Róma
1486. december 7., csütörtök

Giovanni Pico, Mirandola és Concordia grófja elmerengve végigsimított az egymásra halmozott könyvek gerincén, melyeket a könyvnyomtató, Eucharius Siber alias Franck gondosan dobozokba rakott.

Kiemelt közülük egyet, és büszkén olvasta a neve alatt álló címet:

Johannes Pico Mi.

conclusiones Sive Theses DCCCC

publice disputandae, sed non admissae

Majd fellapozta az írást, amelyet gót betűkkel nyomtattak, de az olvasás megkönnyítése végett a betűk széleit lekerekítették, ily módon az összkép a kódexmásoló szerzetesek gömbölyű betűs írására emlékeztetett.

– Gyönyörű munka, Eucharius. Úgy hiszem, mindketten büszkék lehetünk rá.

– A forma önmagában kevés, ahogy Platón is mondja, és ez esetben nem más, mint tartalmának csupán árnyéka.

– Olvastad?

– Nem, méltóságos uram, választanom kellett, hogy nyomtatok, avagy olvasok. És úgy gondoltam, jelen pillanatban jóval szívesebben veszi, ha inkább az előbbivel foglalatoskodom. Mindazonáltal el fogom olvasni, amennyiben engedélyezi számomra. Fölöttébb kíváncsi vagyok rá.

– Hálás leszek érte – felelte Giovanni Pico –, és remélem, hogy a következő kiadásról eltünteted végre azt az aliast a neved elől, hiszen nem méltó hozzád.

– Ó jaj, uram, majd ha a szamarak repülni tudnak, és a Hold forróbban süt a Napnál. Tudja, az az alias számomra pajzsul szolgál, amely némiképp elrejti, némiképp pedig védelmezi származásomat.

– Eucharius, tudod jól, hogy rendszerint ott vagyok az egyházi szertartásokon.

– Amint én is, méltóságos uram – tette hozzá rögtön a nyomdász.

– Úgy bizony, de a keresztények Istene előtt én jóval csekélyebb érdemmel büszkélkedhetek, mint te – felelte szelíden mosolyogva Giovanni Pico. Eucharius gyanakodva méregette.

– Igen – folytatta Giovanni –, neked óriási előnyöd van hozzám képest a Mindenható előtt.

– Nem értem. Magyarázza meg, kérem.

– Te ugyanúgy zsidó származású vagy, dicsőségedre, mint az Isten fia.

– Uram, úgy érzem, tréfálkozik velem. Rám úgy tekintenek, mint arra az emberre, aki keresztre feszítette őt, semmint testvérére. És a világ szemében nem teszek mást, mint hogy e bűnömért vezeklek, minden áldott nap végighallgatom a szentmisét, nyilvánosan gyónok, és nagylelkű adományokat ajánlok fel.

– Értelek, de mégse feledd, hogy Krisztus zsidó volt, zsidóként élt, tanult, tanított, és zsidóként halt meg. A tarsusi Saul, a későbbi Pál volt az, akitől a levelek származnak, aki más képet festett Krisztusról, mint amilyen valójában volt. És mindezt politikai okokból tette, barátom.

– Gróf úr, nagyon kérem, jobb lenne, ha nem is hallanám szavait. Hogyan vallhatja magát kereszténynek, ha így beszél?

– Keresztény vagyok, mert Krisztus szava mindig csodálatos volt, és most is az.

– Nem értem, gróf úr, vagy tán nem akarom érteni.

– Eucharius, Eucharius, ne csukd be a füled az igazság hallatán! Jól tudod, hogy Pál római polgár volt, s azt is tudod, hogy a zsidók veszélyt jelentettek Róma számára, a legveszélyesebb közülük épp maga a Názáreti Jézus volt. Pál feladata, római hivatalnokként az volt, hogy távol tartsa ezt az embert a zsidó vallástól és a népétől, és ő így is cselekedett. Tudtad, hogy Pált a héber közösség vezetői mágiával vádolták, és hogy végül a rómaiak mentették meg az életét? Tudod, hogy a védelmébe fogadta a kegyetlen Néró császárt, mert Isten által választott hatalmasságnak tekintette őt?

– De hát ő egy szent, és az egyház mártírja! – kiáltotta Eucharius meggyőződéssel.

– Milyen egyházé, Eucharius? A hatalmas, parázna egyházé? A tarsusi Saul, mint mártír? És ki állítja ezt? Mártíromságát homály fedi, ugyanis sosem történt meg. Senki sem emlékszik rá, senki sem tudja, pontosan hol, hogyan történt, és hogy egyáltalán megtörtént-e. Feltehetőleg távozott a színről, majd újra feltűnt cívis romanusként a birodalom valamelyik távoli provinciájában, hogy békés öregségét élvezhesse, féktelen ivászatok és epilepsziája keltette látomásai közepette.

