Róma
1486. december 17., vasárnap

A Szent Péter-bazilika fiúkórusa éppen rázendített a köszöntő Miserere dallamaira, amikor Mirandola grófja és Girolamo Benivieni belépett. A jobb oldalhajóban sétáltak előre, ruhájuk a padlót súrolva suhogott, s a nyomukban apró kis porfelhők kavarogtak. V. Miklós több mint harminc évvel azelőtt bekövetkezett halála óta a bazilika valójában egy fedetlen építkezési terület volt és, ahogy a munkálatok akadoztak már évtizedek óta, úgy tűnt, még évekig az is marad.

A pápa győzedelmes bevonulását ezüsttrombiták harsogása kísérte, melyet a felzengő alleluja hangjai követtek, mintha megjelenése éppenséggel Krisztus feltámadását hirdetné. Bíborba öltözött kardinálisainak karéjában állt, s testességét még feltűnőbbé tette gazdag aranyhímzésű, fehér öltözete. Miután a pápai trónusra telepedett, és levetette hermelinprémmel szegett vörös palástját, Ince pápa intett a lentebb várakozó nemesek csoportjának, akik erre sorban egymás után elébe járultak, lábai elé borultak, és megcsókolták papucsát. Immár ezer esztendeje volt ez így szokás, a pápai hatalomnak való alávetettséget jelképezte.

– Kik ezek? – kérdezte Pico, Girolamo fülébe súgva. – Krisztus lábát csókoló Magdolnák, avagy császáruk előtt hódoló szenátorok?

– Nem is tudom – súgta vissza Benivieni mosolyogva –, csak azt tudom, hogy a szent papucs még egy disznót is elkergetne rettentő bűzével.

– Eretnekebb vagy, mint én és Savonarola együttvéve. Ince örömmel kasztrálna jóval kevesebbért is, mint amit mondtál.

– Nemzőszerveim nagyobb biztonságban vannak, mint az ülepem. Inkább tartok a testőrök rám szegezett lándzsáitól, amennyiben…

– Margherita! Itt van, végre. Nézd, Girolamo, milyen gyönyörű!

Az asszony nem messze tőlük, az átellenes hajóban állt, egyenes derékkal, felemelt fejjel, és mozdulatlanul szemlélte a papucscsókolás jelenetét. Nem tűnt meghatottnak, inkább kíváncsiság tükröződött arcán. Égszínkék damasztkendőt viselt és kék mezőben aranyliliomokkal hímzett köpenyt, mely, házassága révén, a Medici családhoz való tartozását jelezte.

– Margherita? – hitetlenkedett Benivieni. – Itt, Rómában?

– Mit gondolsz, miért jár ide minden vasárnap misére? Ez a mi találkozóhelyünk. Megesküdtünk rá.

– Hihetetlen! Még mindig rá gondolsz?

– Hogy is tehetnék másképp? – Nem volt elég, ami történt?

– Nem, akár ezerszer újraélném.

– Mondd ezt mindazok szellemének, akik miattatok vesztek oda.

A mise celebrálására felkért három püspök Ite missa est szavaira a hívek kórusban felelték: Deo gratias, őszinte szívből hálát adván az Úrnak, hogy a hosszúra nyúlt mise végre valóban véget ért.

Margherita ekkor megfordult, és meglátta őt. Férje karjába kellett kapaszkodnia, a szíve akkorát dobbant mellkasában. De rögtön visszanyerte rá jellemző lélekjelenlétet, és többször egymás után bólintott a fejével, mintha csak némán imádkozna.

– Látni akar – szólt Pico –, és én is ugyanerre vágyom.

– Őrült vagy – jegyezte meg Benivieni –, hiszen itt a férje. Ráadásul Rómában vagyunk. A fejeddel játszol.

– Még többet kockáztatok, ha elkerülöm. Majd megmagyarázom.

– De mégis hogyan fogtok találkozni? És hol?

– Holnapután négy órakor, a Szent Péter-bazilikától számolva a harmadik legközelebbi templomban. – Hogyan? És ebben mikor egyeztetek meg?

