Róma
1487. május 16., szerda

Franceschetto lesütött szemekkel és bűnbánó arccal állt előttük. Apja, VIII. Ince pápa nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen megilletődöttnek látta volna. Hogy csak tettette magát vagy tényleg meg volt rémülve, annak nem volt különösebb jelentősége. Egy apa számára már önmagában a tény megelégedettségre adott okot. Ha nem ült volna a mellette lévő széken Borgia bíboros, öröme akár felhőtlen is lehetett volna. De azt gyanította, s félelme megalapozottnak tűnt, hogy fia fájdalmas arckifejezését a spanyol prelátus keltette. Riario, a bíboros kamarás a kihallgató helyiség egyik sarkában állt, és összekulcsolt kezekkel gyönyörködött a jelenetben.

– Igen rossz híreket kaptunk, én és az alkancellár, mely igencsak felzaklatott bennünket. A Torre dell’Annona börtönéből megszökött egy rab, egy őrt pedig brutálisan meggyilkoltak, egy padlizsánnal a végbelében találtak rá. És bizony te felügyeled az őrséget. Mit tudsz a mentségedre felhozni?

Ha csak kettesben lettek volna ott az apjával, Franceschetto tudta volna, hogyan viselkedjék. Talán eltréfálkozott volna vele a padlizsánhistórián, és azon, hogy a szökött rab fajtalankodás vádjával került börtönbe. De ehelyett Borgia bíboros szúrós tekintete szegeződött rá, aki az utóbbi időben túl közeli jó barátjává vált az apjának. Tartott tőle, és ez csak tovább fokozta haragját. Ha kettesben maradnának, bizony habozás nélkül a szívébe döfné a kardját.

– A becsületemre esküszöm, hogy a részletekről nincs tudomásom. Csak azt tudom mondani, hogy amikor Szentatyám parancsára elmentem a szodomita Girolamo Benivieniért, az már nem volt ott. Felfedeztem viszont, hogy az őrség kapitányának jelentős összeg van a birtokában, és ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal lefizették. A Castel SantAngelóba vitettem, és ott kínvallatásnak vettettem alá. Bevallotta, hogy két álarcos nemesember vesztegette meg, de azt nem tudta, kik is lehettek. Azután meghalt. Ez minden, apám… Szentatyám.

– Hogyhogy meghalt?

– A zsírból, amivel a lábát bekenettem, sajnos egyéb testrészeire is jutott. Miközben a lábait tartottuk a tűzbe, hogy így csikarjunk ki belőle vallomást, a lángok egyszercsak mindenütt beborították, azután vége lett. De úgy hiszem, előtte már mindent elmondott, amit tudott.

A pápa a feszületre emelte tekintetét, mely a mennyezethez rögzített köteleken függve uralta a helyiséget.

– Ó, jaj, a fiam egy igazi tökkelütött abbelinou!

Rodrigo Borgia összevonta szemöldökét, mélységesen ingerelte, ha a pápa szülőföldjének nyelvjárásában beszélt. Megérintette hát orrnyerge görbületét, ettől mindig visszanyerte biztonságérzetét; e szokását még gyermekkorában vette fel, amikor tanítója szemrehányásait volt kénytelen viselni.

– Felfogtad, kedves Franceschetto – és szavai mint kövek záporoztak –, hogy igen súlyos hibát követtél el? Bizonyos okokból kifolyólag, melyeket talán te magad is el tudsz képzelni, Benivieni igen fontos volt számunkra. Egy rettentően veszedelmes kígyót keresünk, mely alattomosan megbújik valahol. Tudod-e, Franceschetto, mi a kígyók kedvenc étke? A tojás. Számunkra Girolamo Benivieni volt a tojás, a csalétek. És te kiengedted a kezeink közül.

Rodrigo vádlón emelte rá ujját, és Ince bizony agódott gyermekéért. Mostanra már megismerte Borgia bíbroros elszántságát, és azt is tudta, hogy fenyegetései sosem hullanak a semmibe. Ádáz tekintetet öltött és ismét a fia felé fordult.

