Róma
1487. augusztus 6., hétfő

A pápai levelek a bazilika belső falán kerültek kifüggesztésre. Hogy a breve vagy a bulla elnevezést kapták, az általában tartalmuk fontosságától függött, de mindenki köteles volt megismerni azokat, még az is, aki írni-olvasni nem tudott. E célból írnokok álldogáltak a fal mellett, s csekély juttatás fejében magyarázattal látták el a pápa rendelkezéseit. Az előző nap kifüggesztett brevében VIII. Ince pápa Giovanni Pico della Mirandola Kilencszáz Tézisét eretneknek és ártónak bélyegezte, és egyúttal megtiltotta azok elolvasását és kinyomtatását. Ugyanakkor arra bátorította magát Mirandola grófot, aki Téziseit egy egyszerűen Apológiának elnevezett írásban védte meg, hogy bízzon a Szentatya megértésében és bocsánatában, ígéretet tett arra, hogy ha személyesen jelentkezik, senki nem merészel majd az életére vagy testi épségére törni. Az Úr nevében.

Értesülve eme fejleményekről, Leonóra a via Veión álló otthonukban utasította a szolgálókat, hogy sietve csomagoljanak össze.

– Holnapután indulunk. A hajónk megáll Livornóban, s ott nem lesz nehéz másik hajót találnunk Genova felé. Biztos vagy benne, hogy nem tartasz velünk Firenzébe?

– Ez az utolsó lehetőségem maradt arra, hogy nyilvánosságra hozzam a Téziseimet. Jövőre Valois-i Károly veszi át a kormányzást és bár meglehetősen fiatal még, egyáltalán nem fél a pápától. Ráadásul a Mediciek szövetségese, de meglehet, a politika szövevényei homályosabbak még a kaldeus szövegeknél is. Párizs az én végső reménységem. – Párizs várhat. Nincs szükséged a könyvre? Amint Firenzébe értünk, majd…

– Nem, Ferruccio, a könyv maradjon nálad, és ne is áruld el, hol rejtegeted! Ha nem ismerem hollétét, sosem fedhetem fel senki előtt, bármi is történjék. Emlékszem minden mondatára, minden egyes szavára.

– Te és a te emlékezőtehetséged! Egy nap majd elárulhatnád a titkodat!

– Nincsenek titkaim előtted és Leonóra előtt. Az egyetlen, amit kérek tőled, az az, hogy várd meg visszatértemet, és csak azután házasodjatok össze. Ott szeretnék lenni.

– Ott leszel, úgyis nagy szükségem lesz akkor egy igaz barát támogatására!

Ekkor Leonóra lépett a szobába, kócosan és piros arccal, mintha éppen demizsont emelgetett volna odakint.

– Giovanni, ne haragudj, nem győzöm egymagam! Az íróasztalod tömve van mindenféle papirossal, s én nem tudom, egy kötegbe rakjam össze vagy valamiképpen csoportosítsam-e őket.

– Jövök, Leonóra, és köszönet mindazért, amit teszel!

– Alig várom már, hogy útra keljünk… az urammal.

Ferruccio odalépett hozzá, arcát két tenyerébe fogta, de Leonóra mosolyogva kibontakozott kezei közül.

– Ha nem lépsz közbe – mondta Giovanni felé fordulva –, ez a szépfiú addig várt volna szerelme megvallásával, míg öreg és csúf nem leszek.

– Nem igaz – tiltakozott Ferruccio –, csak éppen nem szoktam bizonyos dolgokhoz.

– Még szerencse! Korábban hány nőszemélynek vallottál már szerelmet?

Ferruccio megint csak ellenkezni próbált, de Leonóra két ujját a szájára illesztette.

– Nehogy eláruld! Belehalnék a fájdalomba és a féltékenységbe. Most magatokra hagylak benneteket, beszélgessetek csak! Én vissszamegyek veszekedni.

A két férfi hasonló szeretettel, de más-más érzülettel nézett a leány után.

– Szerencsés férfi vagy, Ferruccio. Leonóra csodálatos teremtés.

– Én is úgy gondolom, tökéletes feleség és anya lesz belőle.

– Látom, szándékaid a legőszintébbek. De légy résen, ha majd Firenzében lesztek! Az udvar elfogadó, de az egyházi körök sokkal kevésbé. Girolamo, a másik Girolamo, Savonarola, még egy érintést sem tűr férj és feleség között, hacsak nem utódnemzés céljából történik. Ügyelj, hogy az esküvőtökön még csak ti ketten legyetek!

Ferruccio megvakargatta szakállát.

– Ilyesmiről még egyáltalán nem beszélgettünk Leonórával. Megvárom, hogy ő kezdeményezze.

