Útközben Párizs felé
1487. augusztus 19., vasárnap
Aznap az igen katolikus lelkületű Aragóniái Ferdinánd és Kasztíliai Izabella fogadta Malaga város tiszteletnyilvánítását, miután kardélre hányatták több mint tizenötezer lakóját, akik fél évig tartó büszke ellenállás után végül megadták magukat. A kevés túlélőt rabszolgának adták el. A spanyol föld legutolsó arab erősségének bukását nem annyira a háromszoros túlerővel támadó keresztény seregeknek, hanem legfőképp Istennek és szószólójának, Francesco di Paola olasz szerzetesnek tulajdonították, aki megjövendölte győzelmüket, épp amikor már felhagyni készültek az ostrommal.
Ugyanaznap jutott el Rómába a mórok legyőzésének híre, s Rodrigo Borgia bíboros válaszüzenetében úgy rendelkezett, hogy a győzelem színhelyén emeltessék katedrális, mely a Basilica Minore megtisztelő címet kapja majd.
A Párizs felé vezető utakon a templomok ünnepre harangoztak, és büszke kongásuk kísérte a nagy csapat lovast is, akik közeledtének híre faluról falura szállt, s úgy hírlett, rablás, fosztogatás, erőszak és gyilkosság jár a nyomukban, de mindez csak a kifosztástól rettegők keltette szóbeszéd lehetett. Saint-Laurent de Mure városánál a nyomok, melyek egy lovassereg ott-táborozására utaltak – és nem is olyan rég távozhattak csak onnét –, óvatosságra intették a csapat parancsnokát, Franceschetto Cibót, aki karja határozott intésével megállította embereit és magához rendelte vezetőjét. Az emberek kimerülten rogytak a földre.
– Keress egy fogadót és tudd meg, kik jártak erre! Egyáltalán nem tetszik ez nekem.
A pisai Marzio egymagában, óvatosan végigsétált a falun. Mindent zárva talált, az utcákon csak kóbor ebekkel találkozott. Érkezésükről már itt is tudtak. Egy fogadó cégére felkeltette érdeklődését. Az ajtaját ugyan zárva találta, de odabentről hangokat hallott. Többször is kopogtatott, de senki nem nyitott ajtót. Könyörgőre fogta hát, a helyiek nyelvén szólva.
– Ouvrez! fe vous en pries.
Valaki végre leakasztotta a láncot az ajtóról, kinézett a kémlelőnyíláson, s miután meggyőződött róla, hogy egyedül van, beengedte, s rögtön bezárta az ajtót mögötte. Marzio körülnézett a helyiségben, és akkor az egyik sarokban észrevett egy férfit, akit jól ismert, egymagában ült egy asztalnál, korsóban bor állt előtte és egy pohár. Tekintete ködös volt, talán a részegségtől, de ez nem rá vallott.
– Valdo – szólította meg, miután odament hozzá.
– Marzio? – meglepettsége a bor okozta kábulattal keveredett. – Mit csinálsz te errefelé?
Marzio fogta a poharat, tartalmát egy húzásra felhajtotta és még öntött.
– Innom kell veled, hogy képes legyek mindent elmondani.
Két üveg bor kellett hozzá, hogy elmesélje a történteket. Majd Marzio hallgatta végig, miképpen halt meg Dado, és azután együtt sírtak.
– Az én bűnöm – mondta.
– Nem – felelte Valdo dühödten – a bűn csakis az uraké! Egyre csak futnak az álmaik után, eltaposva embertársaikat, őket is belekeverve őrültségeikbe. Legyen átkozott minden uraság, az öldöklő angyal hallgassa meg kérésemet és pusztítsa el őket mind, egytől egyig! Kergesse ki őket palotáikból, ragadja ki őket szajháik karjai közül, de még előbb a szemük láttára végezzen gyermekeikkel! És most eredj, Marzio, menj a gazdádhoz, mondd el neki, amit megtudtál, és kérd ki a jussodat!
Franceschetto eget verő káromkodásban tört ki, amint meghallgatta Marzio részletes beszámolóját. A genovai nemes embereire zúdította minden haragját, nagyokat rúgott beléjük, úgy állítva talpra őket, még mielőtt az egész csapatot összehívta volna.
