Firenze
1938. július 15., péntek

Giovanni! Olvastad a mai Il Giornale d'Italiát? – kérdezte Giacomo de Mola. – Nem, még nem volt rá időm. – Hihetetlen, nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Hallgasd csak: „Jelenleg Olaszország lakossága jórészt árja származású és kultúrája is ariánus”. Itt meg azt írja: „Az olaszok már jó ideje nyíltan rasszistának vallják magukat. Az olasz kormány mindennemű eddigi tevékenységét a rasszizmus elvei alapján végezte.” Szörnyű, hogy itt a rasszizmus szó pozitív felhangot kap. De várj, várj, még nincs vége: „A zsidók az egyetlen olyan népességet képviselik, mely sosem asszimilálódott Olaszország népéhez, ugyanis nem európai faji alkotóelemekből jött létre, s emiatt teljes mértékben idegen az olasz embereket alkotó faji jellegzetességektől.” Hát nem elképesztő?

– Ki írta a cikket?

– Nem cikk, hanem egyfajta közlemény, amit „Fasiszta tudósok, olasz egyetemeken oktató docensek csoportja”-ként emlegetett emberek írtak. Aláírás nem szerepel, ami számomra azt sejteti, hogy Mussolinitől származik.

– Megvallom, boldog lehetek, hogy most nem vagyok zsidó.

– Én épp ellenkezőleg! – kiáltott fel de Mola. – Én szeretnék ma zsidó lenni! És szégyellem olasz mivoltomat. Levelet kellene írnom az újságnak, és követelni, hogy közöljék!

Giacomo de Mola nem tűnt félelmet keltő embernek. Magas volt és sovány, rövidre vágott haja már őszbe vegyült. Aranyozott keretű szemüvege nőiesen kicsi orrán ült, ettől törékenynek látszott, egy olyan korban, amikor az erőszak uralkodott. Szikár testében mindazonáltal lakozott valami démoni, és ritka dühkitörései alkalmával, vagy ha veszéllyel találta szemközt magát, úgy tűnt, biblikus őserő és negyvennégy éve dacára rendkívüli elevenség sugárzik belőle. Fiatal korában a stockholmi olimpiai vívócsapat tartalékosa volt, és látta barátja, Nedo Nadi győzelmét egyéni tőrvívásban.

Giacomo inkább a párbajtőr híve volt; a vérében van, állította róla mestere, aki pedig a párbajtőrvívást barbár harcművészetnek tekintette, szemben a tőr- és kardvívással. Türelem, acélidegek és kiváló megfigyelőképesség szükségeltetett e harcművészetben való előrejutáshoz, és Giacomo ezt töretlenül szem előtt is tartotta, s továbbra is keményen edzette a testét.

– A helyedben nem tenném. Az emberek a szájukra vennének, míg nekünk az a kötelességünk, ahogy te magad számtalanszor elmondtad, hogy olyanok legyünk, akár a nád, amikor erős szél fúj. Nem kell ellene szegülni, előbb-utóbb úgyis alábbhagy – mondta mosolyogva.

– Persze, tudom – felelte Giacomo. – Csak úgy mondtam. Tudom, hogy úgysem mennék vele semmire. De majd meglátod, ez csak a kezdet. Szerencsére mi nem Németország vagyunk, még ha egyfolytában majmoljuk is. Apropó, hogy sikerült a tegnapi találkozód a konzullal?

– Wolf doktor igazán kedves volt, és felettébb értékelte a könyveket, amelyeket vittem neki. Különösen a Manutius-féle Hypnerotomachia Poliphili ritka kiadását.

– Igen értékes kötet, kitűnő vásárt csinált vele.

– Nem könnyű olyan embert találni manapság, aki kész huszonötezer lírát adni egy könyvért.

– Az igaz, de az a könyv jóval többet ér.

Giacomo de Mola indulni készült, bár tudta, és bánatos is volt emiatt, hogy meg kell válnia a könyvesbolt kellemes hűvösétől. A vastag kőfalak évszaktól függetlenül csaknem egyenletes hőmérsékletet tartottak odabent. Ez nem csupán a régi és értékes könyvek, kéziratok megfelelő állagmegóvását biztosította, hanem a látogatók folyamatos, jótékony jövésmenését is. Az üzletben valóban kellemes menedékre lelhetett az ember az év minden napján, úgy a csípős téli hideg, mint a nyári hőség elől, mint amilyen azokban a napokban tombolt éppen.

