Pistoia
1939. április 13., szerdától

Elena magzatburka megrepedt, és rettenetesen szenvedett. Terhessége ideje alatt mindvégig azzal a félelmével küzdött, hogy a gyermek, akit a méhében hord, akár Zugel gyermeke is lehet. Ilyenkor a hasát ütötte dühödten, hogy azután rögtön megbánja tettét. Amikor először érezte megmozdulni odabent a gyermeket, elsírta magát. Ez a kinti világ borzalmas hely, és ő maga is tett érte, hogy azzá legyen. És most épp arra készül, hogy ezt az apró kis teremtményt erre a rettentő szemétdombra vezesse. Ahogy az ágyon feküdt, szinte látta, hogyan kapaszkodik kezecskéivel a petefészkeibe, és hallotta, hogy kiabál, hogy kérleli: ne engedje ki onnét. A vajúdás mondatja veled, nyugtatgatta Camilla nővér, teljesen normális dolog, ami veled történik, minden nő átéli. Az orvos már úton van, nincs miért aggódni.

– Camilla – egy ideje olyan bizalmas viszonyba kerültek egymással, hogy a nevén szólította a nővért –, hát nem érted? Nem akar kijönni, és igaza is van. Nem érdemlem meg, hogy anya legyek.

– Hagyd ezt abba! Csak azért beszélsz így, mert a szomszéd szobában nem vár remegve a férjecskéd. Gondolj a Szűzanyára, mi mindennel kellett neki szembenéznie, a maga idejében! És ott volt a férje is, aki tudta jól, hogy a gyermek nem az ő magjából származik.

Akkor mégis mi az, ami a hasában vonaglik és rúgkapál? Valami nincs rendjén. Talán az ördög gyermeke ő, aki örömmel gyötri, és kicsiny szarvaival döfködi a méhét.

– Félek, félek, az ördög van bennem, érzem.

– Most már hagyd abba! És gondolj a gyermekre!

Elena felkiáltott, s a novícia, aki az ajtóban őrködött, hogy senki ne léphessen a szobába, elsápadt és sietve keresztet vetett. Elkezdődtek a méhösszchúzódások. Elena isméi feljajdult. Közben megérkezel! az orvos, egy kövérkés férfi, akinek olyan kicsi kezei voltak, mint egy gyermeknek. Köszönés nélkül az ágyhoz lépett és felemelte a takarót. A novícia sietve távozott a szobából.

– Hová megy? Hozzon gyorsan két lavór meleg vizet és törülközőket! És igyekezzen!

Elena érezte, ahogy két jeges kéz érinti.

– Előbb hancúroznak, azután meg panaszkodnak – dohogott. – Figyelj ide, kishölgy – szólt Elena felé fordulva –, te csak a lélegzésedre figyelj, semmi másra, értetted?

Elena bólintott.

Az orvos levette a kabátját, és mivel nem tudta, hová akassza, ott állt és várt, míg Camilla nővér ki nem vette a kezéből, és a háta mögötti székre nem fektette, ügyelve rá, hogy össze ne gyűrődjék. Közben olyan pillantást küldött az orvos felé, hogy utána azon nyomban elmormolt egy Ave Mariát apró kis vétke miatt, és persze Elenáért is. De most jobban teszi, ha inkább cselekszik. Majd azután imádkozik.

– Farfekvéses – jelentette ki az orvos közönyös hangon.

Camilla nővér megdermedt, tudta jól, hogy ez mit jelent. Elena közben félrebeszélt, s nem hallott semmit.

– Jön kifelé – tette hozzá. Hangja hűvösen szólt.

– Ó, a szentségit! A köldökzsinór!

Camilla nővér odanézett, és azt látta, hogy Elena lábai közt vörös kígyó tekereg. Azonnal eszébe jutott a démon, akiről Elena beszélt az imént, de próbált nyugodt maradni.

– Mi történik, doktor úr?

– Előrecsúszott a köldökzsinór, és emiatt nem fér ki a gyerek. Vegye fel ezt a kesztyűt és segítsen, de igyekezzék!

Ekkor lépett be a novícia a lavórral és a törülközőkkel a kezében; arra még volt ereje, hogy gyorsan letegyen mindent a padlóra, majd kezét szájára tapasztva kisietett a szobából.

– Most húzza lassan kifelé!

Camilla nővér megfogta a köldökzsinórt és lassan húzni kezdte. Az orvos benyúlt a hüvelybe, és megpróbálta elfordítani a gyermeket, hogy hassal lefelé tudjon kibújni. Egy újabb darab köldökzsinórral együtt a lábai is megjelentek. Majd a feneke bukkant elő, végül a feje, mely hátulról egy szabálytalan formájú birsalmára emlékeztetett. Elena eltorzult vonásai végre kisimultak. A köldökzsinórt azonnal elvágták.