– A Savoyák egy egész sereg katonája jár előttünk néhány mérfölddel. A gróf velük van, nekem pedig el kell fognom, mindenáron. Elébük vágunk és kelepcébe csaljuk őket. Negyvenen vagyunk. Rómában négyezer aranyforint vár benneteket: akik túlélik, szétoszthatják egymás közt. De aki hátat fordít, azt megölöm!
– És te? – kérdezte Marzióhoz fordulva. – Akarsz harcolni?
– Engedelmével, excellenciás uram, az én feladatom véget ért. Ha nincs ellenére, inkább a társammal tartanék.
– Megteheted – felelte Franceschetto.
Alighogy Marzio hátat fordított, átdöfte kardjával, s úgy szúrta keresztül a szívét, hogy a penge a mellkasát is átjárta.
– Nem mondta, melyik társával kíván tartani, az élővel avagy a holttal! Franceschetto röhögve fordult az emberei felé, de azok hallgattak.
Isten Rengeteg Erdejének hívták, még mielőtt a környék lakosai, akik oda jártak fáért, ismerték volna a valódi nevét. Valóban szent hely volt, a druidák itt gyűjtögették a varázserejű füveket és leveleket az ősöreg tölgyek árnyékában. Aki az erdőn áthaladt, tudta, hogy nagyobb biztonságban van a lombok közt, mint a környező napsütötte réteken. Aznap minden tölgyfa mögött rejtőzött valaki, íjjal és szerszámíjjal felfegyverkezve, s csupán egyetlen kérdés foglalkoztatta mindannyiukat: vajon gazdagon élnek majd, vagy éppen távol a hazájuktól pusztulnak el.
Nem kellett hosszan várakozniuk. Feltűnt a lovascsapat, úti fegyverzettel kiválóan felszerelt katonáival. A Savoyák színei mellett a francia királyság aranyliliomait viselték, melyek meg-megvillantak a lombok közt beszűrődő fénypászmák vakító sugaraiban. Egy hírvivő lovagolt elöl lassú ügetésben, és diktálta a tempót a lovaknak. Franceschetto megvárta, míg az első lovasok elhaladtak előtte, s közben tekintetével Mirandola gróf alakját kereste az ágak közt. Ha élve fogná el, úgy még jobb lenne, mert egyébként bomló holttestét kell majd hazáig szállítania. Várt még egy rövid ideig, azután egy éleset füttyentett, mire sűrű nyílzápor hullott az ösvény irányába mindkét oldalról. Némelyek a fatörzsekbe szóródtak, egyesek irányt tévesztettek, de a legtöbb célba talált. Gérard Rochefort kiáltott embereinek, hogy bukjanak le, mire azok lovaik hátára lapulva vágtára sarkallták őket. Jól képzett harcosok voltak, tudták, mit kell tenniük, hogy kimeneküljenek a csapdából. Az utóvéd volt a legkiszolgáltatottabb helyzetben, közülük sokan elestek. Franceschetto parancsot adott a támadásra, mielőtt még a katonák újra nyeregbe szálltak volna, s a jelvények és megkülönböztető jelzések nélküli csorda üvöltve kirohant az erdőből és a még életben maradtakra vetette magát.
Franceschetto az emberei mögött haladt, és már készült a nagy pillanatra, amikor kürtszót hallott a lovasok felől, akik mozdulatlanul állva várták a támadást. Majd ismét felhangzott a kürtszó, most már halkabban, de ezúttal a hátuk mögül. A föld remegni kezdett és azzal együtt maga Franceschetto is, s hirtelen lovasok egy csoportját látta meg vágtatva közeledni az ellenkező irányból, támadásra szegezett kopjákkal.
Rochefort ugyanis két csapatra osztotta embereit, ahogyan minden harcászati írás tanítja, melyeket Franceschetto ellenben sohasem olvasott. Az első csapat csak nagy nehezen tudta megfékezni a támadók rohamát, de amikor már harmadszorra hangzott fel, egyre közelebbről, az ismerős kürtszó, lassan elkezdtek előrenyomulni. Franceschetto emberei túl későn vették észre a kitűnően felvértezett, rájuk rontó lovascsapatot; de sietve kört alkottak, így próbáltak védekezni. Az összecsapás nem tartott sokáig, az utolsó öt ember eldobta kardját, úgy esedezett könyörületért. De Rochefort nem ismert könyörületet, aki lesből támad, az nem érdemel bocsánatot. Miközben a halottakat számlálták és a sebesülteket kötözték, egy lovas érkezett, hajánál fogva vonszolva magával egy szökevényt. Nem volt véres, sem sebesült, s bár ruhái mocskosak voltak, viselőjük jómódú voltáról tanúskodtak. Térdre taszították a halottak mellé, a földre. Rochefort hátrébb parancsolta embereit, akik már a kardjukkal szurkálták, és közelebb lépett hozzá. Kardját a férfi torkához szorította és megemelte vele a fejét, tekintetük találkozott. Szemeiben mélységes rettenetet látott.