– Most. Kétszer fejet hajtott, azaz két nap; négyszer balra fordította fejét, ezzel jelezte az időt, majd háromszor jobbra, ezzel meg a harmadik legközelebbi templomot. Hát, ez a mi közös nyelvünk.

– Őrültek vagytok mindketten.

– Ez még nem minden, barátom. Margherita a kezeit is összetette imádkozásképpen, ami azt jelenti, hogy egyikünk veszélyben van. Remélem, én vagyok az..

„Én nem ezt remélem” – gondolta magában Benivieni.

Giovanni belékarolt, és a tömegbe vegyülve kifelé indultak a templomból. Odakint jóval kellemesebb levegő fogadta őket annál, mint amit a bazilika jeges márványkövezete árasztott magából. – Most pedig gyere el hozzám – mondta –, ma boldog vagyok, és szeretnék neked mutatni valamit.

Benivieni mosolygott, mert képtelen volt ellenállni barátja túláradó lelkesedésének.

A keresztbe fektetett alabárdok megállásra késztették Sansoni bíborost a fogadóterem zárt ajtaja előtt.

– Engedjen be – parancsolta éles hangon, de az őröknek szeme sem rebbent.

– A bíboros kamarás vagyok – folytatta egyre erőtlenebb meggyőződéssel. – Jogom van belépni.

A pápai őrség továbbra sem vett róla tudomást, Sansoni tehát búsan letelepedett egy padra. Nemsokára az ajtón, melyen sikertelenül próbált bejutni, kilépett egy ifjú hölgy. Sansoni érdeklődve és sóváran figyelte: a hatalmas keblek csaknem kibuggyantak a szoros damasztfűzőből. Rendezetlen, vállára szabadon omló haja, vörösre festett ajkai láttán arra következtetett, hogy nem egy római nemesasszonyt lát, még ha akkoriban nem is volt egyszerű feladat megállapítani, hogy a pápai udvart látogató hölgyek közül vajon melyik lehet bárónő, és melyik kurtizán.

– Most már bemehetek? – tudakolta bosszúsan a katonáktól. Az alabárdok szétnyíltak, és Sansoni végre beléphetett, hóna alatt szorosan tartva egy köteg papírost.

VIII. Ince pápa éppen a decemberi szüretelésű szőlőt szemelgette, amit egyenesen szicíliai családi birtokairól hozatott.

– Szentatyám, kipihente magát?

Hangja nem csengett olyan alázatosan, ahogyan szerette volna.

– Ne bosszants, Sansoni, mondd, mit akarsz?

– Elhoztam a Mirandola gróf Téziseinek vizsgálatára kiválasztott bírók listáját.

– Ó, remek! Add csak ide, hadd olvassam!

Ince pápa kedvetlenül futott végig tekintetével a neveken, de az egyiken megakadt a szeme. – Pedro García? No, őt biztosan Borgia bíboros javasolta.

– Melegen ajánlotta, Szentatyám. A barcelonai püspök valóban nagy barátja Őeminenciájának.

A spanyol eminenciásnak nincsenek barátai, csak pártfogoltjai, pártfogói és ellenségei.

– Akkor mondjuk úgy, hogy monsignor Garcia az egyik pártfogoltja.

– Így máris jobban cseng, Sansoni. Ne ravaszkodj velem, mert még én vagyok a pápa, és még nem haltam meg. Mindenesetre a lista rendben van, állítsd össze a kinevezéseket! És közöld az összes bíróval, hogy még februárban hallani akarom az ítéletet!

– Meglesz.

– És hogy világos legyen, tisztességes és őszinte vizsgálatot kérek, nem pusztán előítéleteken alapuló véleményt. Most pedig hívasd Mirandola grófot, beszédem van vele.

– Szentatyám?

– Nagyon is jól értetted, Sansoni. Hogyhogy eddig folyton azt ismételgetted, hogy meglesz, meglesz, és most, hogy Mirandola grófot hívatom, úgy csinálsz, mintha nem értenéd.

– Hát mert… Szentatyám, a könyve vizsgálat alatt, eretnekség gyanújával, és az a zsinati ügy… nem tűnik alkalmasnak a pillanat.