– Fiú – szólalt meg Camilla nővér izzadtan, fáradtan, mégis boldogan.

– Igen – mondta az orvos az ágyra fektetve –, de nem lélegzik. Camilla nővér a lepedőn fekvő élettelen testre pillantott, majd rárivallt az orvosra, és a fejét csapkodta.

– Csináljon már valamit! Az Istenért, csináljon már valamit!

A kiabálásra Elena kinyitotta a szemét, de nem értette, mi történik. Az orvos közben az apáca ütései ellen próbált védekezni.

– Jól van már, jól van – kiáltotta –, engedjen oda, hadd próbáljam meg!

Két kezébe fogta az újszülöttet, majd az egyik karjára fektette, és megtisztogatva kis testét a vértől és nedvességtől, a száját a szájához illesztette, és megpróbált belelehelni.

– Az orrát! – kiabált Camilla nővér. – Fogja be az orrát! Az orvos engedelmeskedett, és ismét a gyermek szájába lehelt. – Hiába – szólt végül –, halott.

Az apáca szinte kiragadta kezei közül a gyermeket, és megismételte a műveletet. Háromszor fújt bele a nyitott szájacskába, de az újszülött semmiféle életjelet nem adott. Elkeseredettségében újra fölé hajolt, s közben az Úrangyala imádságát fohászkodta magában. Már éppen visszafektette volna az ágyra, amikor a gyermek hirtelen hátravetette fejét. – Adja ide! – kiáltott az orvos.

Megragadta a lábainál fogva, és fejjel lefelé tartva a hátát veregette vigyázva. A gyermek felsírt.

– Él! Él! – ujjongott Camilla nővér, s magánkívül a boldogságtól megölelte és arcon csókolta az orvost.

– Adjuk oda az édesanyjának!

– Előbb tisztogassuk le kissé, minket már így is eléggé összepiszkított. Nézzen csak ide!

Az orvos ingje csurom vér volt.

– Ó, doktor úr, mégis mit akar? Bújjon ki belőle, rögtön viszem és kimosom. Ez a legkevesebb, amivel tartozom… és bocsásson meg az előbbiért!

– Hagyja csak, nem mondhatom, hogy hozzászoktam, de ez is hozzátartozik a mesterségünk kockázataihoz.

A gyermeket letisztogatták és puha törülközőbe bugyolálták. Majd finoman Elena mellére fektették, de ő mintha észre sem vette volna. Az orvos megtapogatta pulzusát, szapora volt és szabálytalan, arcán és kezein szederjes foltok jelentek meg. Óvatosan takarót terített rá.

– Én magam nem sokat tehetek érte – mondta. – Helyesebb lenne orvost hívni, úgy értem, egy másik orvost. Én a gyerekekhez értek, de ez az asszony valahogy nem tetszik nekem.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy a méhlepény túlságosan sötét, lehet, hogy túl sok vért vesztett. Hosszan kínlódott, lehet, hogy belső vérzése van. Nézze az arcát!

– De hát épp csak az imént szült!

– Köszönöm, nővér, tudom, de éppen ezért mondom. Szakorvosra, hematológusra lenne szükség, ne vesztegesse az időt!

A gyermek a születése után egy órával szopott először; Elena tudatánál volt még egy kis ideig, de azután elájult. Sápadt volt, Camilla nővér hozatott neki egy csésze forró tyúklevest, de épp csak belekóstolt. Másnap reggel érkezett meg a kolostor orvosa. Nagy pátosszal köszöntötte a nővéreket, akik úgy futottak elébe, mint a kotlóstyúkok, de Camilla nővér sietve magával vitte Elena szobájába. Az orvos meghallgatta, megvizsgálta a légzését, kitapintotta pulzusát, mely szapora volt és gyenge, megmérte testhőmérsékletét: jóval a normális fölött volt, pedig egész éjjel és még reggel is egyfolytában izzadt. Étvágya nincs, mondta a nővér, folyton csak inni kér.

– És a szülés hogy zajlott?

– A gyermek farfekvéses volt, és Elena sokat szenvedett. Azután az történt, hogy… vagyis, a köldökzsinór előbb csúszott ki, mint a gyermek. Szörnyű volt.

– Jobb, ha megvizsgálom. Felemelné a takarót, nővér?

Camilla nővér engedelmeskedett, és ahogy felemelte a takarót, meglátták a hatalmas vérfoltot a lábai közt.

