Arezzo és Chiusi között
1486. május 1., hétfő

A régi via Cassián, amely a Val di Chianán keresztül Arezzo és Chiusi városát köti össze, fegyveres lovasok csoportja vágtázott szoros kötelékben. Az állatok szőre csatakosan fénylett az izzadságtól, és baljós fénnyel csillogott a lovasok vasfáklyáinak fényében. Azon az újholdas éjszakán, ha bárki arra járó látta volna őket, azt hihette volna, hogy démoni sereget lát, amely a vándoroknak évszázadok óta menedéket nyújtó templomok gyújtogatására indul.

A csapatot egy jól megtermett férfi vezette, könnyű köpenyt és vastag, tüzes pennával finoman megrajzolt bőrzubbonyt viselt. Nehézkesen és lomhán lovagolt, mégis jóval elszántabban vágtatott előre, mint bármelyik társa. Amint a lova kissé megugrott, hogy enyhítsen a vágta ütemén, ő nyomban vérző oldalába vágta sarkantyúját. Hosszú órák óta nem mert hozzá szólni senki. Giuliano Mariotto de' Medicit, Arezzo vámszedőjét szörnyű sötét gondolatok gyötörték, bosszút forralt, mellyel feleségét és annak szeretőjét sújtja majd. Mindketten vétkeztek, becsületén súlyos foltot ejtvén. S bár senki nem bátorkodott előtte szóba hozni, tudta jól, hogy kettejük szökése immár a toscanai város kereskedéseinek kedvenc témája lett, s a hír hamarosan eljut majd Firenzébe is, és rajta fog derülni a Magnifico'^[2] egész udvartartása.

Az egyik lovas, fején tollas sisakkal, mellén sötét színű páncéllal, ura mellé vágtatott. Vele ellentétben katonás tartású lovas volt, s megjelenését németes kiejtése még fenyegetőbbé tette.

– Uram, a nyomok egyre frissebbek, most már a markunkban vannak. Még ha meg sem álltak útközben, akkor sincs egy-két órányinál nagyobb előnyük. A lovak ellenben kezdenek fáradni, talán megérdemelnének egy rövid pihenőt.

– Az egyetlen pihenő, amit ma éjjel engedélyezni fogok, az annak az örök nyugodalma lesz, aki engem megalázott – felelte Giuliano, és még csak nem is lassított a vágtán. – Csodálkozom rajtad, Ulrich. Kezdesz eltunyulni?

Nem tetszett az arcán ülő gúnyos mosoly a berni Ulrichnak. A svájci zsoldos katona az arezzói vámszedő őrségének vezére volt, és ennél jóval kevesebbért is ölt már. De a szerződés további két évre Giuliano de' Medici szolgálatára kötelezte. Márpedig a szerződéseket tiszteletben tartotta. Persze, csak ha mindig rendben megfizették. Szíve mélyén azt gondolta, hogy ura felesége, Margherita nagyon is jól tette, hogy két szép szarvat növesztett férje homlokára.

– Ahogyan kívánja, uram. Akkor buzdítom az embereket, hogy tartsák az iramot. És ha valóban egy fogadóban alszanak, ahogy sejtem, egy órán belül tetszése szerint rendelkezhet a testükkel.

Ulrich magában mosolyogva távozott. A fogadó, az alszanak és a testek szavakat hangsúlyosabban ejtette mély torokhangján, finoman utalva arra, hogy Margherita asszony most minden bizonnyal a szeretőjével tölti az időt az ágyban.

A régi del Pino apátságnál letértek az országútról, és átvágtak a dombokon, amelyek úgy emelkedtek a földből, mint szigetek az alattomos tengerből, keményen próbára téve a lovasokat. Lábuk alatt ugyanis mocsár húzódott, mely nyaranta fullasztóvá, télen fagyos hideggé tette a levegőt.

A badicortei várnál megállni kényszerültek. A késői órán a hely kihaltnak tűnt, a továbbjutást eltorlaszolta előlük a bezárt kapu. Giuliano nagy erővel, több ízben is megdöngette őzbőrből készült könyökvédőjével, amelyet a rajta lévő kihegyezett szegecsek támadásra is alkalmas fegyverré tettek, ahogy azt megbízható kovácsmesterétől rendelte.

A hídon posztoló őrszemek nyomban felriadtak, megragadták lándzsáikat, és szitkozódva megnyitották a lőrést. De amint Giuliano de' Medici a nevét kiáltotta, sietve kitárták a kaput, ám az útdíjat azért rendben megfizettették. Továbbra is ostorral hajtva a lovakat, a csapat Marciano in Chiana alá ért. A távolban derengő fények óvatosságra intették Ulrichot. Meg sem várva ura parancsát, utasította embereit, hogy oltsák el fáklyáikat és haladjanak lépésben, a lehető legcsendesebben. Néhány száz méterre feltűnt egy fogadó, előtte díszes utazókocsi állt. Ők azok, megálltak, hogy megpihenjenek, vagy éppenséggel valami mást csináljanak, gondolta Ulrich. Bárhogy legyen is, a hajsza véget ért.