– A bíborosnak igaza van. És úgy rendjénvaló, hogy megfizess azért, amit tettél.

Franceschetto érezte, ahogy a lábai elernyednek. Lehetséges, hogy apja ennyire Borgia bíboros hatása alá került?

– Riario – rendelkezett a pápa –, jegyezd fel! Mától számítva harminc napon belül az itt jelen lévő Franceschetto Cibo köteles az Állam kincstárába száz aranyszkudóval egyenértékű összeget befizetni büntetés gyanánt, amiért megszökött egy rab, még ha közvetlenül nem is az ő felelősségéből adódóan. Mindent leírtál?

– Igen, Szentatyám – felelte Riario anélkül, hogy felnézett volna az írásból, kezében a libatollal, mely szorgalmasan szántotta a papirost.

– Most pedig elmehetsz – mondta Ince pápa, csókra nyújtva fia felé gyűrűs kezét.

Franceschetto lehajtott fejjel hátrált ki a teremből. Az egyetlen dolog, amiről hallgatott, az a csaknem kétszáz aranyforint volt, amit a kapitánytól elkobzott. Gyorsan átszámolta fejben, hogy az mennyi lehet aranyszkudóban, és arra az eredményre jutott, hogy még így is szép összeg marad majd a zsebében.

– Te is – mondta Riario felé fordulva, aki odalépett hozzá, hogy szintúgy megcsókolja a pápa gyűrűjét, de Ince pápa kesztyűs kezével sietősen intett, hogy menjen már.

Amint kettesben maradtak, Rodrigo Borgia negédes mosollyal arcán Ince pápa felé fordult.

– Igen szigorú atya vagy.

– Nem ismered Franceschettót. A legérzékenyebb pontját érintettem, a pénzt.

– Meglehet. De a terv, hogy Benivienivel csalogassuk ide Mirandola grófot, semmivé foszlott. Feltehetőleg ő maga szervezte meg kedves barátja szöktetését.

– Vajon egészen idáig merészelt jönni?

– Talán azt azért mégsem, de a jövedelmeiből könnyedén megfizethetett valakit. Hacsak maga Franceschetto nem keveredett bele az ügybe. Ince pápa felpattant ültéből.

– Mégis mit akarsz ezzel mondani?

– Te magad mondtad, hogy számára a pénz a törvény. Én a helyében elraboltam volna Benivienit, és azután váltságdíjat követeltem volna érte.

Ince pápa végigsimított azon a kevés haján, ami még megmaradt neki, és észrevette, hogy selyemkesztyűje merő izzadság lett.

– Nem hinném, hogy ilyen agyafúrt lenne.

– Mindenesetre, hogyha néhány napon belül befut hozzánk valamiféle zsaroló követelés, tudni fogjuk, kitől származik. És akkor bizony a pénzbüntetés már nem lesz elegendő.

– Rendben. És most mit szándékozol tenni?

– Valamiképpen ide kell csábítanunk az ifjú Picót. Írj egy pápai brevét, melyben elítéled őt és a Téziseit, ugyanakkor hívd meg Rómába, és tégy ígéretet, hogy kész vagy nyilvánosan meghallgatni őt.

– Nem fog hinni ilyesminek. Rögtön arra fog gondolni, hogy megtaláltuk a Téziseit, a folytatást, mely jóval veszélyesebb rá és ránk nézve egyaránt.

– Akkor is meg kell próbálnunk. Ne feledd, hogy fogalma sincs arról, mennyire közel járt az igazsághoz. A Sacrum Sagillum létezéséről és a benne foglalt titkokról nem tud semmit. És azt gondolhatja, hogy a művelet, mellyel az írást igyekezett olvashatatlanná tenni, sikeresnek bizonyult. Tudja magáról, hogy kiváló alkimista.

– Én egyszerűen félreállítanám az útból, és azzal végeznék is.

– Ahhoz, hogy megfogj egy legyet, előtte mézzel kell csalogatnod, mert egyébként ösztönei távol tartják kezeidtől!