– Takarja be, láttam, amit kellett!

Az orvos hátrébb húzódott az ágy mellől, és intett Camilla nővérnek, hogy kövesse.

– Attól tartok, igen komoly belső vérzése van.

– Súlyos?

– Nagyon. Rengeteg vért vesztett, de nem ez a legnagyobb gond. Valószínűleg vérmérgezés is fellép majd nála. Felírok Prontosilt, ez egy új gyógyszer, de nem tudom, elegendő lesz-e számára. Van infúziós csövük? Addig is adok neki fiziológiás oldatot.

– Azonnal, megyek és előkészítem. Camilla nővér könnyezett.

– Túléli?

Az orvos a fejét csóválta.

– Imádkozzon, nővér, és most az egyszer én is ezt teszem. Mindegyikünk a maga Istenéhez, talán képesek leszünk csodát tenni.

Camilla nővérnek ekkor eszébe jutott, hogy Carlo Milano zsidó, és hogy épp ezért néhány hónapja már csak magánorvosként praktizál, miután a kórházból elbocsátották.

– Rendben – mondta és mosolyogni próbált –, talán kettőnknek együttes erővel sikerül. És kérem, ezúttal ne távozzék fizetség nélkül!

Elena éppenhogy csak magához tért kábultságából, és először láthatta igazán gyermekét, aki nagy igyekezettel szopta emlőjét. Abban a pillanatban hálát adott Istennek, és már tudta, mit kell tennie. Érezte, hogy a halálán van.

– Camilla, gyere ide, kérlek!

Hangja olyan áttetsző volt, akár a selyem. Tekintetét gyermekéről az óriás mimózabokorra emelte, melynek ágai, ahogy a szél meg-meglengette őket, finoman az ablaküvegnek koppantak puha sárga virágaikkal.

– Valamelyik nap majd meg kell metszenem – mondta Camilla nővér.

– Hallgass rám, Camilla, nem vagyok jól. Ne, kérlek, ne mondj semmit! Azt hiszem, már nem élek soká. Érzem, de higgy nekem, az egyetlen fájdalmam, hogy itt kell hagynom ezt a kisfiút. És téged is, te butuska… Megkérlek valamire, van egy tervem, és ha sikerül megvalósítanom, békében halok meg.

Az olasz és a Franco-párti spanyol fasiszta csapatok győzedelmesen bevonultak Madridba, és Olaszország katonai erővel elfoglalta Albániát. Alig öt órával a partraszállás után már a trikolór lengett Tirana városában, rajta a Savoyák címerével. Giacomo de Mola azt olvasta az újságban, hogy Viktor Emánuel király kegyesen elfogadta az albán koronát. Micsoda nemes lélek! Már hónapok teltek el úgy, hogy visszavonult a camaldoli szerzetbe, ahol Giacomo nem olvasott újságot és nem hallgatott rádiót. Aznap, hogy az utazás egyhangúságát elűzze, kivételt tett. De abból, amit olvasott, s ahogyan a cikkeket megfogalmazták, úgy tapasztalta, megállt az idő. Csak apróbb változásokat észlelt, mégpedig kedvezőtlen irányban, most már a régi jó Corriere is a Giornale d'ltalia dagályos hangnemében írt.

Különleges cellát kapott, a rendfőnök atya szobája mellett, aki a könyvtárát is a rendelkezésére bocsátotta. Camaldoli már több mint ezer éve létezett, és Giacomo számára a legalkalmasabb helynek tűnt arra, hogy Giovanni Pico írását elrejtse a világ szeme elől. Ráadásul a szerzet ősi jelképe egy kehelyből szomját oltó madárpárt ábrázolt. Pelikánok lehettek, főnixmadarak vagy pávák, a Grál mellett. Félreérthetetlenül a hajdani templomosok jelenlétét idézték, és távoli őse emléke derűt és békét keltett benne.

A dízelmozdony Pistoia állomására ért. Gyalog kapaszkodott fel az emelkedőn a kolostor felé, ahol végre megismerheti majd Elenát. A telefonhívás igencsak felzaklatta. Vajon mit akarhat tőle az a nő? Az apáca, akivel beszélt, nagyon szűkszavú volt, igen óvatos, kitérő válaszokat adott kérdéseire. Talpraesett teremtésnek tűnt, aki tud hallgatni, és szívesebben is teszi. De ami leginkább arra buzdította, hogy otthagyja Camaldolit, az a reménység volt, hogy netán hírt kaphat Giovanni felől. Talán Elenától megtudhat valamit. Talán nem is igaz, hogy annyira rosszul van.