– Uram, kérem, elég volt, úgy beszél, mint egy eretnek! A gróf felsóhajtott és fejét csóválta.

– Eretnekség… e váddal a leggyalázatosabb tetteket hajtják végre. Pedig jól tudod, hogy az eretnek szó valójában azt jelenti, választó, és én bizony már választottam. De nem kívánlak megrémíteni. Őrizd a hitedet, a mi Legfőbb Létezőnk az egyetlen, és ezt hamarosan felismerik majd.

– És mégis miről ír a Téziseiben? – tudakolta Eucharius, és most már nem is próbálta leplezni aggodalmát.

– Arról, amiről neked beszéltem az imént, nem írtam, ne aggódj. Tisztességes és… a te értelmezésed szerint keresztény tézisek. Mindenesetre, amikor majd arra kerül a sor, hogy a világ legnagyobb tudósai vitatják meg nyilvánosan, és elfogadják igaznak…

– Miféle megvitatásról beszél? Mit kíván tenni ezekkel a könyvekkel? Én azt hittem…

– Ülj le, Eucharius! Felvázolom előtted a terveimet, még mielőtt a könyv kikerül a nyomdádból. Megérdemled.

Silber Franck leült vele szemben, és ahogy hallgatta nemes megbízója szavait, kezdeti félelme egyre inkább nyugtalansággá és szorongássá alakult át.

– De hiszen a pápa semmit sem tud e szándékáról – szakította félbe –, előre fel kellett volna hívnia rá a figyelmét! És a könyv még engedélyt sem kapott. Te jó Isten! Megvallom, gróf úr, ha ismertem volna e szándékát, nem tudom, vállaltam-e volna a könyve nyomtatását.

– Mitől félsz, Eucharius? Egyetlen tézisem sem szól… ahogy te nevezed, Isten akarata ellen, sőt egytől egyig létezésének alapos bizonyítékául szolgálnak, még ha… nem is pontosan oly módon, ahogyan az évszázadokon át tartó tudatlanság nyomán hittük. Szavait megvitatni nem istenkáromlás, hiszen mindez éppen az ő akaratát segíti, azaz az emberek egyesítését, hogy békében élhessenek egymással, akár az egy fedél alatt lakó testvérek.

– Mohamed fiai is?

– Természetesen, ők is. Gondolod, nem méltók rá? Ők is úgy hiszik, hogy az Evangélium, a Zsoltárok és maga a Tóra isteni ihletésű könyvek. Akkor hát hol van köztünk különbség?

Eucharius sietve keresztel vetett, ami zsidó volta miatt nehezére esett, mégis szokásává vált az évek során. A férfira emelte tekintetét, aki teljes nyugalommal beszélt neki rettenetes és igen veszélyes dolgokról. Talán származásából fakadóan állt a törvények fölött, vagy tán fiatal kora vezette arra, nyilvánvaló tudása ellenére, hogy így beszéljen? Szelíd embernek látszott, hosszú szőke fürtjei szinte nőies bájjal omlottak vállára, de szavai villámcsapásként hatottak.

– Én úgysem tudnék vitába szállni méltóságoddal, tanácsot sem bátorkodnék osztogatni, csupán arra kérem, hallgassa meg kérésemet, és legyen óvatos!

– Az leszek, kedves barátom.

Giovanni Pico felállt, és Eucharius vállára tette kezét. Majd a nyeregtáskája után nyúlt, és kiemelt belőle három kéziratköteget.

– Elkészült az a három bőrkötéses példány is, amit kértem tőled? – kérdezte szelíden.

– Igen, méltóságos uram. Személyesen én készítettem el, ahogyan kívánta. Mondja meg hát, tetszenek-e?

A nemes Mirandola gróf megcsodálta Silber Franck tökéletes és finom munkáját. Az erős és fényes vörös bőrkötés olasz módszerrel készült, de minden apró részletében tökéletes volt, s éppen hogy csak egy vékony, szárazon nyomott aranyozott szegély díszítette. Hatbordázatú gerinccel készült, hogy általa tartósabbá váljék a könyv, minthogy két oldalán berakásokkal díszített zárszerkezetet is tartania kellett. A kulcsok már önmagukban is remekműnek számítottak, a fej középen átfúrt kör alakú korongból készült, mely két oldalán az alfát és az ómegát ábrázolta, míg a díszes, rövid szár görbe és láthatóan szabálytalan fésűszerű fogakban végződött. A kulcs nélkül a könyv felnyithatatlan volt. Minden éppen olyan lett, ahogyan kérte, a hátlapba mélyesztett keskeny rekesszel együtt, melybe majd a kéziratokat rejtheti.