Kikötötték a lovakat, és csendben közelebb húzódtak. Mindegyik lovas kardot és éles tőrt markolt kezében. Ulrich intésére ketten előreosontak és meglapultak a kocsi mögött. A kocsiban az egymást átkarolva alvó két szolga torkát átvágták, úgy haltak meg, hogy még csak nem is kiálthattak. Majd a harmadik következett, aki a gyanús neszre felfigyelvén feléjük tartott. Maga Ulrich bánt el vele, oldalba szúrta kardjával, a kezével betapasztva száját, hogy ne tudjon szólni. Mindaddig így maradt, míg nem érezte, hogy a test élettelenül elernyed, ekkor visszahúzta véres kardját, s jelt adott vele a többieknek, hogy kövessék. Giuliano hátul maradt, őrá várt a legfőbb feladat: rajtakapni a szerelmeseket, és végrehajtani rajtuk a bosszút.

Próbáltak bejutni, de az ajtót zárva találták. Másképp nem kerülhettek beljebb hangtalanul, így hát Ulrich halkan kopogtatott, mintha csak szállást kérő vándor lenne. Néhány perccel később a földszinti ablakban gyertya fénye villant, és a vaskos kapun kinyílt egy kémlelőnyílás. Ulrich köhintett egyet és elmormolt néhány bocsánatkérő szót, mire az ajtó megnyílt, épp annyira, amennyire kellett. A fogadós hirtelen egy tőrpengével találta szemközt magát. Kiáltani akart, de Ulrich fürgébb volt, és egy mocskos kendőt gyűrt a szájába. A fogadós kezéből kihullott a mécses, s a robajra felriadt néhány szolga, akik a faasztalokra borulva aludtak. Majd a többiek is berohantak.

Ulrich az emberei után kiáltott, akik azonnal ott termettek. Lelepleződött tehát a rajtaütés terve, így egyetlen lehetőségük maradt, megrettenteni és sarokba szorítani az ellenfelet. Vérfürdő volt, nem harc. A három, alvásból eszmélő szolgának még fegyver után nyúlni sem volt ideje, kard járta át testüket. A többiek, akik odafönt aludtak, felriadva a nagy felfordulásra, próbáltak védekezni, ahogy csak tudtak, de támadóik azonnal végeztek velük. Giuliano testőrei közül csak egy sérült meg könnyebben a karján. Miután az utolsó ajtónálló szolgát is leszúrták, Giuliano utat tört magának és előrement. Erős kísértést érzett arra, hogy kopogtasson, talán hogy még utoljára megadja a tiszteletet a nőnek, akit szerelemből vett el feleségül, s bizonyosan nem a sovány hozományért. De eszébe villant, hogy ha valóban így cselekedne, azzal gúny tárgyává válna emberei előtt, és kivívná megvetésüket. Így hát keményen belerúgott az ajtóba, de az ellenállt. Bentről semmi zaj nem hallatszott. Giuliano Ulrichra nézett, aki erre jelt adott két emberének. Azok vállal többször nekifeszültek, és betörték az ajtót, majd rögvest visszahúzódtak, utat nyitva uruk előtt.

Giuliano két testet vett észre a félhomályban és két fehéren villanó szempárt. Kezével arrébb taszította embereit, akik erre csendben elindultak lefelé a lépcsőn, Ulrich csúfondáros tekintetétől kísérve. Ekkor felvett egy gyertyát az asztalról, és háttal állva az ágynak, meggyújtotta. A szeretők egyszerre mozdultak meg, de épphogy csak kissé feljebb húzódtak az ágyon, s továbbra is csupán egy könnyű gyapjútakaró fedte őket. Most már tisztán látott mindent: felesége rézvörös haját, mely a felindultságtól még gyönyörűbb arcát keretezte – nyoma sem volt rajta ijedségnek –, és ellenfele, Giovanni Pico, Mirandola grófjának hosszú szőke üstökét. Amaz közönyösen szemlélte, nem tűnt meglepettnek, mintha már régóta készült volna erre a találkozásra.

– Meg kellene, hogy öljelek benneteket – mondta halkan, föléjük magasodva.

– De nem teszed meg, igaz, Giuliano? – kérdezte hűvösen Margherita. – Mert ez ügyeid kárára lehetne.