– Sansoni, belőled sosem lesz pápa. És tudod, miért? Sansoni lesütött szemmel hallgatta, majd így szólt:

– Talán mert nincsen elegendő érdemem a mi Urunk előtt? Ince pápa szívből kacagott.

– Kiváló szolgáló vagy, Sansoni, és a következő pápa alatt is képes leszel majd ellátni feladatodat. Egyetlen kamarás három pápára! Megvan hozzá a tehetséged. De pápa sohasem lehetsz, mert te folyton a helyes és helytelen, a jó és a rossz, a méltányos és méltánytalan közt húzódó határvonalat figyeled. A pápa ellenben nem ezt teszi. A pápának a határok fölé kell emelnie tekintetét, sőt arról sem kell tudnia, hogy léteznek egyáltalán. És következésképpen a maga által felállított szabályok szerint kell cselekednie. Érted?

– Nem, Szentatyám, de bizonyosan úgy van, ahogyan állítja.

– Derék, Sansoni, most pedig menj! Holnap reggel itt akarom látni Mirandola grófot.

– Ne menj, biztos vagyok benne, hogy csapda!

Girolamo Benivieni nyugtalanul sétált fel s alá a pompás török szőnyegen, amely vörös mezőben nyolcágú kék csillagokat ábrázolt, egy óriás cserépben álló, fát mintázó alakzattal a közepén.

– Ha tönkreteszed a szőnyeget, vendéglátóm elkerget innen. És akkor aztán tényleg bajban leszek.

A pápai követ épphogy csak távozott, de Giovannin nyoma sem látszott aggodalomnak, a sürgető felszólítás ellenére sem, mely a vatikáni palotába idézte.

– De' Rossi bíborosnak sokkal súlyosabb gondjai lesznek, ha majd azzal vádolják, hogy egy eretneket látott vendégül otthonában!

– Lehet, hogy csak valami kitüntetésben kíván részesíteni a pápa.

– Sok mindennel vádolhat: Margherita elrablásával, akitől pedig, jól tennéd, ha távol tartanád magad, Téziseid közzétételével, és még ki tudja, miféle bűntettekkel, melyeket szabadon kiötölhet ellened.

– Rendben, Girolamo. Próbálok komolyan viselkedni, bár hevességed, melyet amúgy nagyra becsülök benned, megmosolyogtat. Ezt a meghívást nem utasíthatom vissza. Ha kibújnék alóla, az egyet jelentene az általam el nem követett vétkek beismerésével. Hacsak az igazság hangoztatása nem számít bűnnek.

– Márpedig annak számít.

Giovanni barátjára pillantott, de az félrenézett, és leült.

– Szeretnék valamit elmesélni neked. Tudod-e – kérdezte komoly hangon a gróf –, hogy egy felettébb katolikus bíboros felettébb katolikus otthonába hogyan kerülhetett ez a nyolcágú csillagokkal teliszórt vörös szőnyeg?

– Nem tudom, de te most biztosan elmondod nekem.

– Mert a mi vendéglátónk – folytatta suttogva –, bár az egyház legfőbb atyái között ül, egy nagy ostoba. Megtetszett neki a szőnyeg, de a lényegéről fogalma sincs. Ellenkező esetben haza sem vitte volna, még ha ajándékba kapja, akkor sem.

– Ezt magyarázd meg, Giovanni, mert nem értem.

– A nyolcágú csillag egy nyolcszögletű alakzat, ami valójában a négyzetből a körbe való átmenet. A megismerés folyamatát jelképezi, az alkímia törvényét, vagy hívd, ahogy akarod. A nagy alkimista, Nicholas Flamel titkának ez az alapja. Azé a Nicholas Flamelé, akit minden pap, püspök és bíboros örömmel máglyára vetne. A csillag a megismerés győzelme, Évának, az első asszonynak a jó és gonosz tudásának fájáról szerzett ismerete.

– De hisz ez az eredendő bűn, Giovanni!

– Gondolkozz csak, barátom! Amikor kisgyermek voltál, megbüntetett-e valaha tanítód, amiért túl sokat olvastál vagy tanultál? Büntetheti-e az Apa vagy az Anya gyermekét, csak mert az hozzájuk kíván hasonlítani? Hogyan is ne kívánhatná az Isten, hogy teremtményei olyanná váljanak, mini ő, és hogyan lehelne ő maga a ludas ellen? Érted már? Hogy miért történt mindez? Hogy a lényből miért hulltunk alá a sötétségbe?

