Úton Fiesole felé
1487. január 9., kedd

Már beesteledett, amikor a két lovas előtt a távolban feltűntek Fiesole lágyan hullámzó lankái. Megálltak. A lovak orrából gőzölgő pára szállt fölfelé a csípős, száraz hidegben. Alattuk Firenze városa terült el, a házak szürkeségéből messziről kimagaslott a Dóm hatalmas építménye, míg kissé arrébb a várostorony körvonalai látszottak.

A Firenzei Köztársaság, a szabadság földje volt ez. Amióta átlépték a határait, már nem kellett rejtőzködniük többé. Arezzónál elváltak útjaik, a kocsis immáron teljesítette feladatát, némaságáért öt aranydukát ütötte markát, ami bőven elegendő volt arra, hogy akár egy fogadót is nyithasson belőle. Ferruccio, ugyancsak Arezzóban, a kocsit két izmos maremmai paripára cserélte, míg Giovanni a Firenzei kapun túl várakozott. Az arezzóiakban még bizonyosan élénken élt Mirandola gróf és Margherita, a városi nagy hatalmú vámszedő feleségének szökése, így hát nem volt ajánlatos itt mutatkoznia. Még ha rövidre nyírt hajával, tüskés borostájával Giovanni Pico egészen másképp is festett, pedig csak néhány hónap telt el azóta, hogy megszökött szerelmesével. Miután elhagyták a várost, végig az Arno folyásirányát követték, és útközben ott szálltak meg, ahol éppen rájuk esteledett.

Azokban a napokban, miközben mindvégig egymás mellett lovagoltak és sok mindenről beszélgettek, Giovanni megismerhette útitársa valódi jellemét. De Mola lovag, a páncél és a fegyveres férfi álarca mögött valójában érzékeny lelket, mély vallásos és filozofikus tudást rejtegetett. Megvolt benne az erő és a becsületesség is, ami egy emberen belül ritka adottság; továbbá tanúbizonyságát adta annak is, hogy biztosan mozog még a sötét világ veszélyei közepette is. De ott, a toscanai város lenyűgöző nagyságával Szemközt állva, még napról napra növekvő ismertségének tudatában is, Giovanni nagyon magányosnak érezte magát. Finoman megsarkantyúzta lovát, mely azonnal engedelmeskedett jelzésének, miközben egyre csak szorította a rézmozsarat, melyben a Titkos Téziseit tartalmazó tekercs lapult. Ferruccio felfigyelt a mozdulatra.

– Mi a gond? Hiszen most már Firenzében vagyunk.

– Épp ez az, Ferruccio. Sikerült elmenekülnöm a pápa elől, de vajon sikerül-e Lorenzo elől is kitérnem?

– Ezt mégis hogy érti?

– Lorenzo de' Medici a barátom, ezt kegyelmed is tudja. De vajon ellen tud-e állni a kísértésnek, hogy alaposan kikérdezzen szökésem okai felől? És én, aki mélyen lekötelezve érzem magam vele szemben, vajon el tudom-e titkolni előle e könyv valódi tartalmát?

– És miért is kellene titkolni előle? Nem tudná Firenzében megszervezni azt, amit Rómában nem sikerült?

– Ilyen nyíltan szembehelyezkedni a pápával? Sosem tenne ilyet. Túl nagy árat fizetne érte, mind politikai, mind pénzügyi szempontból. E nyílt lázadás arra indíthatná a pápát, hogy Firenzébe hívja Valois-i Károlyt. Az a francia egy tartás nélküli ifjú, könnyen befolyásolható, de erős hadsereggel rendelkezik. És van még valami, ami kegyelmedet illeti, Ferruccio.

De Mola megrántotta a gyeplőt.

– Várom a magyarázatát.

– Ne vegye magára, Ferruccio! Kegyelmednek talán még több kötelessége van urával szemben, mint nekem.

– Arra gondol, hogy be kell, hogy számoljak neki a könyvéről, a tézisekről, melyekről napokon át beszélgettünk? Ezt akarja mondani?

– Igen, és még azt is hozzá kívánom tenni, hogy ezzel teljes mértékben egyet is értek.

De Mola kirántotta kardját, és a gróf torkához emelte. Giovanni érezte, hogy a kard hegye épp ott nyugszik, ahol a verőere húzódik. A kard remegett de Mola kezében, de a hangja határozottan szólt.

– Látom, nem sokra tart. Tudja, mennyiből állna nekem a vérét ontani? Elég lenne megmozdítanom kissé e darab vasat, egy határozott és pontos mozdulattal, ahogyan már annyiszor tettem, és amiért sosem kértem senki bocsánatát, még Istenét sem. Megölhetném, elföldelhetném bárhol, és magamhoz vehetnem a könyvét. A trófeával pedig felkereshetném Lorenzót, sírva mesélhetném neki, hogyan végeztek a gróf úrral a pápa pribékjei vagy valamely útonálló. Majd átadnám neki az írást, és elmesélném, miről is szól, s tízszer, százszor annyi fizetséget kapnék érte, mint amennyit kegyelmed védelméért kínált. Vajon mi tarthatna vissza ettől?

Mirandola gróf hallgatott.

– Én nem állok a tudás oly magaslatain, mint ön, gróf úr – folytatta de Mola –, de esküszöm mindazok lelkére, akiket a pokolra küldtem, hogy egyetlen utat ismerek csupán, és az a tisztesség útja! Ön feltárta előttem a szívét, és még ha csekélységnek is tűnik, többet tud rólam, mint a hatalmas Magnifico és azok a szajhák, akik mellett éjszakákon át ittam és élveztem az életet.

Ferruccio könnyed mozdulattal visszadugta súlyos kardját hüvelyébe és megsarkantyúzta lovát. Giovanni rögtön a nyomában termett.

– Ferruccio, várj!

Úgy szólította, mintha éppen gyermekkori barátja volna, vagy katonatársa, akivel egykor a csatatéren osztozott életen és halálon.

– Bocsánattal tartozom, bár nem akartalak megsérteni. Csak éppen elfogadtam, hogy neked is megvannak a magad kötelességei. Itt a kezem, fogadd el, kérlek, és azzal együtt a barátságomat!

Giovanni levette kesztyűjét, és várt, kinyújtott kézzel. Ferruccio összevonta sűrű, fekete szemöldökét, majd vonásai lassan elernyedtek, és jobb keze ujjairól egyenként húzkodva le kesztyűje ujjait, arcán széles mosollyal ragadta meg társa kezét.

– Nunc, amicus.

– Amicus es, amice.