– Egy szerelmes nő számára nem léteznek akadályok, sem tiltott dolgok. Úgy érzem, inkább te vagy az, akinek féken kell őt tartanod.

– Hagyd már abba a sírást, nem az első és nem is az utolsó alkalom, hogy bajod származik a viselkedésedből!

– De hisz ő olyan más volt, láttam az őszinteséget a szemében! Cecia az egyik tyúkot kopasztotta a másik után, olyan erővel szaggatva a tollúkat, hogy egyúttal a bőrüket is letépte.

– És figyelj oda kissé, ma este az úrnőnek vendégei lesznek! Hagyd meg a bőrét!

De Cecia, úgy tűnt, meg sem hallja a szakácsnő intését, akinek pedig engedelmességgel tartozott. Könnyeivel küszködve és a testében dúló vad dühtől vezérelve folytatta a tollasokon végzett pusztító munkáját; nagy szerencséjükre már úgyis halottak voltak. Egyik hevesebb mozdulata nyomán az egyik tyúkcomb a kezében maradt, a tollazattal és a hússal együtt.

– Na, ebből most már elég, ha bosszút akarsz állni valakin, akkor inkább a tyúkok nyakát tekergesd, itt jobb, ha én folytatom!

Cecia a tyúkketrechez lépett és kiemelt belőle egy tyúkot, aminek még arra sem volt ideje, hogy egy utolsót káráljon, a feje máris élettelenül csüngött alá. A szakácsnő meglágyult, ahogy ilyen állapotban látta, kötényében megtörölgette hát kezeit, odament hozzá és magához ölelte a leányt.

– Ti ketten, ott, menjetek inkább dolgozni, nem azért fizetnek titeket, hogy fecsegjetek – kiáltott rájuk a főszakács, aki épp a tyúkhúshoz való ragut készítette. – Én ezzel itt hamarosan végzek.

– Jaj hát, miért nem mész el papnak? – vágott vissza a szakácsnő. – Légy nyugodt, gyors a kezem!

Cecia zokogva borult a keblére.

– Olyan jó volt hozzám, érted? Igazi úriember, nem mint az olyanok, akik mindenhová nyúlkálnak a kezeikkel.

– Hát igen, ismerem én az olyanokat – szólt a szakácsnő megemelve hangját, úgy, hogy a szakács is hallhassa –, egyes férfiak tényleg másra sem tudnak gondolni.

– Elbűvölt, igen, ezt tette velem. És én ostoba, egy csomó bizalmas titkomat megosztottam vele! Csak szórakozott, igen, ezt tette velem!

– És mégis mit meséltél neki? Nem azt, hogy továbbadjuk a húst a piacon, igaz?

– Ugyan, dehogy! Azt hiszed, érdekeljük mi őt? Csak éppen olyan kíváncsi lett, akár egy majom, amikor arról az ifjúról meséltem neki, akiért Giulia úrnő lelkesedik, és akit a bíboros fel akar szeletelni, akár egy darab szalámit.

– Mégis mi ez a história?

– Hát hisz te is tudod, Fiammetta mesélte, aki meg Nerinótól hallotta. Egyre csak mondogatta, hogy így meg úgy, közben meg itatott és cirógatott.

– Hol? Ott lenn?

– Dehogy! Azzal nem törődött.

– Jól van na, ne is gondolj többé rá! Tessék, töröld le a könnyeidet! Az az alak meg sem érdemelt téged igazán, és még az is lehet, hogy inkább a fiúk tetszenek neki!

Cecia abbahagyta a sírást, és tovább csavargatta a tyúkok nyakát, de most már finomabban, úgy, hogy azok még rikácsolni is tudtak, ahogyan rendszerint szokták. A szakácsnő feladata végeztével felkereste Fiammet-tát, aki mindent elmondott Nerinónak, aki pedig ivócimborájával, Rodrigo Borgia bíboros magántitkárával osztotta meg a titkot.

A besúgók egyszerre szóródtak szét szerte a városban. A parancs egyértelmű volt; az a gyanú támadt, hogy Mirandola gróf valahol a városban rejtőzködik. Bárkinek bármiféle tudomása volt róla, azon nyomban jelentenie kellett, anélkül, hogy bármi egyebet tenne. Továbbá szemmel kellett tartani a fegyveres szolgákat is, köztük lehetett ugyanis a Mediciek egyik embere. Magas, borostás, kecskeszakállas férfi. Vendéglők és fogadók látogatója. Beszédes és feltehetőleg a kardját is sebesen forgatja. Délután egy megrettent szerzetes jelent meg a hatalmas Borgia bíboros színe előtt, erővel taszigálta oda az egyik pribékje. Az egyik szeme körül kék folt éktelenkedett, az arcán fekete véraláfutás, mintha szénnel maszatolta volna össze magát. A bíboros kérdő tekintettel nézett az emberére.