Girolamo egyre nyugtalanabb lett, mert ahogy hallgatta és egyre tisztábban értette Giovanni nyugodt és meggyőző érvelését, annál inkább aggódott barátja sorsáért.

– Mindennek megvan a magyarázata, és ezt te is tudod. Ha meggyőzlek arról, hogy a megismerés bűn, az azt jelenti, hogy sikeresen megtartalak a tudatlanságban, azaz örökre hatalmat nyertem feletted. Minden erőszakos, hatalombitorló, kegyetlen, harcos és kizárólagos Istenséget maga az ember teremtett, hogy ezáltal igazolja tetteit. Gondolj csak bele, minden Isten az ember természetét tükrözi, és nem fordítva. Emiatt létezhet keresztény Isten, Allah, Jahve, és az összes többi, akiket az emberiség alkotott, hogy jogossá tegye háborúit, a gyilkosságokat, és minden egyéb erőszakos tettét. A Legfőbb Létező fénye most is ragyog. Az évszázadok hosszú során keresztül is megmaradt, jelen van apró jelekben, számos írásban, sok nép hagyományában, és ezen a szőnyegen is.

– Elég, hagyd abba, szédülök!

– Rendben, térjünk vissza hát a szőnyeghez és házigazdánk ostobaságához! Ha spanyol földön élnénk, már maga a tény, hogy egy ilyen csodát birtokol, egyenesen Torquemada kezei közé taszítaná.

– Talán túlzol.

– Egyáltalán nem. A szőnyeg értéke miatt mondom, ugyanis azt azon nyomban elkoboznák, a többi vagyonával együtt, és nem feltételezett eretneksége okán.

Girolamo mosolygott e szavak hallatán, és afölötti örömében, hogy Giovanni képes mosolyra fakasztani még a legaggasztóbb körülmények közepette is. Játék a szavakkal, gondolta, de így van rendjén; Giovanni számára minden csak játék volt, úgy tartotta, Anakharsziszhoz hasonlóan, aki nem véletlenül volt a Hét Bölcs egyike, hogy a játék az egyetlen komoly dolog a világon.

– Akkor magyarázd hát el nekem, mily titkot rejt e szőnyeg.

– Szó sincs semmiféle titokról. Középen látható mindennek a magyarázata. Az, amit az imént fejtegettem. Az élet fája, mely egy cserépben áll. Nézd csak, Girolamo, a fa a tudás fája, amely nem más, mint az élet ősfája, a cserép pedig az asszonyt szimbolizálja, az anyát, mindenek Istenanyját. Giovanni megragadta barátja karját, de az kerülte a tekintetét.

– Ez a szőnyeg egy nem tudatosan készített jelkép. A kezek, amelyek szőtték, mesterei e művészetnek, de tulajdonosa teljesen tudatlan. Egy fiatal nő vagy fiú készíthette, aki időtlen időkkel ezelőtt a csillagos égbolt alatt vagy egy kézművesműhelyben ült. Csupán azt az ősi tudást szőtte anyagba, amely mindenki számára ismert volt, és mindannyiukat egyesítette.

– Akkor viszont miért számít mégis eredendő bűnnek az alma leszakítása a tudás fájáról?

– Az előbb erről beszéltem, Girolamo. Ha te hasonlatos lennél az apához, leborulnál a szolgája lábai elé, akit pápának neveznek, atyának, papnak vagy valami hasonlónak? – Nem, biztos, hogy nem.

– És ő teelőtted?

– Ő sem, hisz mindannyian egyenlők lennénk. Giovanni arca komoly kifejezést öltött.

– Te magad feleltél meg kérdésedre, Girolamo. A tudás a valódi adomány, de valaki össze akarta zavarni a szavak jelentését. Ha egyenlőség van, akkor nem létezik hatalom, sem egyház, sem pápa. A tudás nyomán nincs többé bűn és nincs romlottság. Csak szeretet, Girolamo.