– Csodásan teljesítetted a kérésemet, Eucharius, és örökké hálás leszek neked ezért.

Giovanni Pico felpakoltatta a könyvesdobozokat egy kocsira, a nála lévő kéziratokat pedig a vörös borítású kötetekbe illesztette. Eucharius akkor vette észre, hogy a lapok össze vannak ragasztva, de nem szólt. Már épp eleget látott és hallott. Megkönnyebbülten figyelte, ahogy a gróf távolodik, a kövezett úton zörgő kocsikerekek zajától kísérve. Mielőtt visszatért volna a műhelyébe, még figyelte kicsit a közelben kockákkal zárát játszó gyerekeket, jólesett lelkének jókedvű nevetgélésüket hallani. De miután bereteszelte maga mögött az ajtót, aggasztó gondolatok kerítették hatalmukba.

Az egyik gyerek sietve összeszedte, aztán a nyakában függő, inge alá rejtett erszénybe szórta a kockákat, a többiek hangos felháborodásától kísérve. Az egyikük megragadta a köpenyénél fogva, próbálta visszatartani, de a fiú előhúzta tőrét, és fenyegető mozdulattal támadója arca elé emelte. Végre otthagyta tehát őket, természetadta rövid lábain bicegve. De csupán néhány méternyire távolodott, amikor egy harmadik fiú földdarabot hajított felé, a hátát találva el, majd rögtön kereket oldott az egész banda. Gyerekek… Könnyen becsapta őket a hamis kockákkal, de csak néhány garast sikerült összegyűjtenie, és az bizony csupán néhány kupa borra lesz elegendő. Mégis úgy érezte, hogy az este nem veszett teljesen kárba. A nemesembernek, akinek kezdetben azért szegődött a nyomába, hogy kirabolja, bizonyosan volt valami rejtegetnivalója, másképp nem keresett volna fel éjnek évadján egy nyomdászt, aki ráadásul még zsidó is. A megfelelő ember utáni kémkedés hozhat számára egypár forintot, még az is lehet, hogy egy szépséges ezüstöt, ami máris több annál, mint amit egy teljes hónap alatt kereshet a bohóckompániával, amellyel a római spanyol nemesség estéit volt hivatott felvidítani. És mi mást remélhetett egy törpe? Amilyen gyorsan csak tudott, a Pantheon felé igyekezett, majd azt megkerülve a Santa Maria sopra Minerva templomához ért, amely a nagy hatalmú dominikánus rend székhelye volt. A kapuőr felismerte, és az arcába röhögött.

– Ó, a tökös Juanito! Mit csinálsz ilyenkor az utcán? Még nem végeztél a szajháknál?

– Nem, még hátravan az anyád.

A katona felé rúgott, de a törpe fürgébb volt nála, és kitért előle, jóllehet a földre zuhant.

– Hagyd abba, Ramón – szólt ekkor a másik őr –, ha Juanito itt van, biztos megvan rá a maga oka.

– Don Diego de Dezával kell beszélnem – szólt a törpe, miközben feltápászkodott a földről –, sürgős.

– Menj csak fel, Juanito, még égnek nála a fények, a monsignor éppen imádkozik.

A törpe küszködve kapaszkodott fel a prelátushoz vezető két lépcsősoron. A vastag kapu résein halvány fény szűrődött ki, kopogtatott, majd várt. Kisvártatva kinyílt a kémlelőnyílás, és egy árnyék lesett ki mögüle. Juanitónak nem kellett meghajolnia, hogy kezet csókoljon a püspöknek.

– Hogy s mint van, méltóságos uram?

– Jól, hisz végre visszatérhetek az én drága spanyol földemre.

Juanito összevonta szemöldökét, nem örült a hírnek. Don Diego de Deza fő kereseti forrását jelentette az alkalmi tolvajkodások mellett. Rendszeresen beszámolt neki mindarról, amit látott vagy hallott a nemesek és a római papság házaiban, és úgy sejtette, hogy bizalmas közlései Don Rodrigo de Borja bíboros, Don Diego pártfogójának fülébe is eljutnak.

– A rózsafüzért imádkoztam éppen, abban zavartál meg – folytatta a püspök. – Remélem, nyomós okod van rá.

Juanito részletesen elmesélte mindazt, amit látott, és nagy lendületében kitalált részleteket is beleszőtt. Don Diego nem adott túl nagy súlyt szavainak, de amikor a zsidó férfi szóba került, eszébe ötlött a szigorú utasítás, amelyet kapott: semmit sem szabad elhanyagolni. Hírhozóját áldással és egy aranypénzzel jutalmazta, amellyel végleg elbúcsúztatta. Miközben Juanito a Campo' de Fiori felé indult, ahol keresménye egy részét zsenge örömlányokra költi majd, a püspök fölkeltette titkárát, és pontos utasításokat adott neki, amelyeket még aznap éjjel végre kellett hajtani.

