Lugano
1938. október 20., szerda

Nos, doktor de Martini, hogy vagyunk ma reggel? – Giacomo az orvosra mosolygott köszönésképpen. Előlépett mögüle az ápolónő, az ágyhoz ment és felrázta a párnáját. Az órájára nézett, hét óra harmincat mutatott. Már két napja feküdt a luganói városi kórházban a fején lévő sebesülés miatt. A véres rablás nyomán, melybe a Svájci Bankszövetkezet székházában keveredett bele, ahogyan a ticinói újságok írták.

– Hoztam önnek friss újságot, remélem, örül neki – folytatta az orvos –, van egy cikk az ötödik oldalon, azt hiszem, érdekelni fogja.

– Köszönöm, doktor…

– Riva, Leopoldo Riva – felelt az orvos, s közben leakasztotta az ágy végéről a kórlapját, és lapozgatni kezdte.

Ez a baj a kórházakkal, két nap alatt már a harmadik orvos látogatja meg. Az újságot a fémasztalkára helyezte, minden fémből készült odabenn, és kinézett az erkélyajtón. A fizető betegek számára fenntartott legfelső emelet ablakaiból a Bré hegy csúcsaira lehetett látni, kiterjedt zöld erdejére, melyet drótkötélpálya szelt ketté. Amint jobban lesz, felmegy oda, a hegytetőre, a legjobb hely, ahol az Ómega döntésére várhat.

– Doktor de Martini, legyen szíves, most olvassa el a cikket!

A fejében, mely még ugyan hasogatott a fájdalomtól, bekapcsolt a riasztójelzés. Az orvos szemébe nézett. Ki ő? Zugel egy ügynöke, aki azért jött, hogy bevégezze a munkát, vagy… Lassan nyúlt az újság után, s az ötödik oldalra lapozott, ahol egy táviratot talált, szigetelőszalaggal az újságpapírra ragasztva.

Üdvözöld a nevünkben Gábrielt. Jövő vasárnap találkozunk a gróffal a misén. Pihend ki magad.

Giacomo megkönnyebbülten fellélegzett, és egészen másképp nézett az orvosra, mint előtte.

– Most pedig visszakérném, úgy értem, az újságot. Ugyanis még nem olvastam végig.

– Érdekes olvasmány volt – mondta de Mola. – Remélem, még lesz szerencsém itt a betegágyamnál látni, doktor úr!

– Mostantól én foglalkozom önnel – sűrű szürke bajusza jórészt takarta a száját, de szeme csillogásából látszott, hogy mosolyog. – Nagyon csúnya roncsolt-zúzott sérülést szerzett.

– Nem az fáj nekem, az úgyis hamar beggyógyul. A másik, az fáj.

– A világ mozgásban van, doktor…?

– Szólítson De Martininak!

– De Martini, helyes. Tehát, mint mondtam, a világ mozgásban van, s ön bizonyára emlékszik arra, hogy az ókori Rómában, a szaturnáliák idején a rabszolgákból urak lettek. Ugyanígy a vadász is prédává válhat egyik pillanatról a másikra. Már a nyomában vagyunk – s az orvos hangja komolyra váltott –, és mindent megteszünk, hogy visszaszerezzük azt, amit elloptak öntől.

De Mola bólintott, nem nagy meggyőződéssel ugyan, s közben érezte, ahogy az öltések nyomán húzódik a bőre, és ösztönösen a fejéhez emelte kezét. Nagy nehezen feltápászkodott az ágyból, erőtlenebb volt, mint gondolta volna, s az erkélyajtóhoz sétált. Nem osztotta az orvos véleményét, ő úgy tartotta, hogy van, aki vadásznak születik, és ismeri az összes kelepcét, nemcsak azokat, melyeket ő állított fel, hanem a többiekét is, akikkel a zsákmányért verseng. Zugel egy ilyen vadász, és két nap elteltével már biztosan el is ment, hogy behajtsa jutalmát. Talán azzal a nővel, Elenával együtt. Amilyen nehézkesen lehet Németországból Svájcba jutni, olyan egyszerű az átjutás az ellenkező irányban. Legalább Giovanni biztonságban van.

– Úgy gondolja? – fordult de Mola az orvos felé. – Szeretném úgy hinni, ahogyan ön. De én kételkedem a római bölcsességben. Tudja, ki mondta azt, hogy ha a föld mindenkié lesz, nem lesznek többé falak és határok, gazdagok és szegények, kicsik és nagyok, sem királyok és urak, hanem mindenki egyenlő lesz?

– Feltételezem, egy marxista – felelte óvatosan az orvos. – Lehetséges, hogy egy olyan ember, mint ön, egy kommunista?

– Nem, doktor úr, a Szibillai Könyvekben áll mindez. Csak egy prófécia, de kétezer év alatt nem változott semmi. És ez az, amitől a leginkább félek. Nem maga a rablás aggaszt engem, hanem az, hogy emiatt továbbra sem változik majd semmi az elkövetkezendő újabb kétezer évben.