Milánó
1938. szeptember 21., szerda

Elena, kedvesem! Annyira hiányoztál! – Ó, én kis rókám'^[6] , te is, te is nekem! – Giovanni Volpe nem ismerte a szerelmet, nem számítva azt, amit néhány líráért vásárolt magának a vicolo dei Presto nyilvánosházában. Elena gyönyörű volt, sokkal szebb, mint a Boccasile rajzolta nők a képesújságban, melyet titokban vásárolt, s melyen felgerjedve maszturbált, így töltve magányos estéit. Alighogy Milánóba érkezett, a csaknem hatórás vonatút után azonnal hozzá sietett. Meleg volt, csorgott róla az izzadság, de úgy tűnt, Elenát ez egyáltalán nem zavarja. Olyan érzéki öleléssel szorította magához, hogy azonnal erekciója támadt. Elena ezt észrevette, rámosolygott, és még szorosabban ölelte. Giovanni szíve szerint ott, azonnal a díványra fektette volna, de nem volt hozzá elég bátorsága. Még nem tudta, hogyan is viselkedjen vele, de idővel majd biztosan beletanul.

Véletlenül ismerte meg, a firenzei dei Moro kávézóban, a könyvesbolt közelében, Szent Ranieri napján. Izzadt, de akkor éppen nem a melegtől, és a körme bőrkéjét harapdálta. Már bánta, hogy azt az ajánlatot tette a német konzulnak, de nem tudta, miként keveredhetne ki az ügyből. Észrevett egy formás szőke nőt, de arra nem számított, hogy odamegy hozzá és még meg is szólítja.

– Elnézést, ön firenzei?

Giovanni csak bólintott, elbűvölten a nő látványától és hangjától, s hirtelen minden gyötrelméről megfeledkezett.

– A Santa Maria Novella-templomot keresem, meg tudná mutatni, merre találom?

Nyelt egyet, de ez nem volt elég ahhoz, hogy meg is tudjon szólalni, így hát egy kortyra felhajtotta a cédrusszörpöt. Köhögve felállt, Elena pedig leült.

– Köszönöm, de elég, ha csak megmutatja.

Arra még emlékezett, hogy dadogott valamit, majd emlékei a gyönyörű szempár ködébe vesztek. A nő bemutatkozott, és Giovannira azonnal rátört a félelem, hogy rögtön el is veszítheti.

– Elena Russo, örvendek. Tudja, életemben először járok Firenzében. A milánói prefektúrán dolgozom, és kivettem pár nap szabadságot. És Ön? Mivel foglalkozik? Azon túl, hogy köhög és útmutatással szolgál hölgyeknek?

Elena nevetett, és nevetett egész álló délután. Akkor is mosolygott, amikor már halott szüleiről és az álmairól mesélt. És mennyi kérdése volt, milyen figyelmes szemekkel hallgatta, amikor az életéről mesélt! Attól kezdve gyakran találkoztak, míg végül egy nap, hála neki, először életében, Giovanni megismerhette a szerelmet. Nem a költők, filozófusok és írók szerelmét, hanem a valódi szerelmet, a csókokat, az egymásba olvadó testek kéjét, a teljes önátadást. Elena mellett újjászületett, és már nem az árva gyerekek, a kitaszítottak bélyegével, hanem azzal a reménnyel, hogy vele élhet. Mesterének, de Molának nem említett semmit. Hogy miért rejtette előle szenvedélyét, maga sem tudta. Talán félt, hogy nem érti meg, vagy talán mert végre egyszer talált valami személyeset, valamit, ami az övé, amit saját erejéből szerzett, ami csak hozzá tartozik.

– Mesélj el mindent a te kis rókalányodnak – hízelgett, és maga mellé húzta a díványra, kissé feljebb húzva szoknyáját –, mesélj el neki mindent, és ha ügyes voltál, tudni fogja, hogyan jutalmazzon…

Giovanni meglazította nyakkendőjét.

– Minden készen áll, szerelmem, de bevallom, félek. Ha lehetne valami más megoldást találni…

– Mégis mifélét? – kérdezte Elena, visszahúzva szoknyáját egészen a térde alá. – Megkéred de Molát, hogy legyen oly kedves, és adja át a könyvet? Biztos vagyok benne, hogy örömmel megteszi.

– Igen, tudom, igazad van, de bűnösnek érzem magam. Mégiscsak ő hozott ki az árvaházból, taníttatott, és odavett maga mellé a könyvesboltba.

– És akkor? Hiszen kihasznál. Úgy nevelt, akár egy szolgát, és egy csomó ostobasággal tömte tele a fejed. Ó, a küldetés! Mintha épp nektek kettőtöknek kellene a világot megváltanotok. A könyv, a könyv! Mintha csak abból a könyvből állna a világ.

– Ne beszélj így, kérlek!

