőtt a moziban láttak egy vígjátékot Stanlióval és Ollióval. Amikor kijöttek a filmről, Morso megmutatta neki, hogy ő is képes úgy mozgatni a füleit, mint a páros soványabbik tagja. Most elvigyorodott, majd legyezni kezdett a füleivel.

– Ügyes – dicsérte meg Zanna.

De továbbra is halálosan unta magát, úgy döntött hát, hogy megnézi a rabot. Fogta a pisztolyát és lement a pincébe. Volpe meg volt kötözve, és nem is tűnt olyasvalakinek, aki meglepetést képes okozni, de az óvatosság sosem árt. Ha karriert akar építeni az OVRA kötelékein belül, be kell bizonyítania, hogy megbízható; bármiféle hibát követne is el a német bajtársakkal szemben, azzal minden lehetőségét romba döntené. Eltekerte a villanykapcsolót, mire a plafonról csupasz vezetéken lógó villanykörte gyenge fénnyel felvillant.

– Hé, te, állj fel!

Giovanni Volpe egy falból kiálló vasrúdhoz volt odakötözve. A vaskos láncoktól csak nehezen tudott végigfeküdni az öreg, egérrágta matracon. Nem mozdult.

– Hé, te, azt mondtam, hogy állj fel!

Fenyegető szavaira közönyös hang felelt.

– Mert egyébként mit csinálsz? Megölsz?

Zanna kellő távolságból figyelte.

– Néha ellenőriznem kell, hogy élsz-e még. Nem az én kezemben van a döntés.

– Pontosan. Te csak a végrehajtó vagy, a nagy bajtárs lakája. Hogyan is feleltél neki? Ja, igen, parancsára, Herr Zugel!

Giovanni náci üdvözlésre emelte jobb karját, megcsörgetve a láncát. Zanna érezte, hogy elborítja az indulat, s megmarkolta a pisztolyát. Ekkor teljesen váratlan esemény történt. Giovanni felugrott, hogy rávesse magát, pedig tudta, hogy túl messze van ahhoz, hogy el is érje. Zanna megrémült, és azonnal a melkasára célzott. Giovanni felüvöltött, de nem fájdalmában. Győzedelmes kiáltás volt ez, mintha éppen megnyerte volna a végső csatát. Majd feje előrehanyatlott, és teste nagyot rándult. Zanna újra lőtt, most a fejére célzott. A vörös hajszálak közül sötétpiros vér buggyant elő. A 22 kaliberes lövedék átütötte a koponyáját, de nem roncsolta szét. Zanna hátrálni kezdett, majd sarkon fordult és felrohant a lépcsőn. Reszketett, alig kapott levegőt.

Morso felnézett, de nem mondott semmit, csak rajzolt tovább.

– Morso, figyelj ide – nehezen tudott csak megszólalni –, nagy baromságot csináltam. Megöltem Volpét, de nem szántszándékkal tettem.

– Azt tényleg nagyon rosszul tetted. Meg kellett volna várnod Zugel utasítását. Aztán együtt végeztünk volna vele.

Úgy felelt neki, hogy még a fejét sem emelte fel a rajzolásból, mintha őt egyáltalán nem is érintené az ügy.

– Jézusom, Morso! Ezt én magam is tudom! De most meg kell szabadulnunk a holttesttől. És úgy, hogy ne találja meg senki.

– És mit mondunk majd Zugelnek?

– Nem tudom! Csak azt tudom, hogy senki nem találhat rá.

– Biztos vagy benne, hogy meghalt?

Zanna lelki szemei előtt megjelent a sötét folt Volpe hajában.

– Biztos vagyok benne, a szentségit! Hová vigyük?

– Miért vinnénk el? A pincében is eláshatjuk. Morso közben egyre csak rajzolt. Egyszerű elméje mégis a megfelelő ötlettel szolgált.

– Zseni vagy, Morso!

– Én csak segíteni akarok neked. Már úgyis majdnem befejeztem a rajzot. Nézd csak, lerajzoltam a pincét is, benne azzal az alakkal ott lenn. Tetszik?

Zanna borzongva szemlélte, milyen mérnöki pontosságai rajzolta le társa a megláncolt Volpét. Árnyékolással még a haja vörösét is vissza tudta adni. Kitépte a kezéből a papírt és apró darabokra szaggatta.

– A rajzom…

Morso az asztalon és a földön szerteszét heverő papírfecniket bámulta. Arca elborult. Feldúlt tekintetéből azután eltűnt a mélységes szomorúság, helyette vak gyűlölet szikrázott fel a szemeiben.

– Ezt nem kellett volna – szólt fátyolos hangon.

– Ostoba vadállat! Gondolj bele, ha valaki megtalálta volna a rajzodat! Inkább segíts!

– Ezt nem kellett volna – ismételte meg Morso, felállt a székről, és fenyegető tekintettel közeledett Zanna felé.

– Mit csinálsz, te esztelen barom? Engedd le a kezedet!

De már túl késő volt, Morso hatalmas kezei, mint két fogó, a nyaka köré zárultak. Zanna kiáltani próbált, de a szorítástól nem kapott levegőt. Morso szemeiben az őrület tüzét látta lobogni, és megértette, hogy nem maradt más választása. A Berretta csövét a hasához emelte és beleeresztette az utolsó töltényt. A kezek egy pillanatig még a nyakát szorították, és érezte, hogy rögtön elveszíti az eszméletét. De a szorítás enyhült, és Morso meglepett arccal zuhant a földre.

Zanna lassan magához tért, köhögve és szédelegve támolygott ki a lakásból. Beszállt a kocsijába, beindította a motort, mely nyomban felzúgott, és a Balilla nekilódult a köves úton, nagy porfelhőt kavarva maga mögött. Egy beláthatatlan kanyarban lassítani kényszerült, így elkerülte az összeütközést az előtte haladó ökör vontatta szekérrel. A parasztember épp a leborult száraz szalmát rakta fel a kocsira. Zanna dudált, de a férfi értetlenkedett. Erre lehúzta az ablakot, és pisztolyával utasította, hogy álljon a szekérrel az út szélére. A gépkocsi tovaszáguldott, de a férfi még időben leolvasta a rendszámtábláról a RÓMA feliratot és az azt követő öt számjegyet. Jól ismerte a számokat, a számításaihoz szüksége volt rájuk. Tekintetével követte az autót, amíg az el nem tűnt a következő kanyarban, majd megfordult és köpött egyet.