– Kicsoda maga? És miért nem harcolt az embereivel? Az ilyen gyáva alak halált érdemel.
– Kegyelem, lovag – nyöszörgött Franceschetto –, ne öljön meg! Sokat érek, nagy vagyont kérhet értem.
Rochefort az arcába köpött, de a másik meg sem mozdult, hogy letörülgesse magát.
– Egy olyan ember, mint maga, nem ér semmit se, ha hagyja elpusztulni a társait, úgy, hogy részt sem vesz a küzdelemben.
– Nem, nem igaz. Én nagyon is sokat érek. Elmondom hát, ki vagyok. Szerencsés napja ez a mai, lovag. Én Franceschetto Cibo vagyok, VIII. Ince, római pápa fia.
A Rochfort körül álló férfiak harsány röhögésben törtek ki, és a rab szavai végighullámzottak a seregen. De a kapitánynak nem tetszettek káromló szavai, vaskesztyűs kezével pofon vágta hát Franceschettót, akinek nyomban kiserkedt a vére. Giovanni Pico a távolból figyelte a jelenetet, de nem ismerte fel Franceschettót. Rochefort egy intésére egyik embere most megkérte, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Gróf úr – szólította meg a kapitány –, mondja meg, kérem, ismeri ezt a férfit? Úgy tűnik, ő a támadó banditák vezére.
A térdeplő Franceschetto Cibo és a vele szemközt álló Giovanni Pico di Mirandola egymás szemébe néztek. Franceschetto egyszerre tajtékzott a dühtől és reszketett a félelemtől, Giovanni pedig azon tűnődött, hogy vajon mely képtelen mintázatú sakktáblán játssza az életét. Ki is ő valójában?
Úgy hitte, bástya, mely messzire világít fényével, de lehet, hogy csak egy nyomorult gyalog, aki arra rendeltetett, hogy egyenként lépdeljen egyik mezőről a másikra.
– Nem – szólalt meg végül –, sosem láttam.
Franceschetto megmozdult, hogy rávesse magát, de Rochefort rúgása nyomán elterült a porban.
– Tudtam – mondta és kivonta kardját, miközben a fogoly hiába próbált térden állva hátrébb csúszni.
– Mindazonáltal – folytatta Giovanni – azt hiszem, az igazat mondja. Úgy hiszem, én voltam a rajtaütés célpontja. Valójában ő engem üldözött.
Rochefort figyelte őket, és próbálta megérteni, mely vörös fonal fűzi őket össze. De eszébe ötlött, hogy katona, és hogy eddig még sosem okozott csalódást urának.
– Vádat kíván emelni ellene a bírák előtt, gróf úr?
– Nem, kapitány úr, de mielőbb szeretnék találkozni a herceggel.
– Rendben, de még lesz rá ideje bőven, hogy meggondolja magát. Vigyétek és kössétek az egyik ló hátára. Ez a… bandita velünk jön, bárki is legyen. Majd a herceg eldönti, mit tesz vele.
Az elesett lovasokat az út mentén hantolták el, fejfájukra felvésték nevüket; a támadóknak közös sírgödröt ástak, fölé keresztet állítottak, rajta a felirattal: olasz banditák.
Egy lovas vezette kötélen Franceschettót, aki porosan, rongyosan és vérezve, háta mögé kötözött kézzel ült a nyeregben, és csak nagy nehezen tudta tartani magát. Hogy elterelje figyelmét, azon tűnődött, hogyan fogja megtorolni a kapitány rúgásait és a gróf megalázó viselkedését. Máris ott látta himbálódzni mindkettejük csontvázzá aszalódott testét a Castel Sant'Angelo bástyáján, s erre a gondolatra elégedetten, halkan felsóhajtott.