Eucharius már nem várt senkit. Miután hazaküldte utolsó két segédjét, bezárta a műhelyt. Már lefeküdt, amikor valaki megdöngette odalent a kaput. Lesietett, kaput nyitott, és többször is meghajolt. Hiába könyörgött, rimánkodott és hivatkozott egészségi állapotára, végül alázatos belenyugvással elfogadta az ellentmondást nem tűrő parancsot, mely szerint még aznap, és bizony az ég indigókékje már jelezte a hajnalt, jelentkeznie kell nem másutt, mint a Szent Péter-bazilikában, ahol a bíboros kamarás fogja kihallgatni. Továbbá magával kell vinnie ártatlansága vagy éppenséggel bűnössége bizonyítékát, ahogyan erre a pápai hírnök felszólította. Épp úgy, mintha a haláraítéltet arra figyelmeztetnék, hogy ne feledje magával vinni a kötelet, amellyel majd felakasztják. Visszament szobájába és lefeküdt, de csak azért, hogy megnyugtassa feleségét, és amint újra hallotta egyenletes lélegzését, fölkelt és lement a nyomtatóműhelybe.

Az egyik könyvoszlopból kiemelte legutóbbi, fáradságos munkája egy példányát. Rendszerint így tett, mindig megtartott egy-egy darabot, egyrészt büszkeségből, másrészt óvatosságból, hiszen már az is előfordult, hogy nem fizették ki. De most más volt a helyzet, keze remegett, ahogy a könyvet tartotta. Ó, a gróf és az ő őrültsége: az összes vallás tudósai számára gyűlést szervezni, és épp itt, Rómában, pápai felhatalmazás nélkül! Még az utolsó bizánci császár sem merészelt volna ilyesmit tenni! És természetes, hogy Rómában már mindenről tudnak, még mielőtt a könyvek terjesztése megkezdődött volna, és nyilvánvaló az is, hogy ő az első, akit keresnek, éppen ő, Silber Franck, a zsidó könyvnyomtató.

Szinte már látta maga előtt, ahogyan bezáratják a nyomdát, őt meg a Castel Sant'Angelo börtönébe vetik, a leggyalázatosabb tettek elkövetésével vádolják, és megkínozzák majd. És ő bevall mindent, amit csak hallani akarnak, még azt is, hogy megszentségtelenítette a szentostyát, hogy leköpte a feszületet, és hogy húsvétkor ártatlan gyerekek vérét ontotta. Úgy fogja tehát végezni, mint testvérbátyja, sőt még szörnyűségesebben, őt majd elevenen elégetik, vagy éppen valamelyik csatornába süllyesztik, hogy még az eltemettetés kegyelmében se részesülhessen.

Szegény Eucharius, mindent elveszít, feleségét és gyermekeit elkergetik, s majd éhen halnak. Mert semmit sem hagynak majd utána, amit nem gyújtanak fel, azt elkobozzák. Vajon mely isteni szándék szerint rabolnak és gyilkolnak az Ő nevében? Mégis sokan így nyernek maguknak évszázados dicsőséget és örök bűnbocsánatot. Míg az olyanok, mint ő, a pokolra rendeltettek, itt a földön és a mennyben egyaránt.

– Miért, gróf? Miért kell megfizetnem? A kegyelmeddel szemben tanúsított nagyrabecsülésemért? A nyomtatásban való jártasságomért? Adonáj, ó, Adonáj elhagytál engem, és helyesen is tetted, hiszen elárultalak! Bocsáss meg nekem, Adonáj! Könyörülj alázatos szolgádon! Te pedig, gróf, aki olyan bizalmas viszonyban vagy Vele, szólj Neki az érdekemben!

Könnyei sűrűn patakzottak sovány arcán, de elkeseredettsége lassanként haragba csapott át. Megragadta a könyvet, teljes erejéből a földhöz csapta, majd leköpte. Azután felvette, hevesen felrántotta a kályha ajtaját, s meredten bámult a tűzbe. Csakhogy elégetni nem lett volna értelme. Sőt még rontott volna a helyzeten. Így hát, alighogy a könnyei felszáradtak, már tudta, hogy sorsa megpecsételődött. Úgy érezte magát, mint Júdás, aki arra rendeltetett, hogy elárulja Urát, hogy Ő feláldozhassa magát és megdicsőülhessen. Ugyanezt a krisztusi sorsot kívánta a grófnak, miközben a hajnal első fényei beszűrődtek az ablaktáblák résein át.