– És én? Én nem számítok? Én magamat adtam neked, pedig egy valódi gróf vett volna feleségül, egy gróf, és én lemondtam róla! És mindezt miattad tettem, amilyen ostoba vagyok! Azt hittem, szeretsz, hogy velem akarsz élni, távol mindentől és mindenkitől. Erre itt mindenféle jelentéktelen aggályokról beszélsz nekem! Szörnyeteg vagy, igen, az vagy! Ó, Istenem, micsoda hálátlan alak! Tessék, már meg is ríkattál!

Már látta sírni máskor is, és ezt nem bírta elviselni. Miért kell, hogy ilyen bonyolult legyen az élet? Giovanni abban a pillanatban átkozta sorsát. Vigasztalni próbálta Elenát, aki minden érintését hárította. Persze lehet, hogy csak a lelkiismeretét kellene átkoznia. Ó, jó Isten, mennyire irigyelte azokat, akik töretlenül haladtak előre, és követték útjukat, bármi áron. Ő erre sosem volt képes. Folyton meggondolta magát és kétségek gyötörték. És amikor már meghozta a döntést, s már nem léphetett vissza, valami belülről mégis mindig egy újabb kompromisszum, egy köztes út felé hajtotta, mely igazolhatná cselekedeteit. Mind a jó, mind a kevésbé jó tetteit. Átkozta de Molát a zokogó Elena láttán. Giovanni tudatában volt, hogy csakis mesterének köszönheti, hogy azzá vált, aki. De talán épp ez volt a gond: azzá vált, akivé nem is akart. A széllel együtt szeretne hajladozni, elvegyülni a milliónyi névtelen teremtmény közt, élvezni az apró kis kiváltságokat, melyekhez intellektusa és képességei folytán juthatna, semmi többet. És megélni Elenával a szerelmet.

De Mola hogyhogy nem értette meg ezt? Miért nem hagyta, hogy a maga útját járja, miután végzett a Sorbonne-on, vagy már előbb is talán, a livornói jezsuitáknál szerzett laude cum maxima után? Megelégedett volna egy hivatalnoki állással valamelyik minisztériumnál, vagy könyvtáros lehetne valamelyik egyetemen. De nem, mert de Mola bízott benne, bízott szellemi képességeiben, tiszta, becsületes és őszinte szívében, pedig ő nem ilyen. Giovanni képtelen volt kitérni előle, visszautasítani őt, és egyre csak halogatta ezt a lépést. Így élt tovább, mintha az volna, aki pedig valójában nem is volt, csakhogy olyannak látszódjék, amilyennek de Mola szerette volna. És ahogy nap nap után Giacomo folyamatosan beavatta titkaiba, elmondta neki, miért is választotta őt, felfedte előtte a küldetést, végül olyan helyzetben találta magát, melyből többé nem volt visszaút.

– Menj innen! – kiabált Elena. – Menj innen, és ne is lássalak többé!

– Ne csináld ezt, minden rendben lesz! Megkértem Zugelt, tudod, a németet, hogy várjon még néhány napot, hogy lássam, találok-e valami módot arra, hogy… hát, hisz tudod, miről beszélek. De ha mégsem sikerül, megesküszöm az életemre, úgy lesz minden, ahogy elhatároztuk. Azután elmegyünk Amerikába, csak te meg én, gazdagok leszünk és boldogok, sok-sok gyerekünk lesz, úgy, ahogy te szeretnéd.

Elena szipogott, és úgy tűnt, abbahagyta a sírást. Giovanni még hosszan simogatta kék szalaggal copfba fogott szőke haját.

– Rendben, megbocsátok neked – mondta –, de többet ne csinálj ilyet! Tégy úgy, ahogy a német mondja, aki láthatóan tudja a dolgát, mert egyébként…

– Mert egyébként?

– Mert egyébként a rókalány megy és keres magának egy másik rókafiút. Nézd csak, mennyire várt…

Elena megragadta Giovanni kezét, és szoknyája alá csúsztatta. Giovanni a mennyekben érezte magát. Ördögbe de Molával, Picóval és az ő könyvével, néhány nap, és mindennek vége.

Elena mindig kacagott, valahányszor csak szeretkeztek, és Giovanni imádta a nevetését. De aztán kénytelen volt búcsúzni, már délután öt is elmúlt, igyekeznie kellett. Azzal a kifogással tudott Milánóba jönni Elená-hoz, hogy elhozott két könyvet a Mediolanum könyvesbolt részére, Vitruvius De architecturáját, igen ritka, XVI. századi kiadásban, és Cesare Solazio XVII. század közepéről származó, vadászatról írt munkáját. Vadászat, micsoda egybeesés; igen, a vadászat megkezdődött, és de Mola a préda. Senki és semmi nem foszthatja meg többé boldogságától: Elenától, Amerikától és a kétszázezer dollártól.