– Nem akaródzott neki velem jönni, eminenciás uram, így hát kissé győzködnöm kellett.

A szerzetes a földre vetette magát, a csuklyája a fejére csúszott.

– Kegyelem, jó uram, irgalmazzon alázatos szolgájának! Sosem ártottam senkinek, sosem érintettem asszonyt! Csak azt kérem, hogy imádkozva élhessek tovább, imádva a mi Urunkat.

– Ámen – felelte a bíboros, majd a katonája felé fordult.

– Mit keres itt az Úrnak ez a szolgája?

– Végigjártam a templomokat, uram, mert ugyebár gyakorta ott talál menedékre az, akinek van valami rejtegetnivalója. És amikor ezzel a szerzetessel szóba elegyedtem, megtudtam tőle, hogy néhány hónappal ezelőtt hívatták, hogy feladja az utolsó kenetet egy firenzei nemesnek, akit karddal keresztüldöftek, szinte felnyársalták. – Megszokott eset.

– Csakhogy mindez a Szent Sixtus-monostorban történt – a férfi elégedetten figyelte, ahogy a bíboros érdeklődése egyre fokozódik –, és ez még nem minden. A halott Giuliano Mariotto de' Medici volt, férje egy bizonyos Margheritának, a szóbeszéd szerint Mirandola gróf szeretőjének.

– Az Istenért! – kiáltott fel Borgia bíboros, még inkább félelmet keltve az amúgy is megrettent szerzetesben.

– Beszélj hát – szólt rá, megragadva egyik vállánál fogva, és arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzen –, mi egyébről tudsz még?

– Beszélj! Azt parancsolta a bíboros – a pribék egy nagyot rúgott a barát hátsó felébe. Rúgása nem volt olyan erős, hogy attól a földre zuhanjon, de ahhoz éppen elég volt, hogy értésére adja, nem köntörfalazhat tovább.

– A Szűz Máriára esküszöm, nem tudok semmi másról.

– Ne káromold a Szűzet, testvér!

Róma leghatalmasabb, tán még a pápánál is hatalmasabb férfijának tekintete szegeződött rá, szinte átdöfte, akár egy nyílvessző. A barát hirtelen azt érezte, hogy kínjában az alsóruhájába piszkított. A félelméhez most már szégyen is társult. A bíboros undorral figyelte.

– Az Istenért – kiáltotta ismét pribékje felé fordulva –, összecsinálta magát!

A testvér már megszólalni sem volt képes.

– Mit mondott még neked?

– Nem sok mindent, eminenciás uram, de még mielőtt idehoztam volna, körülnéztem a monostorban, ahol ez a szörnyű eset történt.

A férfi egy pillanatra elhallgatott, mintha azt a nagy elégedettséget ízlelgetné, melyet urának okoz mindjárt.

– Nos?

– Kihallgattam a kolostor rendfőnöknőjét, aki megvallotta, hogy két férfi támadt a Medici nemesre a küzdelem során, melyben végül ő maradt alul; az egyikük magas volt, gyér borostával és fekete kecskeszakállal. És feltehetőleg elmenekült előle a halott egyik poroszlója.

– És a másik hogy festett?

– Fiatal, alacsonyabb, szakállas és fekete hajú. Nem egyezik a leírás…

– Akár álcázhatja is magát.

– Igazad lehet…

– De van még valami más is.

– Az Istenért és az összes szentekre, mit tudtál meg még?

– A rendfőnöknő elmondta, hogy volt ott egy nő is, aki velük együtt távozott.

– A szeretője! Margherita!

– Nem hinném, Eminenciás uram, úgy tűnik, ő is meghalt. Rodrigo Borgia finoman végigsimított az orrán. Ide-oda tekintgetett a szolgálójáról a szerzetesre, onnan pedig a padló márványvolutáira, válasz után kutatva. Majd felemelte jobb keze mutatóujját, melyen hatalmas rubint ragyogott.

– De nem vagy benne biztos.

– Nem, eminenciás uram.

– Elég volt hát! Nincs több idő, most már azt is tudják, hogy keressük őket, Ince brevéje teljesen haszontalan. Kövesd a többiekre vonatkozó parancsot: találjátok meg mindhármukat, s figyelmeztess mindenkit, hogy a gróf külseje egészen másmilyen is lehet! Szakáll és fekete haj a szőke fürtök helyett.

– Meglesz.

– Azonnali letartóztatási parancsot teszek közzé. Nincs többé idő csatározásokra és mesterkedésekre. Mirandolát akarom, élve vagy holtan, nem számít. Világos?