Amint kilépett az ajtón, mellbe vágta a fülledt, párás forróság. Elefántcsontszínű panamakalapja is épphogy csak védte valamennyire a tűző napsugaraktól, és mosolyra fakadt, amikor két rohamosztagos katona jött vele szemben, hosszú szárú csizmába tűrt sötétszürke nadrágban, fekete ingben és fezben. Öntelt ábrázatuk ellenére biztos volt benne, hogy jobban szenvednek a melegtől, mint ő, és hogy irigylik fehér lenvászon öltönyét.

Késésben volt az Accademia Georgofili rendszeres időközönként megtartott gyűléseinek soron következő üléséről – a színhelyet az utóbbi években áttették a Torre de' Pulciba, így hát meggyorsította lépteit, még ha csak néhány száz méter volt is hátra. Ahogyan az utóbbi időben oly gyakran, Giacomo de Mola Giovannira gondolt, és az együtt megtett útra, azóta, hogy az árvaházból magához vette, majd a livornói jezsuiták kollégiumába küldte tanulni. Kiváló intelligenciájának köszönhetően kitűnőre érettségizett, majd Giacomo, kapcsolatainak hála, beírathatta a párizsi Sorbonne-ra, ahol a fiú ragyogó eredménnyel diplomázott ókori és olasz irodalomból.

Elégedettsége azonban nem lehetett teljes, mert még hiányolta magában a feltétlen bizalom érzését. Több mint tíz éve dolgoztak már egymás mellett, és ez idő alatt bizony gyakorta áthatolhatatlan falakba ütközött, ami talán a fiú természetéből adódó visszafogottságból származott, vagy talán az árva gyermekként átélt első esztendők szenvedései okozhatták. Mindenesetre azokban az években kitartóan tanítgatta, és beavatta számos titokba, de a legfontosabbakkal még várt. Ez utóbbiakra még nem érezte késznek. Majd kész lesz, ha eljön az ideje, mert abban biztos volt, hogy jól választott. Másrészt, nem voltak gyermekei, Giovanni viszont hamarosan azzá válhat, amikor örökbe fogadja. Ő még nem tud erről, majd elmondja neki, azt is a maga idejében, az utolsó, a legnagyobb titokkal együtt. Talán még az év folyamán, mert Giovanni már dobogott, akár a csikó, aki tudja, arra nevelték, hogy fusson, s már érzi a versenypálya illatát és a versengés ízét-zamatát.

Giovanni Volpe egymaga maradt a könyvesboltban. Megvárta, amíg az utolsó vásárlók is elhagyják a helyiséget, majd gondosan bezárta a külső kaput. Megállt a tükör előtt, és jellegtelen arcát szemlélte, amelyre csak égővörös haja hívhatta fel a figyelmet. Majd odalépett a telefonhoz, és egy római szám kapcsolását kérte a központtól, a hívott fél költségére. Igen, igen, és gyorsan, legyen szíves. A hívott fogadja a hívást? Tökéletes, kapcsolja, kérem.

– Herr von Mackensen?

– Ja. Herr Volpe?

– Wie geht es Ihnen?

– Sehrgut. Aber sprechen Sie bitte italienisch.

– Vielen Dank. Beszélhetek?

– Természetesen – felelte a német nagykövet enyhe torokhangos kiejtéssel – ez biztos vonal.

Az Accademia Georgofili hetente összehívott gyűlésein a tudósok egy szűk csoportja vehetett csak részt. De az akadémia céljait és hagyományait immáron kétszáz esztendeje követve, nem arról vitatkoztak, hogy melyik lehet a leghatásosabb módszer az olívalyukasztó zsizsik kiirtására, vagy hogy a Fülöp-szigeteki eperfa vajon ellenállóbb-e, mint a kínai, vagy netán mik az érdemeik a Maremma-vidéki csikósoknak. Egészen más jellegű gyűléseket tartottak, ahol a görög georgos, azaz földműves kifejezés tágabb, spirituális értelmet nyert.

Ezeken a zártkörű gyűléseken szabadon vitáztak vallásról, filozófiáról, tudományról és politikáról mindennemű ellenőrzéstől, s ezáltal félelemtől mentesen. Mielőtt azonban valaki bekerülhetett a tudósok és gondolkodók e kis létszámú kompániájába, bizonyítania kellett, hogy átlagon felüli képességek birtokosa, hogy a béke, a szabadság, az igazság és testvériség eszméjét támogatja. Ahhoz, hogy valaki felvételt nyerhessen, az összes tag egyetértése szükségeltetett, s mindenkinek rövid értékelő beszédben kellett indokolnia döntését, amelyért teljes felelősséget vállalt. Ezt követően a jelöltet fokozatosan tájékoztatták a tudnivalókról, és csak miután bizonyította valódi érdeklődését, akkor ismertették vele a szövetség céljait. E folyamat legvégén végre bevezették a társaságba, és mindenkinek bemutatták.