Új erőre kapott a hosszú gyalogúttól, és, bár már hozzászokott a Camaldoli környéki vadonhoz, élvezettel gyönyörködött az alatta elterülő tájban, a házak kis csoportosulásaiban, örömmel nézett a szembejövő emberek életvidám arcába. Lehetséges az, hogy ezek a készséges, derűs, ugyanakkor tartózkodó emberek behódolnak a háborúnak, a halálnak és azok jelképeinek? Még a békepárti Corriere is a főoldalra tette azt a gigantikus fotót, melyen százezrek éltetik ujjongva a Dúcét, amint bejelenti az Albánia fölött aratott győzelmet. Albánia. A többségük azt sem tudja, hol van egyáltalán. Mindössze tizenkét áldozatot követelt a háború, jelentette ki büszkén az újság. Hiszen még egy is túl sok! Egy apáca nyitott kaput előtte.

– Igen? – Doktor de Mola vagyok, nővér, találkozóra hívtak ide.

– Igen, én telefonáltam. Jöjjön, Elena várja! Talán – súgta még – már csak önt várja, mielőtt végleg eltávozna.

De Mola csendben belépett a szobába, az ablak be volt hajtva, s odabent különös szag terjengett, az élet és a halál illatának elegye. Egy nő feküdt az ágyban, csukott szemmel. Egykor finom vonásait a betegség megtörte. De az, ami igazán meghökkentette, egy bölcső látványa volt az ágy mellett. Odalépett kíváncsian, és egy hadonászó kisgyermeket látott benne még homályos, de már kifejező szemekkel.

– Vegye csak fel, szereti, ha dédelgetik – szólt a nő az ágy felől. Giacomo úgy tett, ahogy a vékonyka, a betegségtől kislányossá szelídült hang tanácsolta neki. Nem szokott hozzá, hogy kisgyermeket fogjon a kezében, ügyetlennek, esetlennek érezte magát. Úgy tűnt számára, mintha a gyermeknek nem is lenne súlya.

– Vegye le a sapkáját, kérem, és nézze meg!

Végtelenül óvatosan vette le az apró kis sapkát, és akkor borzongás futott végig a hátán. Magához ölelte a gyermeket és becsukta szemét.

– Igen – szólt Elena halkan –, tudtam, hogy felismeri. Amint megláttam azt a kis vörös hajtincset, rögtön tudtam, ki az apja. Biztos voltam benne, hogy örülne, ha megismerhetné Giovanni fiát. Tudom, mennyire szerette és…

Elenára rátört a köhögés és nem tudott mondata végére érni. Giacomo lágyan megcsókolta a gyermek homlokát, visszafektette a bölcsőbe, és az ágyhoz lépett. – Tudja, hogy ő hol van? Hangja halk volt és kedves, haragnak nyoma sem volt benne.

– Nem, én is csak szeretném tudni, hogy merre van, hogy él-e még és hogy gyűlöl-e azért, amit vele tettem. És nem csak vele.

Elena megragadta Giacomo kezét.

– Ígérjen meg valamit! Tudom, hogy ön jó ember és igazságos. És azt is tudom, hogy én magam nem érdemlek semmit sem, de már úgyis megkezdtem bűnhődésemet. A gyermek értelmet adott a létemnek, és most ő maga veszi el azt tőlem. És ez így van rendjén.

– Minden tőlem telhetőt megteszek.

– Még az sem elég! – mondta, miközben próbált felülni az ágyban, de sikertelenül. – Nem miattam, hanem miatta.

– Megígérem, bármiről legyen is szó!

– Meg kell találnia Giovannit, és ha él, azt akarom, hogy adja oda neki a fiamat, a fiunkat.

Giacomo megszorította a kezét és bólintott.

– Ha pedig meghalt vagy nem találja, ígérje meg, hogy gondoskodik róla! Ma reggel megkeresztelték, Giacomo lett a neve, mint az öné.

Mióta is nem sírt már? Miközben az arcán patakzott a könnye, érezte, ahogy megújul benne az erő, a remény.

– Giacomo – mondta lassan, fojtott hangon – nem fog apa nélkül felnőni.

De Mola Elena fölé hajolt: homloka égetett, ahogy ajkával megérintette. A nő mosolygott, és megkérte, hogy vigye oda hozzá a gyermeket. Óvatosan az asszony mellkasára fektette, és elmenőben még egy utolsó pillantást vetett az anyára és újszülöttjére. Tűzcsóva, talán egy üstökös suhant át az ablak előtt. Az Anya, a másik, ott volt a szobában.