– Jogomban állna, hogy megtegyem – felelte a vámőr, felemelve hangját –, és senki sem róhatna meg emiatt.

– De, valaki mégis. Lorenzo, példának okáért.

– Neki megvannak a maga gondjai, nem hinném, hogy egy házasságtörő pár védelmére kívánna kelni Firenzében. De megtehetném, hogy életben hagyom őt, s téged megöllek.

– Nem teszed meg. Tudom.

– Micsoda asszony vagy te? El kellene inkább süllyedned szégyenedben!

– Giuliano – a hangja most lágyabban szólt –, szerelmed mindig is kedves volt számomra, s most is az, és irányodban mindvégig tiszteletet tanúsítottam. De azt is megmondtam, hogy amennyiben rátalálok a másik felemre, onnantól kezdve a szívem, s nem kötelességem szerint fogok cselekedni. Az egyezséget te magad is elfogadtad, mielőtt feleségül vettél.

De' Medici most a feleségéről a férfira pillantott.

– Igaz – törte meg a csendet most először Giovanni Pico –, kétségtelenül igaz, uram. Margherita és én szeretjük egymást, és ez túllép mindenfajta kötelezettségen. Megértem fájdalmát és haragját, de tudnia kell, hogy a felismerés abban a pillanatban megtörtént, amint megláttuk egymást, mintha öröktől fogva bizonyosak lettünk volna abban, hogy egymásnak rendeltettünk.

– Hallgasson! Nincsen ehhez semmi joga! S ne éljen vissza a Magnifico által biztosított kiváltságos helyzetével, ne várja, hogy ez majd megóvja az életét!

– Kész vagyok meghalni – szólt Giovanni, miközben felállt az ágyról, és félmeztelen felsőtesttel odalépett Margherita férjéhez. – Lehet, hogy most végez velem, és ehhez a törvények szerint meg is van minden joga, de lehet, hogy átlátja a helyzetet, és megértési tanúsít. Én nem tudok gyűlölettel viseltetni ön iránt, uram, hiszen mindmáig, hites uraként védelmezte Margheritát, ezért hát semmiféle módon nem fogok ellenszegülni akaratának. De ő örökre az enyém.

Giuliano tágra nyílt szemmel hallgatta, ott állt szemközt egy szinte ruhátlan, védtelen emberrel. Felemelte bal kezét, hogy lesújtson rá szegecses könyökvédőjével, amelyet éppen erre az alkalomra készíttetett, majd a jobbját lendítette a magasba, és megfenyegette kardjával. Azután mégsem tett semmit, csak állt ökölbe szorított kézzel, látva a másik teljes nyugalmát. A két férfi hosszan meredt egymásra, de szemükben nyoma sem volt kihívásnak. Giuliano úgy érezte, ismeri a mirandolai gróf gondolatait, ahogyan az is az övéit. Mindkét karja leereszkedett, végül odafordult a feleségéhez.

– Most menjünk. Haza kell, hogy vigyelek.

– Tudom – felelte méltóságteljes komolysággal.

Giuliano nem nézte, ahogyan felöltözködik, és amikor elkészült, karját nyújtotta, hogy lekísérje a lépcsőn. Ulrich újra felment az emeletre, bement a szobába, felnyalábolta a gróf pompás ruháit, és pimaszul odadobta mellé az ágyra, mutatva, hogy öltözzön, de gyorsan. – Várják, nemes Mirandola – sziszegte gúnyosan –, és sajnálatos módon kénytelen lesz velem tartani.

Giovanni minden sietség nélkül felöltözködött Ulrich tekintetétől kísérve, és a kijárat felé menet meg sem próbálta megakadályozni, hogy megkötözze két kezét egy vastag bőrszíjjal. Felsegítették egy lóra, majd öt lovas és a berni Ulrich kíséretében megérkezett Marciano várkapujához, amely nyitva állt. Áthaladtak az erődítmény keskeny kapuján, a börtönőr lépésben haladt előttük a gyakorlótér irányába. Amint leszállt a lóról, Giovannit átvette két, siénai színekbe öltözött fegyveres katona, és elvezették az erődtoronyhoz. Az utolsó kapu, a legfölső, egy tágas cellára nyílt. Némán bevezették, majd magára hagyták. Hallotta, hogy az ajtó bezárul mögötte.

Éberen töltötte az éjszakát, a magasban nyíló rácsos ablakon át szemlélte a csillagos mennybolt kis darabját. Az odalentről áradó rózsaillat a Margheritához fűződő kölcsönös szerelem édességét idézte. Szíve mélyén teljes bizonyossággal tudta, hogy ő élete utolsó asszonya. Együtt újrateremtették az ősi egységet. A Szerelem, a Teremtés egyesítette őket, és többé el nem válhatnak.