A beavatás szertartásossága miatt sokan azt gondolták, hogy egy titkos szabadkőművespáholy tagjai közé lépnek, de a többség végül mégsem csalódott. Létezett a tagoknak egy második szintű tömörülése, egy jóval szűkebb csoportosulás, amely de Mola köré szerveződött, és az ő személyes védelmét volt hivatott ellátni. Ómegának nevezték, évszázadok óta.

Giacomo magával vitte az Il Giornale d'Italiát, hogy közösen megvitassák a benne szereplő elképesztő, fajelméleti témájú cikket. Meg volt róla győződve, hogy az értelmiségieknek és a tudósoknak valamiképpen meg kellene kísérelniük féken tartani azokat az őrült kitalációkat, amelyeket a fasiszta vezetés már jó ideje, egyre növekvő iramban terjeszt. Sok ilyen ötlet született, köztük ártalmatlanabbak, mint például az a határozott javaslat, amely a coctail elnevezés helyett a koktél, a joghurt helyett a féligszűrt, a jazz helyett a dzsessz, a partner helyett a tag szavak használatát indítványozza. E kísérletek, főleg az utóbbi esetében, féktelen derültséget keltettek. A legnagyobb ostobaságnak azonban a nőstényfarkas gyermekei elnevezés bevezetése bizonyult, mely a hat-hét éves gyerekekre vonatkozott, akikből később a balillák'^[3] , majd az avantgardisták lettek, és így tovább.

Felvetődik a kérdés, hogy vajon valamelyik fasiszta főkolomposnak eszébe jutott-e valaha is, hogy a nőstényfarkas gyermekei elnevezésnek etimológiailag a kurva gyermekei a jelentése, minthogy eredetileg nőstényfarkasként emlegették a prostituáltat, aki a pásztoroknak és parasztoknak árulta testét az ókori Róma földjein.

De ezek csupán egyszerű butaságok voltak, még ha sokatmondóak is. A faji eredetre vonatkozó gyűlölködő kirohanás, amely egyértelműen német hatásra született, ellenben igen veszélyesnek, sőt pusztítónak tűnt. Giacomo azonban annak is tudatában volt, hogy jobb, ha nem hívja fel magára túlzottan a figyelmet. Ha célponttá válik, lelepleződhet a küldetés. Azután, hogy csaknem öt évszázadon keresztül őrizték a hagyományt, s közben mindvégig türelemmel vártak, ezt valóban nem kockáztathatta.

Mindenekelőtt a könyvre kellett gondolnia, amelynek most már ő volt az utolsó őrzője. A könyvnek szentelte az életét. Ez volt a sorsa, mint az összes de Mola leszármazottnak őelőtte. És az összes eljövendő de Molá-nak, mindaddig, míg egy nap végre felfedhetik azt, amit most még rejtegetni kénytelenek. Csaknem ötszáz éve őrzik és adják tovább a titkot apáról fiúra, és most ő az utolsó őrző. A következő Giovanni lesz, amint az örökbefogadás megtörténik, és a fiú felveszi a de Mola családnevet. Ha majd eljön az idő, a könyvet nyilvánosságra hozhatják. Amikor minden egyes ember, tekintet nélkül vallására, nemére, társadalmi helyzetére, politikai véleményére és szuverenitására, kezébe veheti és elolvashatja, akkor végre valóra válhat majd Mirandola grófjának álma.

Néhány évvel korábban, amikor a fasizmus még társadalmi eszmékért harcolt, és a nemzetiszocializmus még nem fedte fel valódi arcát, úgy tűnt, közeleg az idő, és Giacomo remélte, ő lesz az, aki leteheti a terhet a maga és gyermekei gyermekeinek nevében. Az utóbbi időben azonban, az összes borzalom ellenére, amely a világháborúval együtt alighogy elmúlt, úgy tűnt, a világra újból sötétség borul. És neki most óvatosnak kell lennie, felettébb óvatosnak, és türelemmel várni, tovább rejtegetve a könyvet az új, és a már ismerős démonok elől, akik újra előbújtak, hogy visszaszerezzék ősi hatalmukat.