– Jól van, jól van, megírom azt a levelet. És majd meglátjuk, mi történik.

– De már előre fel kell vérteznünk magunkat. Minél gyorsabban el kell terjesztenünk a Boszorkányok Kalapácsát, a két megszállott német Malleus Maleficarumít, és üldöznünk a nőt, mintha a világ összes nyomorúsága tőle eredne. Értesz már, Ince?

A pápa érezte, ahogy az izzadság a hónaljából végigcsurog egészen a nadrágjáig.

– Igen, igen, teljesen világos. A Malleus néhány napon belül kész, legalábbis ezt mondták. A zsidó nyomdász, úgy tűnik, kiváló munkát végzett.

– Minden inkvizítornak, minden egyes pápai követnek rendelkeznie kell egy példánnyal. Mindeközben megsokszorozzuk a máglyákat. További boszorkányokra van szükségem. Legközelebb legalább tízet akarok.

– Tízet?

– Hát nem érted, hogy erre van szükségünk, és az emberek is ezt akarják? Róma, Itália és egész Európa a lángok fényében ragyog majd. Tíz? Nem, dehogy, tízezer! Tízezer eretnekség, boszorkányság és paráznaság vádjával elítélt nő elpusztítása után egy nő szavának sem hisznek többé, még annak sem odafenn, aki pedig mindennek a teremtője.

Rodrigo Borgia elégedetten emelkedett fel ültéből, érezte, ahogy a hatalom áramlik az ereiben, és biztos volt benne, hogy terve győzedelmes lesz. A megfelelő pillanatban mindez segítségére lesz abban, hogy átvegye ennek a szifiliszesnek a helyét. És azt is alig várta már, hogy fiát, Cesarét a tökkelütött Franceschetto helyébe állítsa.

Néhány napra rá a pápa állapota roszabbodott, és egy német orvos úgy rendelkezett, hogy vért kell innia. Ettől láz kerítette hatalmába az elkövetkező hetekben, azután pedig furcsa kívánalom tört rá, egyfajta mentális betegség támadta meg, melyet Rodrigo magándoktora, Andrea da Tarragona hematomániának diagnosztizált. Ugyanennek a kórságnak esett áldozatául Káin, aki kénytelen volt a világban bolyongani, hogy vérhez juthasson és abból táplálkozzék, miután testvéröccse ártatlan vérét ontotta.

Ince pápa elvetette az ötletet, hogy pápai ítélkező írást bocsásson ki Mirandola gróf ellen, minthogy már írt egy ahhoz hasonlót az elmúlt év februárjában; ellenben megfogalmazott egy nyilvános levelet Pico közzétett Tézisei ellen, egyértelművé téve, hogy még egy utolsó lehetőséget biztosít számára, hogy az udvar előtt szolgáljon magyarázattal, hiszen Mirandola grófja közismert volt nem mindennapi keresztényi és filozófusi adottságairól. Továbbá saját kezdeményezéséből terjedelmes levelet intézett Európa összes uralkodójához, felszólította őket, hogy tegyenek lépéseket a sátán által, a női nem képviselőin keresztül terjesztett boszorkányság elharapózása ellen.

A Malleus Maleficarum azonnal nagy sikert aratott, még a legrózsásabb elképzeléseiket is túlszárnyalta. Egyre érkeztek a levelek a pápai legátusoktól, Európából mindenfelől, hogy további példányokat kérjenek. Csak a spanyol földre kétszázat küldtek el. Szegény Eucharius Silber Franck pedig, aki már attól szorult helyzetbe került, hogy ilyen rengeteg példányt kellett kinyomtatnia fizetség nélkül, hogy elkerülje a teljes összeomlást, elmenekült Rómából. Előtte azonban még ajándékozott egy példányt egy ismeretlen lovagnak, aki felmutatta neki gyűrűjét, rajta a Mirandolák jelképeivel. Rodrigo Borgia bíboros pedig, a pápai udvar alkancellárja, aki tisztában volt Gutenberg találmányának nagyszerűségével, birtokba vette a nyomdát.